Délmagyarország, 1991. május (81. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-11 / 109. szám

6 1991. május 11., szombat Körkép DM magazin • ' © Limesen innen és túl Beszélgetés Takáts Józseffel Jelenleg nincs állása. Óraadó a JATE bölcsészkarán, XIX. századi magyar eszmetörténetet tanít, azt a tárgyat, melyből - történelemmel párosítva - ugyanitt kapott diplomát 1989-ben. Kritikus és esszéista, a legjelentősebb azonban irodalomszervezői tevékenysége. 1984 és '88 között a Harmadkor szerkesztője. Egyik vezéregyénisége a fiatal írók József Attila Körének. "88-ban Pécsre megy, a Jelenkornál lesz szerkesztő. Két év után otthagyja a lapot, a Pécsett megjelenő (azóta megszűnt) Helyzet című lapnál szerződéses kolumnista, belpolitikai kommentárokat ír. Takáts József (29 éves) Móricz-ösztöndíjból és az óradíjakból él. - Amikor beszélgettünk annak idején, két okol mondtál, amiért elmés: Pécsre. Egyrészt, mert az. ország akkor legrangosabb irodalmi folyói rátához, hívtak dolgozni, másrészt meg azért, mert itt Szegeden már mindenkit kiismertél, itt már nem tudnak neked meglepetést okozni. Azóta már nem vagy a Jelenkor szerkesztője, s gondolom Pécsei is kiismerted. Mi tart még ott? - Pécsen tart az. hogy nagyon szeretem a várost. Ezt Szegedről sosem mondhattam el. Amikor odakerültem, adtam egy interjút az ottani napilapnak, s azt mondtam, három hét alatt is lehel érezni, hogy az ember átkerült a limesnek a másik oldalára. A Római Birodalom egykori határa máig meglátszik. Szeged a limes egyik oldalán van, Pécs meg a másikon. Jobb annak a városnak az utcáin sétálni. Szegeden sosem volt semmiféle városélményem, míg Pécsett igen, ott nagyon erős. Szeged pusztán a bölcsészkart jelentette számomra, körülötte pedig csak épületek voltak, város nem. - Akkortájt jelent meg egy cikked a Szegedi Egyetemben, mikor elmentél. Ha- jóI emlékszem, az volt a címe. hogy Provinciális, alkalmi memoár. Abban volt két dühös mondat: Mi az hogy város? Nincs is olyan.' - Ezt Szegedre értettem, s most is pontosan így érzem. Amit a város jelentett az én akkori észlelésemben, olyannyira partikuláris dolog, hogy egyáltalán nem tartozott bele az én látószögembe. Teljesen hidegen hagyott azoknak az értelmiségieknek az értékrendje, akikkel találkoztam, akár ennek a városnak a kulturális élete amelyet enyhén szólva túlzás kulturális életnek nevezni, mert elszeparált jelenségek egymásutánjáról van szó. Ezeknek az én értékrendemhez a világon semmi köze nem volt. - Mi az, ami várossá tesz egy helyet? - Valamilyen urbánus hagyomány. Szeged roppant különös város, amely nem urbánus: alig van urbánus szellemisége. Egész Magyarország tragédiájának tartom azt, hogy kulturális értelemben tulajdonképpen egyetlen város urbánus: a főváros, amely minden kulturális eseményt fölszív magába, s ezért a vidéki városok képtelenek kulturális centrumként működni. Minden normális kulturális politikának egyik fő célja kellene hogy legyen, hogy a vidéki városokból kultúrális centrumokat teremtsen. Hogy intézmények telepítésével, várospolitikai kedvezményekkel elő tudja segíteni, hogy ezek urbánus kulturális centrumok legyenek. Természetesen ehhez egy urbánus kultúrpolitika kellene. Tehát nem olyan, mint a jelenlegi, amely különböző korszerűtlen népi-nemzeti értékeket hangoztat, és ezzel a problémával saját gondolatmenetében egyáltalán nem találkozik. Pécs blyan város, ahol érződik a kulturális hagyomány működése. Ha az ember végigmegy Pécsett a Káptalan soron, ott az egyik oldalon a Martyn Ferenc múzeumot, a másik oldalon pedig a Vasarely Múzeumot találja. Ha városról beszélünk, valamilyen légkörre, valamilyen hagyománynak a továbbélésére kell gondolni. - Egy balett-táncosnővel beszélgettem. aki Pécsen kezdett, aztán volt Győrben, és most itt van. Szegeden. Ő mondta, hogy Pécs volt az a város, a másik kettővel ellentétben, ahol volt olyan, hogy