Délmagyarország, 1991. május (81. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-11 / 109. szám

5 1991. május 11., szombat Körkép © © © magazin DM UJ HANC. Első órák a Bábeli nyelviskolában Kálmán Zsolt versei elé Kálmán Zsolt szegedi fiatalember, alig múlt húsz esztendős. A Radn)iti Miklós Gimnázium levelező tagozatán tanul jelenleg, harmadikos, emellett zenél - gitározik és verseket ír. Első publikációi itt és most, a Délmagyarországban. ezek a versek, és hát, a szerkesztőnek valóban az a véleménye, hogy tehetséges, bár még korántsem kialakult, netán megállapodott szövegekről van szó. Kálmán Zsolt pontosan azt tapasztalhatja ezekben a napokban - első versei különös, mitológiai idejében amit az ember tapasztalhatott a közös nyelv elvesztésekor a maga emelte értetlenség és a hangzavar masszív fala előtt állva. Hirtelen megérezzük, hogy ott van, igen. a fal mögött, a téglákba, múltba zárva, emlékszünk rá, az a pontosabb beszéd, amitől a világ dolgai valóban önmagukként tündökölhetnek. Aki verset kezd írni, ezt a beszédet kísérti meg, és vagy nagyon erős lesz, vagy nagyon boldogtalan. Annak idején a fiatal újvidéki Tolnai Ottó verseiben egyenként lopkodta el a bábeli építmény tégláit. Radikális és jócskán pimasz költői álláspont volt ez az éppen szocialistának nevezett világi építménnyel szemben. „A Bábeli nyelviskola elvégzése hiábavaló"- mondja negyedszázad múltán Kálmán Zsolt, de ne kérdezzük meg. honnan tudja mindezt, elvégezte-e valóban a Bábeli nyelviskolát. Mert a tudást nem megszerezzük, hanem kapjuk. Például az elődöktől. Akik elmentek, de hagytak egy örökléttől beszélő, betűtlen verset az. asztalon. Azt hiszem. Kálmán Zsolt látja és hallja már ezt a verset. Egyébiránt semmi különös nem történt. Minden, ami fontos lehet, eztán következik. DARVAS! LÁSZLÓ Elődök Elmentek, mielőtt láthattam volna őket. hogy milyenek voltak, csak találgathatom. Itt hagylak egy örökléttől beszélő papírt, egy betűtlen verset asztalomon. Vízözön utáni békekötés ..Ami lent van. az ami fent van és ami fent van, az mint ami lent van, hogy beteljesítse az egy csodáját". (Hermész Triszmegisztosz) A Szív sétányáról, szivárvánnyal üzen. Tárulva ajtaja e társtalan helyen. Megrezdülnek lágyan áttetsző fonalai. Megrezdülnek halkan láthatatlan húrjai. S mint zord hegyfokáról, félelemmel nézem. Mily nehéz e tágas útról visszatérnem. Hiába múlok el. ha meg nem keresem. Hírt adok magamról, hogy dobogjon velem. r .. • • le* JOJJ elo A; óriásszem ű csillagász az eljövedőben látja Istennőjét. Médiuma az emberi és a Galaktocentrikus alázat. Csillagképe a szeretet Gyöngéd kontúrja. Éneke a szerelem hangzatos harmóniája. Most egy idézettel magára ölti a Tejút köpenyét és elindul, hogy szétszórja csókjait az éjben: .. Kicsi, kicsiszolt kő. hívlak, jöjj elő. Jöjj elő!" S ajkuk simulékony kőhéjként összetapad Közel mára vízesés, egvre közelebb és közelebb Vége H. Ildikónak A játszma eldöntötte a figurát, bevonta feketével, de lehel, hogy nem is fekete csak elnyeli a fényt. Létem függönyén túllépve látom, a játszma, mint átváltozásomban, születésemkor . eldőlt. Én voltam ő: Aki Fehér és én voltam a másik: Aki Fekete Levél helyett A szótári alakom ismeretlen, mondhatni nem létezik. Talán Jelentéktelen vagyok, mint a többiek. A J betűnél megnézem, hogy mit jelentek. S ha ott jelentenék is valamit, ugyanúgy, mint a többi szó nem mondana semmit. A Bábeli nyelviskola elvégzése hiába való. A Szavak nem beszélnek. Rólad se mondanak többet \ maguknál. Egyetlen Ismeretlenem nem ismerhetsz meg így soha. A iétismeretlenes szóegyenlet megoldhatatlan Citromjós, Pajtás! Zúgnak a harangok. Hát hadd zúgjanak. Ez a dolguk. Nem? Az autók is zúgnak, utánozzák a harangokat. Ez a dolguk? Nekem mi? Estéről este fogy. Nekem mi? Ide jutottam, hogy