Délmagyarország, 1991. március (81. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-30 / 75. szám

1991. március 30., szombat DM magazin I Feladat Még nem találtam elerkezettnek az időt. Az állomáson várakoztam két fekete csattal átkötött bőrönd társaságában. A piszkos munkát mindig rám bízzák. De nem baj, hiszen nem vagyok feltűnő, nincs rajtam semmi jellegzetes, kivéve az. hogy a megszokott munkamódszerekben kevés bizalmam van. és most is attól tartok, hogy a szélcsendben rámtelepült (nehezült) nyugalmat felváltja a rettegés, a szertehulló testrészek bizonytalan potyogása, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a kar a vállba illeszthető, hogy a fülcimpa ismét rezdülés nélkül elfoglalhatja az ót megillető helyet. A múltkor is a kertben sétáltam, mikor a szomszéd kertből átnézett egy teljesen ismeretlen nő, és azt mondta: „Lecsót csinálok, nem tudna megdobni néhány darab paradicsommal? Az itteniek teljesen kiszáradtak. Rohadtak. Csak tudnám mitől!?'" „Fogalmam sincs" válaszoltam a pizsamám gallérjai közé húzódva, nehogy még egyszer elkapja a tekintetem, mert akkor ezért a napért a továbbiakban nem vállalok felelősséget. Ez is összefügg a munkámmal. De szerencsére a megbízóim semmit nem tudnak erről. Ha egyszer a fülükbe jutna, hogy én a kertben sétáltam, és rám nézett egy nó, akkor minden bizonnyal felmondanának. Foghatnám a fekete csatokkal átkötött bama bőröndöm, és mehetnék a francba. Az is szerencse, hogy személyesen nem ismerjük egymást, a telefonban is mindössze három vagy négy férfihangot szoktam megkülönböztetni. A legutóbbi volt a legnehezebb munkám. Azt mondta a három vagy négy hang közül a legjobban képzett felettesem, hogy „Vegyem számba a lehetőségeimet, és készítsek belőle forgatókönyvet." A rövid szünet, amit tartottam a feladatom elhangzása után, gondolom, egyből elárulta képtelen helyzetem, hogy a kibontakozásra (hogy kicsomagoljam magam) még nem találtam elérkezettnek az időt. Végül is azt válaszoltam, hogy: „Rendben. De a túlszabályozás az egyetlen, amiért sem az önök elgondolásait, sem a saját bőrömet nem kockáztathatom." „Örömmel hallom, hogy gondolkodik és látja a boszorkányüldözés és a kirakatper közti különbséget." Szavamra, hittem a hízelgésének, legalábbis abban, hogy éreztethettem vele, engem se ejtettek a fejemre. Es ismét hallgatásba burkolóztam. Tudtam, hogy hallgatásom ezúttal őt, a megbízómat ejti majd zavarba, úgy. hogy egy pisszenéssel sem értékelem az ó feljebbvaló megnyilatkozását. Éreztem, ha egy rövid időre is, de most a markomban tartom. Talán hirtelen átfut az agyán, hogy efféle megbízásokra nálamnál alkalmasabb szentélyt úgysem találhatnak, s akkor feljebb verhetem a tarifát, vagy ami a legkevesebb, nagyobb megbecsüléssel adóznak képességeimnek. De őt is kemény fából faragták, levágta a kagylót. Ám hogy ezután legalább néhány percig játszott egy apró tárggyal az asztalon, és elgondolkodott fogai közé préselt ajkakkal, ebben egészen biztos vagyok. így van. nem engedhettem a csábításnak, hogy otthonosan berendezzem az életem és kipárnázzam az irántuk érzett bizalommal. A szomszéd kertben azóta mindennap látom a nőt. mikor itthon vagyok. Persze meglehet, hogy tudja, mely napokon tartózkodom a lakás kertre nyíló ablakai előtt, és nem pazarolja az erejét arra. hogy mikor a feladatom végzése miatt távol vagyök, ilyenkor is kijöjjön a kertbe. Az áltála kiválasztott napokon zöld selyemköpenyben megjelenik a veteményes hosszú szűk folyosóján, és átbámul hozzám. Néha leguggol, eltűnik egy-két percre, majd ugyanott, ugyanazon a helyen előbukkan, a keze továbbra is üres, nem fog semmit, még nem láttam, hogy tartott volna valamit a kezében. Sőt, ha jól emlékszem, még a kezét se láttam. Mindig rejtve tartja a zöld selyemköpeny sárga szegélyű zsebeiben. Már egészen jól megszoktam a társaságát, szinte hozzátartozott az életemhez, mint azok a személyes holmijaim, amelyek