városi értelmiség. A táncosok, színészek, írók, képzőművészek' ismerték egymást, összetalálkoztak, beszélgettek. - Pécsnek az utcáin lehet találkozni Vidovszky Lászlóval, az egyik legkiválóbb magyar zeneszerzővel, és a városban időnként lehet hallani a műveit. Lehet találkozni Keserű Ilonával, vagy Pinczehelyi Sándorral. akik a legkiválóbb festőművészek közé tartoznak, vagy Pál Zoltánnal, aki szobrász. A városban él Csorba Győző vagy Bertók László, akik a legjobb magyar költők közé tartoznak. Galériái vannak Pécsnek, ahol rengeteg olyan kiállítást lehet látni, aminek van köze mai európai discours-hoz. Ilyen élményben nekem nem nagyon volt részem Szegeden. De nem pusztán az ezekkel az emberekkel való személyes kontaktus a fontos: maga a tudat, hogy ebben a városban ilyen emberek élnek körülöttem elegendő, hogy jobban érezzem magam egy kicsit. - Mint ahogy Szegednek épp az a legfőbb jellemzője, hogy tehetség nevelő, majd tehetségeit mindenáron elüldöző hely. - Az értelmiségi várospolitikája teljesen más volt a két városnak az elmúlt évtizedekben. Azokról a kommunista funkcionáriusokról van szó, akik az egyik helyen képesek voltak fölfogni azt, hogy a városhoz urbánus szellemű város-, vagy művészetpolititika illik. Bár lehet, hogy csak nem tudtak a város szellemiségnek ellenállni. A másik helyen pedig olyan kommunista bürokraták működtek ugyanazon funkciókban, akik képtelenek voltak fölérni esszel, milyen jelentősége lehet annak, ha egy városban létezik művészértelmiség. Szegeden egy-két tisztetreméltó kivételtől eltekintve mindenki, aki alkotó értelmiséginek számít, az egyetemen található. A kommunizmus évtizedei alatt azok a helyek fejlődtek, ahol viszonylag fölvilágosult kommunista földesúr uralkodott, aki művelt volt valamennyire, vagy megvolt benne az a virtus, és a központi vezetéssel szemben meg tudta teremteni a saját kultúrális hűbérbirtokát. - Szeged azért is rosszul járt a trianoni békekötéssel, mert elvesztette azokat a területeket, amelyeknek központja lehetett volna. Most. hogy könnyebb az átjárás a határokon, változik-e vajon valamit a helyzete? - Nekem nincsenek túlzottan nagy illúzióim a kelet-európai határok spiritualizálódásával kapcsolatban. Kevés ellenszenvesebb jelenség van Kelet-Európában a nacionalizmusok újjáéledésénél, és ezek közül számomra legunszimpatikusabb a magyar nacionalizmus. Ettől függetlenül főként a kormánypolitika szintjén mindent meg*kellene tenni, hogy viszonylag normális kapcsolatok jöjjenek létre a szomszédos országokkal. A jelenlegi magyar politika súlyos szemléleti korlátai éppen ennek az ellenkezőjéhez vezettek az elmúlt egy évben. Szerintem sem a közelebbi, sem a távolabbi jövőben nem lesz jelentős változás ebben. Én úgy gondolom, a nagyobb vidéki városok kultúrális szerepének a országon belül kellene megerősödnie. Kulturális decentralizálásra lenne szükség, s az önkormányzatoknak kellene erre vonatkozó elgondolással rendelkeznie. De elképzeléssel kellene rendelkeznie a helyi értelmiségieknek is, leginkább azoknak, akik az országos kultúrpolitikát irányítják. Én úgy látom, hogy a kultúrpolitikában éppúgy, mint a politika sok területén nem történik más, mint a korábbi évtizedek politikájának reprodukciója. Hiába szerepelt az MDF jelszavai között, hogy a vidék Magyarországát képviselik. A: Antall-kormány ugyanúgy központosító politikát képvisel, mint elődei, s ez csak növeli a főváros vízfej-jellegét. Láthatóan semmiféle elgondolással nem rendelkeznek a vidék kultúrális életét illetően. Inkább reprodukálni próbálják azt a kulturálisan is centralizációs politikát, amit másfél évszázad magyar politikája hagyományosan követett. Magyarországon a nemzeti kultúrához való mániákus ragaszkodás mindigis szeretett centrális intézményeket felállítani. A világ legmulatságosabb dolga, hogy a Nemzeti Színház körül mekkora viharok dúlnak. Ha van