Délmagyarország, 1991. május (81. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-17 / 114. szám

1991. május 17., péntek A helyzet 5 Kárpótlás? Igen. Nem! Vita, hosszadalmas huzakodás utan az Országgyűlés április végén elfogadta a kárpótlási törvényt. A kijelentés azonban sok-sok megszorítással igaz. ugyanis ez a törvény még nics kihirdetve, azaz még nem lépett hatályba. A köztársasági elnök az Alkotmánybírósághoz fordult, négy kérdésével a kárpótlási törvény alkotmányosságát kérdőjelezte meg. A törvény egyes passzusai egyébként a még nyomaiban sem létező végrehajtási utasítás nélkül teljesen homályosak. Tisztázatlan „részletkérdés" például, hogy a kárpótlási igény benyújtásakor milyen nyomtatványra lesz szükség, milyen tulajdonjogot igazoló okiratot kell mellékelni, hogyan igazolhatja az a jogosultságát, aki egykori tulajdonáról nem talál-semmi dokumentumot. Egyelőre az biztos, hogy a kárpótlási törvény a kihirdetése napjától számított 30. napon lép hatályba, s az attól számított 90 nap áll a jogosultak rendelkezésére, hogy igényüket bejelentsék a megyénként létrehozott Kárrendezési Hivatalban. Tehát sok a kérdőjel az Országgyűlés többsége által megszavazott kárpótlási törvény körül. Anól nem is beszélve, mennyire megosztja a társadalmat, a végrehajtás elkezdése pedig súlyos feszültségei szülhet, kiszámíthatatlan mozgást eredményezhet. így összeállításunk csak a pillanatnyi helyzet rögzítésére, s nem az érintettek jogos kérdéseinek megválaszolására vállalkozik. Ki hogyan A Kárrendezési Hivatalt minden megyében létre kell hozni mondja a kárpótlási törvény. Arról azonban Szegeden senki nem tud semmit, illetve aki tud, nem akar nyilatkozni, hogy hol kap helyet, mekkora létszámú és milyen szakképzettségű apparátussal, milyen változó feladattal, hány esztendőn át létezik ez a hivatal. Azok a személyek, akiket ennek kitalálására jelöltek ki, „türelmi állásponton" vannak. szavazott? „elképzeléseiket" nem hozhatják nyilvánosságra, mert „azokat még senki nem erősítette meg", csakis kétségeiket vehetik számba, de a törvény végrehajtásának módjától ugyanolyan keveset tudnak, mint a tájékozottabb újságolvasó. Tehát mindenki, még a hivatalnok is vár és tanácstalan. De azzal törődik-e valaki, mit gondol erről az állampolgár? (újszászi) Dr. Tóth Ferenc Csongrád megyei Földhivatal vezetője Talált pénz Megszületett a korábbi hónapok sok vihart kavaró jogszabálya, a kárpótlási törvény. A manapság leggyakrabban felmerülő kérdések még a múltban elvett javainkra vonatkoznak: merre van az a bizonyos földdarab, elkonfiskált ház; megvan-e a hozzá tartozó papiros? . De mit is kezdhetünk korábbi, jogosan visszajáró tulajdonunkkal, pláne akkor, ha az történetesen néhány hektár föld. Ugyan hányan vannak, kik eredeti munkájukat föladva nekiveselkednek földjük művelésének? Városi ember aligha fordít ekkorát az életén. Lehetőségként felmerülhet, adjuk el korábbi, és frissen visszaszerzett javainkat. Bár ez a kívánalom komolytalan, hiszen hol találunk olyan embert, kinek ebben a föld-áradatban történetesen épp a miénkre fáj a foga. nem pedig értékén alul akar megszabadítani e kedves tehertől? Ehhez hasonló sikertelenséggel járunk, ha felesbe, vagy bérbe szeretnénk adni szerzeményünket. Ha egyik próbálkozásunk sem jár a várt eredménnyel, akkor sem ülhetünk ölbe tett kézzel: tulajdonjogunkat váltsuk kárpótlási jegyre! Igaz, már mindenki belátta, hogy a kárunk orvoslására kibocsátott értékjegyek nem érnek annyit, mint a ráírt összeg, mégis több ez a semminél. „Valamire csak jó lesz!" - jelszóval a szekrényfiókba csúsztatjuk. Ekkor merül fel a kérdés: miszerint mit is kezdhetünk vele. Például e zsetonokkal új játékot tanulhat az ország. Tőzsdézzünk! Az új divat