hazaétkezésemkor nyugalommal töltenek el, hisz nem vihetem magammal minden utamra azokat a tárgyakat, amelyek számomra fontosak. Bár lehet, hogy nem is fontosak, mert útközben sosem jutnak eszembe, csak mikor kinyitom az ajtót, és megpillantom őket. így vagyok a nővel is, aki a szomszéd kertben ácsorog, leguggol, de mindig ugyanott, ugyanazon a helyen. Minden bizonnyal valami kísérteties érzés ragadna magával, ha egyszer észrevenném, nem áll ott. Egy darabig bíznék, abban bíznék, hogy újra felbukkan, és mehet minden a régi kerékvágásban. De tudom, ez az egyszeri eltűnés is elég lenne ahhoz, hogy örökre bennem maradjon a bizonytalanság, hogy ismét, vagy bármikor eltűnhet. Ha soha többé nem látnám, nem hiányozna jobban, mint egy elvesztett üres noteszlap. Ám így, hogy eltűnését bizonytalanság övezi, ha erre gondolok - miközben a szomszéd kertben áll hogy bármikor eltűnhet, ködbe veszhet, teljesen belém épül, megőrjít hiányának gondolata. Mikor erre először ráeszméltem, hajnalodott, az ágyam szélén ültem, és egy műanyag pohárból vizet kortyolgattam. Hosszú nap várt rám, hosszú és kemény. A megbízóim tovább feszítették a húrt, ezúttal egyetlen apró hibát sem ejthettem, mert akkor semmi értelme, akár belefogni se, és megmondták, ha kedves az életem, akkor csomagolhatok. Úgy éreztem, képtelen vagyok a nőről alkotott elképzelés, felismerés igazolása vagy elvetése nélkül a feladatomra koncentrálni. Mindkét ügyet egyformán fontosnak ítéltem, de a hosszú évek alatt csiszolódott logikám azt parancsolta, hogy először „a nőt kell felgöngyölítenem". Az ablakhoz léptem. A felszálló ködtől még egy darabig nem láttam át a szomszéd kertbe, de aztán megbizonyosodtam ottléte felől. A szűrt fénysugarak a nő hosszú, tömbszerú sziluettjét rajzolták elém. Első találkozásunk óta nem tévedt össze tekintetünk. Tudtam, ha ittmarad, eltűnésének lehetősége, elképzelt hiánya teljesen összezavar. Lehet, hogy nem csak a mai, nehéz feladat megoldására, hanem máskor is, talán ezekután mindig képtelenné tesz. Becsavartam magam egy pokrócba, és kiléptem a kertbe. A köd már szinte teljesen felszállt. Először nem vett észre, sőt később sem, csak amikor egészen köze! értem hozzá, leheletünk apró felhői egymásba gomolyogtak Néztem, ahogyan ő is. Nem találtam szépnek, se csúnyának, se vonzónak, se taszítónak, nem találtam semmilyennek, nem találtam benne se kivetni, se kiemelni valót. Hirtelen nem tudtam, miért is jöttem ki a kertbe egy pokrócba csavarva, miért állok ettől a nőtől egy lélegzetnyi távolságra. Erőltettem az agyam, de nem jutottam semmire. Hosszú percek teltek így, míg végre előderengett az aznapi, és minden jövőbeni feladatom képtelensége, Egy hajszál-Választott el az üvöltéstől, meg is tettem volna, hogy „Takarodj, tűnj innen, nem akarlak többé látni", és tudtam, ha ezután nem mozdul, sajátkezűleg tüntetem el. De erre nem került sor. Egy hajszállal előttem megszólalt: „Elkövetted az egyetlen hibát, amit ma nem lehetett volna." PODMAMCZKY SZILÁRD / Értékek diktatúráját! AVAGY: RENDSZERT VÁLT-E A KULTÚRA? „Antit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése nehéz és mindig kétséges." (Deák Ferenc) Ismét, ki tudja hányadik alkalommal állok meg a Széchenyi tér tavaszra készüld platánjai alatt, szembesülve a haza bölcsének palackpostájával. Ez az üzenet talán sohasem volt koránál aktuálisabb, mint éppen jelenünkben. S itt most a város szíve dobbanását érzékelve úgy érzem magam, mint ahogy az egykori szegedi polgár érezhette, amikor a „nagyvíz" visszavonultával szívbéli sebekkel és torokszoríó élményekkel, javaiból kifosztottan és szellemi tartásától megvámolva, mégis a húsvéti feltámadásra gondolt. Erősítette hűségét: csak itt élhet, csak itt építheti újjá e körtöhésnyi Európát, csak itt válhat önmaga mértéke szerint Szeged polgárává. És a társak keze után nyúlt... Mert ahogy a több mint száz évvel ezelőtti természeti katasztrófa után lakóinak hűségéből