egy országnak 36 színháza, akkor mire jó, hogy egy közülük fó-fó legyen, igazin nemzeti legyen. Főként akkor, ha Magyarországon pontosan meghatározható nemzeti színjátszási tradíció nem is létezik. - Babarczy László nyilatkozta nemrégen: nincsen épület, nincsen társulat (mert nem a nemzetié az ország legjobb társulata), akkof be kellene látni, hogy Nemzeti Színház nincs. - Hála a Jóistennek, nincs! Szerintem épp az a rossz, hogy ha mindig ki kell egy központit neveZni. Vannak irodalmi folyóiratok, de kell, hogy legyen egy központosító folyóirat, vannak színházak, de kell hogy legyen egy központi színház, mindig kell egy központi... - ...Nemzeti Filharmónia, Magyar Hanglemezgyártó Vállalat... - ...és ezek a központok mindig Budapesten vannak. Ez a nemzeti központi gondolat épp az ellenkezőjét eredményezi annak, amit én kívánatosnak tartanék. - Mondhatjuk azt. hogy nem a városba jöttél vissza, hanem az egyetemre? - Igen, de még oda is csak féllábbal. Az a tanszéki rész, a XIX. századi magyar irodalmat tanító emberek visszahívtak, hogy tanítsak. Egyrészt szeretek tanítani, másrészt nagyra becsülöm ezeket az embereket, azért nagy örömmel jöttem. Visszaköltözni azonban semmiképpen nem akarok, nekem az óraadói kötődés bőségesen megfelel. - Volt azonban egy pillanat, amikor - ha jól értelmezem - megpróbáltál a városba is visszajönni. Pályáztál ugyanis a JATE Kiadó igazgatói posztjára. Ez azonban kudarccal végződött... - Amikor az egyetem kiírta ezt a pályázatot, úgy gondoltam, íme itt az alkalom, hogy egy erős urbánus intézményt teremtsünk Szegeden: egy könyvkiadót, mely egyetemi jellegű lett volna. Sajnos azonban á pályázat eredménytelenül Végződött, sem én, sem más nem nyerte el a? állást. ' Szerintem azért, mert a JATE úgy írta ki ezt a pályázatot, hogy nem döntötte el, milyen könyvkiadást akar. van-e rá anyagi fedezete, mit is várna el az igazgatótól. így utólag kicsit érthetelennek is tartom, hogy miért nem egy egyetemi jegyzetkiadással foglalkozó hivatalnokot kerestek, miért írtak ki pályázatot. - Vajon föl lehet-e oldani azt a dilemmát, hogy Szegeden máig nem alakult ki urbánus kultúraŰ - Amikor az urbánus kultúra-hiányáról beszélek, akkor nem emberekre, hanem egy olyan folyamatosságra gondolok, amely éveket, évtizedeket, folyamatosan működő intézményeket feltételez, nem egyszerűen gondolkodó embereket. Valamit természetesen lehet tenni. Arra van szükség, hogy új. vagy új szellemű kulturális intézmények jöjjenek létre, olyan kis intézmények. amelyek minél plurálisabbá teszik egy város kultúráját. Ha egyszer az a szörnyűség történne, hogy beleszólhatnék egy Szeged nagyságú város kulturális irányításába, akkor mindenképpen arra törekednék, hogy támogassam azokat a fiatal értelmiségieket, akik az agyukban kidolgoznak bizonyos ötleteket, (legyen ez akár színház, akár vállalkozás, akár lapalapítás, zene, galérianyitás, egyetemi, tudományos intézmények). Támogatni kellene ezeket a kezdeményezéseket, s ezáltal is plurálisabbá tenni egy városnak a szellemi életét. Ha nagyon merész akarnék lenni, akkor azt a programot fogalmaznám meg, hogy ezeknek a vidéki kulturális centrumoknak leginkább arra volna szükségük, hogy a külfölddel, Nyugattal ne Budapesten keresztül érintkezzenek. Legyenek meg a saját csatornáik. Élő testvérvárosi kapcsolatok például. Ehhez azonban olyan várospolitikára lenne szükség, amely figyel a fiatal értelmiségiekre, hogy ne menjenek el egy-két év alatt a városból. Ez csak úgy lehetséges, ha az intézmények révén biztosítunk nekik perspektívát a kulturális cselekvéshez, másrészt segítjük őket, hogy megtelepedjenek a városban. Én mindenképpen értelmiségi elitpolitikát javasolnék egy város vezetésének, még akkor is, ha sokan ezt összeegyeztethetclennek vélik a demokrácia szellemével. Akik'ezt így gondolják, azok súlyosan félreismerik a demokrácia szellemét. MAROK TAMÁS