bűvkörében együtt izgulhatunk. Bár a tét amúgy is az eladhatatlan, értékét nem álló jegy csupán. Dobozy Csilla Vitatkoztunk a kárpótlási törvényről. A Parlamentben. A sajtóban. Vitatjuk az asztaltársaságban is. Minél elkeseredettebben vitatkozunk róla, annál elvontabbnak rémlik. Ezért aztán nem is próbálom értelmezni. Csak igyekszem tisztábban látni. És kérdezni. Ilyeneket például. Kikért folyik a vita.' Azokért, akiktől negyven éve elvettek valamit. Es kik ellen folyik a vita? Azok ellen, akik elvették tőlük ezt a valamit. A közösségi gondolat jegyében, persze. A szocialista társadalomban mindenki egyaránt vehet, szükségletei szerint vehet. El. A máséból. Olykor vehet meg. Lódenkabátot és békekölcsönt, néprádiót és világítós rekamiét. Cikória pótkávét és bambit. A jóvátétel ügye világos. Elvileg legalábbis. De ha földereng a múlt, az emlékezetből sorsok bontakoznak ki. Elmesélek egy történetet. Nem akarom Ádámnál és Évánál kezdeni, mindenesetre a falut csaknem 300 éve telepítették a homokra. Nyitra, Hont és Turóc vármegyéből hoztak ide, a DunaTisza közére szlovák parasztokat. Akkoriban úgy mondták, tótokat. A nagyközségnek most körülbeiül tizenötezer lakosa van és háromezer portája. A nép szorgos. A negyvenes évek végén is tehetős volt, amikor apámék megérkeztek. A Hangya-bolt udvarán kaptak helyet. A mindenkori üzletvezető szolgálati lakása szobakonyhás volt. Mi úgy csináltunk fürdőszobát, hogy a szekrényt a konyha közepére húztuk. Mögötte hokedli, lavór, szappan, törülköző. Ezt csak azért említem, mert szegénységünknek jelentősége van a későbbiek szempontjából. Amikor ugyanis apámat beosztották egy államosító brigádba, nem tiltakozott. Sokszázezren gondolták akkoriban: nem bűn, ha a szegény elveszi a tehetős fölöslegét. Még csak nem is föltétlenül a maga személyes hasznára. A korabeli jelszó szerint, mindannyiónk boldogulására. Hogy mit csinált az apám? Nem tudom. Kisgyerek voltam, még iskolába se jártam. Azt is csak felnőttként tudtam meg, hogy egyike volt azon keveseknek, akik komolyan vették az államosítást. Nem feledkezett meg arTÓI, hogy kártérítés jár mindazoknak, akiktől a nép nevében elveszik a vagyont. A házat. A földet. A műhelyt. A boltot. Ebben a parasztvárosban tehát nemcsak elvettek, adtak is. Bizonyára keveset. Bizonyára nem a ház, a föld, a műhely, a bolt ellenértékét. De kártérítést fizettek. Akkor, gyerekként csak annyit tudtam, hogy a szüleim dolgoznak, engem pedig kicsapnak az utcára. Ha nyár van. boldogan rohangálok a piactéren kavargó szélben. Ha tél. akkor ródlinkat Farkas bácsi szánjához kötjük. Szamár húz bennünket a jószerivel néptelen utcán. Farkas bácsi különben szódavizet árult. Télen szalmába burkolta az üvegeket, hogy ne pattanjanak szét a hidegben. Nyáron le-leállt beszélgetni az öregekkel, akik a kapuban Kár várták, csereüvcggel a kezükben. A szikvízgyártó kisiparos eredetileg boltos volt. A katolikus templom mögött építkezett. Portáját kél részre osztotta. Az egyiken húzta fel, saját kezűleg, a lakóházat. A másikon a vegyeskereskedést. A boltot elvették tóié. A ház megmaradt neki. Mindennapos vendég lettem náluk. Az elemiben ugyanis összebarátkoztam Győzővel, a kisebbik fiukkal. S mert közelebb lakott az iskolához, haza helyett hozzájuk mentem. Farkas néni néha megkínált főtt étellel. Gyakran zsíros kenyérrel. Néhányszor még a kádban is megfürödheltem. A fehér csempe titokzatosan csillogott. A fényesre szidolozott rézcsapból meleg víz folyt. Barátomnak, Győzőnek még tangóharmonikája is volt. Tabányi Mihálynak képzelhette magát, a kor divatos zenészének. Sót. A család több évtizedre visszamenőleg megőrizte a Tolnai Világlapját. Izgatottan lapozgattuk a bekötött példányokat. A kisbetűket még