az autókat utánozzam. Kifogyott az ü zemanyag. pajtás? Told meg magad és Isten is megtol. Szerencse, lendkerekes vagyok. Hogy mi vagyok? Egy frászt. Hogy jövök én ehhez? Úgy, hogy itt vagyok, mi, pajtás? A harang zúgása kijelöli a helyei, ahol, mint penészes citromot a citromfacsaró fülkébe helyeznek, s/.emüketszájukat átjárja a borzalom, mikor megkóstolnak. A magjaimat szerteköpködik. Legalább a penészt lekaparhatták volna arról a baromi randa, repedezett. sárga külsőmről. Vagy egy kissé tapintatosabban helyeznek a citromfacsaró fülkébe. Úgy, hogy ott se legyek szinte, pajtás, Ezek a fogaim, pajtás. Nem sok nehézfém van bennük. Gúnyolódom magammal, ez a dörzsmeghajtás lényege, az öndörzsmeghajtásé. Ugyanazon felületem egymáson gúnyolódik, egymásnak hányják a szikrákat, én meg közben a vacsorára gondolok, amit, akármekkorára nyitom a szemem, akkor se tudok letuszkolni a „torkomon". Személyesen aggódom magamért, pajtás. Hogy kicsoda? Ki kivel beszél vagy ki kit szakít félbe, félve, de kettészakítja. És akkor meglátod, hogy esetleg ez az én húsom, amihez nem vagy egészen szokva, hiszen eddig mindig egészben láttál, pajtás. Hát valóban, mint a citrom, őt, azt is csak akkor ismered meg igazán, ha sercenésmentesen fölhasítod, úgy, hogy a magvak, a belső csontok sértetlenül kerüljenek napvilágra. Utálom, ha így beszélek magammal, mert ez már valaminek a következménye, de látom már, pajtás, főleg az előzményt utálom. Ahogy az ok alattomosan, felsőbbségérzettől dagadó mellkassal követi az okozatot. Hát meg lehet szokni a világot, pajtás? Persze minden kérdés a gyengeség, a gyengeségem, ez elgyöngülésem, kiábrándulásom, kirándulásom a szívtájékra, a színjátékra, az egy deka denciám, de ezen fölül ragyogó optimizmusotok jele. Egy férfi nem kérdez, nem bocsátja magát efféle torz és megalázó helyzetbe. Ugye, pajtás? Hogy függjön a válaszadó terhes pillantásaitól, csacskaságától? Ugyan minek borotva élen táncoltatni az alvó oroszlánt? Sebessége egy vízórát leolvasó berendezés sebességével vetekszik. Az oroszlán mozgása sötétben. Látod, már táncol is? Most már tiéd a felelősség, hogy mi lesz. Mi lesz? Az lesz, hogy elmégy a citromjóshoz és minden megromlott adottságodtól hajtva a jövőt fürkészed. A jövőt, pajtás? Majd azt mondja a citromjós, hogy tűnjél a szeme elől. mert ki nem állhatja a biztos jövőlátását zavaró Összekuszált idegszálaidat. Kedves Hölgyem, avagy Uram. ha eddig eljutott az olvasásban, ján egy hős, ön egy reményteljes nagy Ó, akire még egyszer én is büszke leszek, és szívesen látom egy csésze citromos teára, amit ugyan nem alázattal, se nem büszkeséggel, hanem messzebb, szeretettel és forró vízzel fogok készíteni. De nézzük tovább! Hiába fárasztom magam, nem tudok elaludni, pedig már nagyon fáradt vagyok, szeretném hallani fejem koppanását az asztallapon, végighallgatnám, ahogy végre, de nem végleg, elalszom, egy kis életszünet, egy kis kuss. A pajtást hagyom, nem bírta, egyszerűen lehunyta rohanó szempilláit és elzuhant a padlón, szandálja csatja beleakadt a padlórésbe. majd ha fölébred, ha lesz hozzá mersze persze, megrémül, hogy ki van kötözve, hogy békjóba verték amúgy is súlyfölösleggel küszködő rossz lábát, amit nem részletezek, lévén végighallgattam szörnyű, nadrágkitérdeplős imáit, amint azért fohászkodott ateista létére Istenhez, hogy csak veszítené el azt a sok nyomorult húst a lábáról, és végre rendcsen járhatna, mint azok. akik efféle szimmetriakiegészítő mozgásra születtek. Mert azt mondta, hogy az emberek úgy járnak, akár a gyors egymásutánban váltakozó Holdtölte és Holdfogyatkozás. Pusztán a különbség, a Holdra lehet nézni, de rájuk nem Az ördög tudja miféle botcsinálta órás. műtős vagy lelkész bujkál bennük. És egyszeresük lepleiket félredobva ott állnak majd a rajtvonalnál, hogy