és verejtékéből, országos akaratból és nemzetközi összefogással újjáépült a lerombolt Szeged, úgy kell most újjáépíteni széthullott, töredékeire esett szellemi életéi. Újra kell teremtenie oktatási rendszeréi, meg kell szerveznie művészeti műhelyeit, fel kell támasztani eltemetett értékeit, vissza kell csalogatni száműzött sajátosságait, ki kell futtatni csak rá jellemző karakteres vonásait. Lesz-e erőnk kimondani: Szeged nem ,jelentós mezőgazdasággal rendelkező ipari város", hanem regionális szellemi központ. Lesz-e bátorságunk arról szólni, hogy Szeged történelme folyamán mindig is szellemi értékeinek köszönhette elismertségét középkori kolostorainak kisugárzó erejétől, a piaristák messze híres tanodáitól Lechner Lajos európai mértékkel is színvonalas városépítészeti koncepcióján át Szent-Györgyi Albert Nobeldíjáig, a Szabadtéri Játékokig, kórusainak nemzetközi sikereiig. S e história folyamán - talán az utóbbi 40 esztendőt kivéve -, e mögött a szellemi tartás, a kulturális és tudományos sikerek mögött fölsorakozott a város polgársága. S c ponton érezhetjük, hogy kihúzták lábunk alól a szőnyeget. A kultúra soha ennyire mostohagyermeke ncni volt a nemzetnek, mint napjainkban. Régen elvesztette természetes bázisát. biztos hátországát és ezzel tartását, magabiztosságát: a város öntudatos, adófizető polgárságát. Elvesztette a viszonytagos jólétben élő középosztályt, amely mindig is támogatója, inspirálója és kritikusa volt egy-egy város szellemi életének. A pártállam atyáskodó, paternalista kultúrpolitikájának lényege éppen abban érhető tetten, hogy a kultúrának juttatott. S ezáltal függőségi viszonyt teremtett. Megszülte a három nagy T viszonyrendszerét, mellyel éppúgy élt. mini amennyire visszaélt. Mert működtek a színházak (ha netán pénzügyi gondok jelentkeztek, megérkezett a mentőöv, és a dá-dá is társulati kioktatások, párthatározatok, ideológiai szónoklatok kíséretében); az irodalmi műhelyek, amíg nem követtek el túl nagy baklövést (biztos anyagi körülmények közölt méricskélhették a szerkesztők a falak magasságát, vastagságát és kötőanyagál); kórusok mögött ott álltak az üzemek. vállalatok, (melyeknek költségvetésében a focicsapat támogatása melleit ott szerepelt az énekkar segítésére szolgáló jelentős összeg); és sorolhatnánk a példákat a képzőművészet, a tánc, a fotó. a film s más területekről is. De ugyan kinek fájt, ha a szakszervezet állal bebérletezctt színházi előadáson csak mulatóban lézengtek a nézők (a pénzt kifizette a vállalat, a színház rentábilis volt); kinek okozott lelkiismeret-furdalást, hogy hány nagyszerű vers. novella és esszé kerülte el a nyomdafestéket (fennakadt a belső cenzúra valósnál is szigorúbb rostáján): ki győződhetett meg arról, hány nagyszerű mű születhetett volna egy nyíltabb és szabadabb képzőművészeti versenyben''! A közelmúltban cgycsapasra elengedtek a nem is ofy rég még túlkényezteteti kultúra kezét, mely ezt követően erőtlenül, tétován és bizonytalanul kezdett tapogatózni a megváltozott viszonyok között. Légszomjjal küszködve, vélt vagy valós értékek után kiáltva. A kizárólagosan gazdasági alapokra erőltetett művészet haldoklik - színtársulatok oszlanak fel, kórusokat eresztenek szélnek, magára.maradt festők koldulnak saját piacaikon, filmesek vonulnak vissza elnéptelenedett falvak roskadó házaiba. Értékek helyett úgymond közönségcsalogató játékok kerülnek a világot jelentő deszkákra, nagy múltú irodalmi-művészeti folyóiratok dobják be a törülközőt, helyüket elárasztják a pomó, a sci-fi és krimikiadványok; igényes film szinte már nem is készülhet... Rágjuk az internacionális szellemi hamburgereket. Néhány nagyvonalú - jórészt külországba szakadt - hazánkfia alapítványa megment ugyan egykét művészeti csoportot, támogathat néhány folyóiratot, bábáskodhat pár köztéri szobor felállításában, segítheti kimagasló tehetségek kibontakozását, de egy ország nem bízhatja