nehezen olvastuk, az ábrák azonban fölkeltették érdeklődésünket a történelem iránt. És miközben Farkas néni a konyhában szöszmötöit, arról mesélt, hogy mi minden volt a kisajátított boltban. Süvegcukor és fogkefe. Bagarol cipőpaszta és cipőfűzők, garmadával. Még üveggolyó is. De hogy ötven elején ki és hogyan vette birtokba az üzletet? Erről sohasem beszélt. Nem is utalt rá. Gesztussal sem érzékeltette a véleményét. Ám hogy valami titok lappangott, azt sejtettem. Az udvar mélyén ugyanis a házikó bújt meg a szamáristálló mellett. Belestünk az ablakon. Krepp-papír, ezernyi színben. Rézgálicot rejtő zsákok. Seprűk, kisebb-nagyobb méretben. Festékek. Rejtélyes dobozok. Esténként pedig papucsos, kötényes, keskeny karimájú szalmakalapot hordó, furcsa magyarsággal beszélő tót atyafiak jelentek meg. Üres kézzel jöttek, csomaggal távoztak. Bevásároltak. Rézgálicot és rafiát a szőlőtermeléshez, egyebet a házkörüli munkákhoz. Talán mondanom se kell, az olvasó már amúgy is kitalálta, a boltot apám államosította. Azt viszont ki kell mondanom: Farkasék sosem éreztették ezt velem. Féltek? A körülményekhez képest kulturáltnak tartották az eljárást? Vagy csak élt bennük az egyszerű ember ösztönös tapintata, hogy a gyereken nem verem le az apja vétkét? Félő, hogy nem kapok választ. Farkas bácsi szívelégtelenségben hall meg. Farkas néni rákban. Győzőt néha meglátogatom. Röhögve-szomorkodva elevenítjük fel a közös élményeket, a bolt államosítása azonban nem került szóba. Apám különben akkor került el a mezővárosból, amikor érte jött az ÁVH. Aznap reggel cikk jelent meg róla a megyei újságban, hogy horthysta főhadnagy volt a háborúban. Tiltakozhatott volna. hogy csak az órvezetóségig vitte. Mondhatta volna, hogy a cikk csupán ürügy. Elvégre abból támadt baja, hogy betartotta a törvényt: némi kártérítést adott az államosított kiskereskedőnek. Csakhogy ó nem gondolkozott értelmiségi fővel. Nem rohangászott fűhöz-fához, nem kereste az igazságot. Nem ment fejjel a falnak. Az egyszerű emberek logikája szerint cselekedett. Többezer éves tapasztalat sugallta neki, hogy jobb, ha nem várja meg a letartóztatókat. Mire kiderül az igazsága, már régen megpenészedett a vizsgálati fogságban. Elolvasta hát a cikket, összeszedett néhány holmit és eltűnt az életünkből. Erről már vannak emlékképeim. Anyám sír és esténként egyedül van. Semmit se tud az uráról, aki csak három hónap múlva kerül elő, egyik barátjának faluvégi présházából. Szerencse, hogy még szüret előtt jutott eszébe az anyámnak: katonakép rejlik valahol a sublót alján. A fotó 1944 végén készült, utána pedig hadifogság következett. Ott aligha léptették elő főhadnaggyá az apámat. Nem akarom, persze, mitizálni az öreget. Olyan, amilyen. Hitt és kiábrándult. Azóta egyetlen pártnak sem tagja. Túl van a hetvenen és innen a kétezer forintos nyugdíjon. Fáj a lába és szidja a politikát. Ahogy kezdek én is középkorú lenni, azon kapom magam, hogy gyorsan eszem, mint ő. Hogy úgy tartom a kezem és a fejem, mint ő. Sohasem mondtam ki hangosan, most mégsem röstellem idejegyezni: szeretem az apámat. De a kárpótlásról zajló vita azt kérdezteti tőlem: melyik apámat szeressem? Azt, aki államosított? Magyarán: elvette valakinek a jogos tulajdonát. Vagy azt, aki kártérítéssel enyhítette Farkas bácsi fájdalmát? Netán azt, aki éppen emiatt kényszerült bujkálásra? És ha már belejöttem a kérdezősködésbe. Vajon csak azoknak jár jóvátétel, akiknek elvették a házát? A földjét? A műhelyét? A boltját? Azoknak nem jár kárpótlás, akiknek ugyan semmijük se volt, dm az életüket ugyanúgy elrontották? De tovább kérdezek. Mi lesz a Farkas-féle vegyesbolttal? A hírek szerint ugyanis legföljebb ötvenezer forint jár érte. A pénzt hogyan osztják majd