tudásuk legjavát latba vetve megmérkőzzenek egymással: az órás a lelkésszel összeköti a bajuszt, a műtős fuldoklik. És ott fog állni a pajtás, homokórán méri az elfolyó s kisebb toronnyá púposodó időt és azt akarja, tudom, hogy azt fogja akarni, hogy amint elült a harc. ismét tápászkodjanak neki és most nemtudásuk alapján mérjék össze ereiket, s startpisztolyával homlokegyenest a hóbagoly felé fordul. És akkor majd mindenki, a közönség is rosszindulatúnak tartja, ámbár meg legyen jegyezve, a hóbagoly kezdett ki vele a múlt héten, mikor a sürgönykarón elbóbiskolva lezuhant a szép-frissen veteményezett virágágyásba. De hogy is beszélhetek itt rosszindulatról, hogyan gondolkozhatnék a közönség helyett, avagy adhatnék szájukba olyan szavakat, amelyek a jövőt illetően esetleg hullagyalázásnak minősülnének. Minek? Annak. Mert. hogy így a jövőbe citromjóskodtam, elfeledkeztem magáról a pajtásról, hogy talán nem véletlenül nem mozdul és a beakadt csat is elég ijesztő látványt nyújt. Él-e vagy hótt? Megkérdezni nem merem, mert ha egyből nem válaszol, megrémülök és rögvest a mellkasát nyomkodnám meg mesterségesen próbálnám lélegeztetni, mire ó is megrémülne és azt hinné, hogy buzi vagyok a száján, pedig csak aludt, szépen (nővel, felnővel, sok kicsi galambtojással) álmodott az eszemadta. Megvan, belerúgok. Fölveszem a legpuhább tornacipőmet és mint egy civilizációs intézménybe belerúgok. És azt mondom közben, hogy jajj. mintha pusztán (a pusztán) elbotlanék és én is a földre zuhanok, hogy ha fölébred, a lelkiismerete egyből ót tegye meg elzuhanásom okául. Hánynom kell ettől a tervtől, rohanok a lavórért és a szentségit, folbukok benne. A pajtás azonnal fölgörnyed, fogja a betört orrát és érdeklődik: Nam ötöttad mag magod? Nem a frászt, nekiszálltam a szekrénynek és betört az orrom; keményfából faragták. Fogtunk két mocskos, olajos rongyot, odaültünk az asztalhoz, oldalba vágott: Na. (szipog, és az arcát takarja) nézzük tovább. Galambszósz és galambfrász. Ez a kezdő két szó. és az és, mint elmaradhatatlan potyautas. Bele kéne fogni valami nagyregénybe, hogy aztán nagylegényként lapozzak bele önidézet, tejszínhabbal. A vonat, pajtás! Lekéstem a vonatot. Gyors? Hol a francban van a jegyem. Hát ezért harangoztak, összefügg itt minden, pajtás. Mintha egyetlen madzagra lenne felfűzve az egész világ. Egydimenziós ez. azt mondom, hogy a cica nyalja meg. Ezért is nincsen jövő, meg jövőképem. Elmagyarázom a jövőt egydimenzióban. Tessék elképzelni egy kutya, egy rühös. redves, büdös kutya agyát. (Ez itt a kutyaápolási eszközök. szerek és bodorítók reklámjának a helye. Ezentúl s ezidáig is tudják be durva szavaimat az odaillő reklám előkészítésének.) Ha akarják, a szemük láttára meglékelem a kutya agyát, sőt, elszenderítem és kiveszem a velejét. Odaadom önnek, nyújtsa a kezét!, ne féljen, ez már nem harap. Nos, látja, hogy kicsi, szinte az ön tenyerére méretezték, maga kutyatenyerű. Most képzelje magit a kutya helyébe, s máris megtudja, milyen az egydimenziós jövő. Most ugyanezt megcsináljuk a pajtással. Önön. Tudod. pajtás, beszari egy ember volt ez a kutyatenyerü. De hadd szaladjon, úgyis jelen időben marad. Oszt neked, pajtás, nem ugyanezzel a vonattal kellett volna elmenned? Menned? Mitől mozogsz te? Miért nem ülsz be egy bokor alá és ott várnád amíg belédcsap a villám. Hol vagyok? Nem mentegetőzöm. A sálamat két drótszál tartja össze, az egyik voltaképp egy G-húr, a másikat egy kerítésben fölakadva szedtem össze. Órákig lógtam a kerítésen, volt hozzá merszem, nem üvöltöztem. mert a sál szorított undorító módon, másrészt meg már a kerítés másik oldalán voltam, ami egy fűrésztelepet ölelt körül, négy lécet akartam lopni, hogy az agyagbunkerom ablakát valami időtálló, ám mégsem korhatár nélkül megtartó