oktatásügyét, kultúráját, művészeti életét hosszú távon alapítványokra, rövid távú támogatásokra. Hát akkor mi a kultúra rendszerváltásának zálogát? - kérdezzük naponta egyre türelmetlenebbül. A kormány és az önkormányzatok költségvetési macska-egér harcából, a kultúra kétségbeesett utóvéd küzdelmeiből, az egyéni akciókból végül is a települések vezetése húzza a rövidebbet. Mert ebbert az országban nincs, aki vállalná - mint mondjuk a húszas években - azt. a kemény ellenzékkel is sikerre vitt programot, amely u: oktatás, a kultúra és művészet feladatait, értékeit és hatását felismerve, a nemzeti jövedelem több mint tíz százalékát fordította e szférára. A népiskolai programtól a magas kultúráig. Mondjuk ki még egyszer: hiányzik a szellemi életet fenntartó polgárság. Azokból a városlakókból kellene öntudatos és felelősen gondolkodó polgárságot szervezni, akik most filléres gondokkal küzdenek. Azoknak kellene megvásárolt színházjegyeikkel voksolni (nem központilag támogatott jegyárakon!), akiknek napi problémák őrlik erejüket és idegeiket. Azoknak kellene megvásárolni a folyóiratokat, akik sorban áílnak kannás lejért és olcsó ruhákat böngésznek a holland bálákban. Azoknak kellene festményeket és szobrokat vásárolni, akik azon eszelnek, miként nyerhetnének adóbevallási papírjukon - némi csúsztatással - pár ezer forintot. És azoknak kellene színházzá szerveződni, akik egy kanál vízben meg tudnák egymást fojtani: azoknak kellene önmagukat szépmíves céhhé szervezni, akik nem kvalitások, hanem papírok alapján kategorizálják a képzőművészetet. Azoknak kellene közösségekké válni, akiket ellenérdekek tüzelnek. Padlón van a kultúra. Üres zsebbel, mcgalázottan és kifosztottan kéreget e nagy zsibvásáron. Néhány képviselőjük - tán a legjobbak - csak át szerelnék vészelni ezeket az éveket. Vezetői válságok, koncepcióhiányok éppúgy nehezítik a mai helyzetet, mint az ízléstelenség elsöprő terrorja, a semmitmondás demagóg demokráciája, a pályázatok látványos döntésképtelensége. és néhány újgazdag visszataszító mecénási allűrje. Hol vannak a fogódzók, merre az útjelző karók, ezen az összezavart térképen hol a biztos tájékozódási pontok? Tudom, egyáltalán nem egyszerű közlekedni egy hirtelen megváltozott terepen. Pláne a kultúra vidékén, ahol nincsenek statisztikai módszerekkel kivetíthető eredmények, mint a gazdaságban; centiméterben és másodpercben rögzíthető teljesítmények, mint a sportban. Mégis keresnünk kell alapot, rajtkövet az elrugaszkodáshoz. Talán éppen Szeged történetének két háború közötti időszakában Azt a korszakot vizsgálva, mely sokáig tabu volt a munkásmozgalom bűvöletében élő ideológusok számára. Mert ténykérdés - bár hasonlóan ideológiai alapokon -, hogy Klebelsberg Kunó oktatási és kulturális reformot volt képes végrehajtani;,akkor vált egyetemi várossá Szeged; mert megfért egymás mellett a református Behtlen Gábor Kör és az ide települt csanádi püspökség; mert a Szegedi Fiatalok Művészeti kollégiumában fajra, származásra és világnézetre való tekintet nélkül születhettek példamutató vállalkozások: mert a Szabadtéri Játékok bölcsőjénél egyaránt ott bábáskodhatott a város, a klérus, a baloldali ifjúság, a független Délmagyarország, és természetesen a szakma legjobbjai. (Nem szereméin, ha félreértenének, nem lendültem át a ló másik oldalára, csak ezekben a hazai viszonyokban nehéz nyeregben maradni!) A város új karakterének első jelei kétségtelenül megmutatkoztak. Létrejött a Szépmíves Céh, szerveződik a Dugonics Társaság, megalakult a Rolary Klub, keresik egymást a szabadkőművesek, több egylet és társaság jegyeztetett be. Talán szerveződik a város polgársága, talán föltámadnak az önszerveződő művészeti műhelyek, talán az alkotókedv föllendülése elősegítheti az értékek diktatúráját, amely megkeményíti a kultúra „puha" szféráját, s karakteres vonásokkal meghatározza Szeged új arculatát. Az esélyek adottak! Idő van! Szerencse fel! TANDI LAJOS