el a Farkas-gyerekek? Mennyi jut belőle Győző barátomnak, aki a családi házban él? Mennyi Karcsi bátyjának, a nagyvárosba elszármazott vasutasnak? És mennyi a nővérüknek, aki módos emberhez ment feleségül? Még tovább kérdezek. Ha a cukrász Győző úgy gondolná, hogy van kedve a kereskedéshez, vegye át a boltot? Negyvenen túl kezdjen új életet? Amikor már az udvari rejtekből is kifogyott a süvegcukor és a fogkefe? A cipőpaszta és az üveggolyó? A rézgálic és a festék? Vajon mihez kezdünk a jóvátétellel, ha úgy istenigazából földereng a múlt? Ha kiderül, hogy a kár jóvátehetetlen? Zöldi László A földhivatal vár A földhivatalokat eddig is sokan felkeresték már, igaz, a törvény elfogadása után néhány napig visszaesett, de a napokban már a korábbiak két, illetve többszörösére nőtt az ügyfélforgalom. Például 1991. április 8-án a Szegedi Körzeti Földhivatalban közel 300 állampolgár jelent meg, ebből több mint 200-an kárpótlási ügyben, de hasonló a helyzet a megye többi városában is. Fontos tudni azt is. hogy nemcsak a földhivatalokban lehet keresni és megtalálni az igazoláshoz szükséges iratokat, okiratokat. Például a házra vonatkozó államosításról az önkormányzatok, a földmegváltásról a földhivatalok adhatnak igazolást. Hiába fordul azonban a földhivatalokhoz az, akinek ipari Ü2emét államosították. E nyilvántartást ugyanis az önkormányzatok ipari osztályán lehet megtalálni. A házak államosításáról korábban a Belügyminisztériumban készült tételes jegyzék. A levéltárakban is érdemes kutatni; például abban az esetben, ha a kár államosítását valaki nem fogadta el, és megfellebbezte. Ott 1950-től megtalálhatók a Csongrád Megyei Tanács Földbirtokrendező Csoportjának iratai is. A földhivatalok az ingatlanokról tudnak tájékoztatni abban az esetben, ha megvannak a régi betétek, nyilvántartások. Ezek 70-80 százalékban megtalálhatók. De ismételten szeretnék türelmet és megértést kérni minden ügyfelünktől, mert minden igyekezetünk ellenére sem tudjuk ezt a feladatot azonnal megoldani. Már nagyon sokat tettünk a törvény végrehajtásának előkészítéséért, de ennek anyagi fedezetét még ma sem kaptuk meg, még mindig nincs döntés ebben az ügyben, pedig dolgozóink már fizikailag, idegileg is hosszabb idő óta túlterheltek. Elhelyezésünk - különösen Szegeden kritikán aluli, lehetetlen ilyen nagy ügyfélforgalmat lebonyolítani, mert nem erre tervezték. Ezenkívül bizonyára sokan nem tudják, dc a földhivatalok nyilvántartása nincs számítógépen, az elmúlt 40-45 évben csak raktározva, nem pedig kezelve volt. Szegeden például három pincében, illetve alagsorban van elhelyezve, mert nincs más férőhelyünk erre a célra. A teljes anyag rendezésére nincs se idő, sc pénz. se elég hozzáértő ember. Tehát nehéz, aprólékos munkával, manuálisan (kézzel és egyenként) kell megkeresni minden ügyfelünk iratait. Mindezek ellenére minden itt dolgozó nevében ígérhetem, mindent megteszünk azért, hogy lehetőleg minél több jogosultnak megtaláljuk a „szalmakazalban a tűt". Felhívom a figyelmét minden érdekeltnek, hogy az igénybejelentést akkor is tegye meg. ha addig nem sikerült megtalálni az igazoló okiratokat, mert cnélkül elveszíti a jogát a kártalanításra. A Kárrendezési Hivatalnál 6 hónap az ügyintézési határidő, és ezt egyszer 3 hónapra meghosszabbíthatják. A türelmetlenséget megértem tehát, de idegességre nincs semmi ok, mindenkinek lesz ideje, módja jogos igényét „bizonyítani", természetesen azok a szerencsések, akiknek megvannak az okirataik, illetve akiknek sikerül megtalálni otthon, mert ezeknek nem kell a hivatalokat járniuk jogosultságuk bizonyításáért. EGYIKNEK HOPP - A MÁSIKNAK KOPP Ahogyan a kárpótlási törvényt látják Kárpótlás. Hosszú ideje halljuk a rádióban, televízióban, olvassuk