keretbe foglaljam. És előzőleg érdeklődtem a helyi lakosoktól, akik nem közvetítettek túl biztató adatokat a fűrésztelep megátalkodott, körmönfont és tűhegyes szigonnyal hadonászó lélekbúvár hfrében álló éjjeliőréről. Csak úgy peregtek a szúk vagy szuhok, vagy miféle fafalók köröttem. Már a hideg is rázott, fújta az ólomhideg szél a nedves alsómat, és már láttam közeledni a lidérces éjjeliőrt, mint valami lassan, de biztosan közlekedő helyiérdekű vasutat, hogy ott a kerítésen a négy léc miatt fölharmadoljon. és múltbéli tekintetememet (mondtam, hogy vacogok) elöntötte a csillogó szemű vasutasoknak öltözött él- és műköszörűsök látványa, mikor finom fenókövekkel a szerelvény kerekeit mindegyre élesítgetik. köhögnek közben, nevetésük nyomán görögdinnye nagyságú páragomolyag keveredik a friss, hajnali levegővel, s kipirult arcukat a jól végzett munka boldog gömbjei szállják meg. Na elég az hozzá, hogy teljesen be voltam tojva, mikor hirtelen annyira vacogni és rángatózni kezdtem, hogy saját személyes súlyom letépte a drótfonalat és mint aki az égből pottyant egy kilyukadt felhőn át, a bátor, nedves és lándzsahegyes fűszálak közé zuhantam. Nyekk - ezt mondtam. Vagy: Nyenyenyekk. A franc tudja, mit mondtam, lehet, hogy a nyelvemet is elharaptam, mint azok. akik méltó titok megőrzésére vállalkoznak. Méltó titok, pajtás? Őrizzed csak. mint a kutya a rábízott láncot. Titkon akkor is őrködhetsz, ha az ujjad harapod le. Berakod egy aranyszegélyű piros dobozba és mutatod az éjjeliőrnek, hogy pszt. titok. Ez idő alatt én megszerzem a négy lécet, áthajítom a kerítésen, és füttyentek, hogy ma szombat éjjel sikerrel járt az akciónk, pajtás. A bunker, az agyagbunker mögötti téglarakásról lefújom az ezer, netán marsbéli port s mindenféle pózt veszek fel. hogy már a két dimenzió közelít, akár kél lefényképezett bögre, melyből minden nagyszülő a tenger zúgását hallotta ki. Látod? Hozok példát, mint marhaszelettel teli bőröndöt, a két dimenzióra is. A kutya életre kelt, ez a magas és pocsék állat, és nem látok hálát a szemében, csak némi ösztönös információt. A belei rendben, mehet. Szóval a kutya agya. mintha levesből kanállal meméd elő, akkora. Hűbarát. Kétdimenzióban pedig mint több tizezer lelket (lelket?) számláló város. Mit tehetnének a-város vezetői azon a reggelen, mikor a kutya agya elrendezte a városképet? Azt hiszem, bon innának, palackos bon és a kupakokat mind ledobálnák az erkélyről, mint egykor szónoklatuk bedurrant szavait. Süllyedünk . pajtás, nem veszed észre, mint valami színvonal, ha már messze, a távoli kurvák között járnak a vonal kerekei, ám fölöttük az utazóközönség élvezi a kilátást. Örülnének annak, hogy egyáltalán látnak néhány fát. aminek ezúton is hálásak lehetnek, hogy nem odébb, az útjukba nótt. A padló himbálózik, barna hullámai, akárha barna nő fürtjei között dörzsölgetnénk csontszáraz, belül véres tenyereinket. Pardon! Hibajavító kecskék. Hozzá vagyok szokva, hogy bemártom a kecske fejét a belőle nyert tejbe s végighúzom az úr állatának orcáját a hibás bekezdésen, szókon, jelzős szekereken, mellvéd mondatokon, hibás Á-n. szállítmányon, anyaion, jódhatározón. kicsi igén. nagy mamán, vagy még nagyobb feladat: . bocsa nat. pajtás, túlozni szerettem vón. csal belesültem. Van az úgy. baromi rossz, mikor ott van a nyelved hegyén a mondat, hirtelen hátba vág a léghuzal, oszt lenyeled az egészet. Az egészet? Történelmi pillanat ez. pajtás, elsírom magam, adj tüzet!, ne a cigire, billeg, hát nem érted?, izzok a vágytól és ellen felet keresek az egészhez. Nincs türelmem megvárni, míg az intcllcktualizmus megszokott időfonala a nyakamra tekeredik. Ott már megint gáz lenne, tudod, citromgáz. amitől fenyegető görcseim támadnak és akkor már minek mondanám, hogy na jó. kész. PODMAVIC7KY SZILÁRD