az újságokban, már a vízcsapból is ez jön. Kíváncsiak voltunk, mennyire foglalkoztatja az embereket, mi a véleményük, ezért megkérdeztünk néhány szegedi járókelőt: helyeslik-c, támogatják-e. esetleg helytelenítik, egyáltalán, hogyan élik meg. Az eredmény? A megkérdezettek nagy része nem ismeri a lényegét. Nem érinti, ezért nem is érdekli. A legkülönbözőbb, legszélsőségesebb vélemények egyben azonosak: ez a törvény felborzolja a kedélyeket. Aki nem érdekelt a kárpótlásban, azt az aggasztja, hogy a kárpótlási jegyek kiadásával felhígul a pénz, még nagyobb lesz az infláció. De az is elégedetlen, aki érdekelt, mert többet szerelne visszakapni, minél rövidebb idő alatt. Egy idősebb úr, akit nagyon nem érint a kárpótlás, úgy vélte: „Osztják a semmit. Ez az egész olyan, mint amikor a gyerekek elmentek a lakodalomba és az egyik nem kapott kalácsot, a másik meg majdnem kapott." Az érdekeltek bizonytalanságban érzik magukat. .A karpótlási törvény nem ad teljes biztosítékot arra. hogy az ember megkapja azt. amit valamikor elvettek tőle • mondta egy középkorú férfi. - Ez úgy néz ki, hogy befogtuk a szemünket és csináltunk is valamit, meg nem is." „Nem lesz igazságos a kárpótlás - magyarázta egy farmerdzsekis fiatalember -, mert nem is lehet igazságos, de valamit csinálni kellett, hogy befogják az emberek száját. Ez a törvény elsősorban az ügyvédek érdekeit szolgálja, ők fogják ebből a legnagyobb hasznot húzni." Sokakban erős ellenérzések fogalmazódtak meg a kárpótlással kapcsolatban, mert látják ugyan előnyeit is, de jobban félnek hátrányaitól és a visszaélésektől. „Sok ember van, aki visszaköveteli a földjét - mondta egy jól öltözött úr de nem azért, hogy megművelje, mert dolgozni senki sem akar ebben az országban, hanem azért, hogy eladja. Pénzt akar érte." A fiatalabbakat az ország jelenlegi állapota aggasztja, ók sokkal sötétebben látják a jövőt, mint az idősebb generáció. Egy középiskolás fiú teljesen elítélte a kárpótlást: .A '47/48-as állapotokat nem lehet visszahnzni. Iszonyatos károkat fog az országnak okozni, ha ezt a törvényt megvalósítják." „Nem kellett volna a jelenlegi helyzetben ilyen nagy adósság mellett az ország teherbíró képességét ennyire igénybe venni, mert ez is azokat az embereket sújtja majd, akiknek semmijük sincs" hangzott el egy másik vélemény. Természetesen sokan, főleg az idősebbek, úgy vélik, vissza kell adni a földet a régi tulajdonosoknak, mert „másképp mű.ve!i az ember a sajátját. Jobban ragaszkodik ahhoz, ami az övé." „Lehetőleg azt kellene visszaadni mindenkinek - mondta egy idős néni -, amit elvettek tőle. Ha ez nem lehetséges, akkor is mindenképpen kárpótolni kell, de legjobb volna azt visszakapni, ami a miénk volt." A „mindent vissza" és a "semmit vissza" ' között óriási különbség van. Az emberek véleménye e két szélsőséges álláspont között oszlik meg. Noha úgy tűnik, politikusainknak nem sikerült megtalálni a helyes arányokat, bízzunk benne, hogy a problémák elsimulnak, és végül ebben a kérdésben is konszenzus alakul ki. Gvura Fa*« A kárpótlási törvénytervezet elfogadásakor az IGEN gombot nyomta meg a Csongrád megyei országgyűlési képviselők közül: Eke Károly (független). Grezsa Ferenc, Kószó Péter, Mihály Zoltán, Papp Lehel György, Póda Jenő, Raffay Ernő (MDF). Oláh Sándor. Pintér István, Szabó Lajos (FKgP). NEM-mel szavazott: Annus József (MSZP). TARTÓZKODOTT a szavazástól: Király Zoltán (független). A számítógépes kimutatás megkülönböztet ezenkívül előre bejelentett, és bejelentés nélkül távollévőket. Az előbbi kategóriába tartozik a megyénket képviselő szenátorok közül Bratinka József (MDF) és Rózsa Edit (SZDSZ), az utóbbiba pedig Tamás Gáspár Miklós (SZDSZ) és Géczi József (MSZP). Holtponton