Délmagyarország, 1991. február (81. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-06 / 31. szám

1991. február 6., szerda A Helyzet — MŰVéSZCt A két> eleven. Ácsorogtunk a svájci határhoz közeli német kisváros utcáján, a szálloda előtt strázsáltuk a bőröndjeinket vártuk a buszt, amely elindul velünk hazafele. Kora reggel volt. Egész éjszaka alig aludtunk, nem az utazás izgalma, harvem az utcai zenebona miatt. Egész éjszaka bohókás maszkokat, drága jelmezeket öltött emberek járták az utcákat, muzsikáltak, kiabaltak. enekeltek. tüzet gyújtottak, kereplóket forgattak, cintányért csattogtattak. Farsang volt. Karneválok. Európa-szerte. Színház lett a fél világ, s színész benne sok férfi és nő. Reggel még tartott a fölvonulas, eueptes. a járdát, rendetlen soraik is fölbomlottak, amint a csomagjainkat kerülgették. Egyikük szamárfület mutatott, másikuk kiöltötte a nyelvét. A harmadik belémkarolt. hurcolt magával néhány méteren, nevetett, nevetett... Egy világ választott el bennünket. Egv világ választott el bennünket? Jól emlékszem, irigyeltem a fölszabadultságukat, gondtalannak tetsző mókázásaikat, gondosan előkészített farsangi ruháikat — és azt is, hogy meg tudják venni! Itthon azután elnéztem magunkat, reggeli szürkéket. Rezzenéstelen arccal bámultunk kifelé a buszok koszos ablakain, lökdösődtünk le, s föl a megállókban, a lábunk elé se tekintettünk, nemhogy egymásra. Régen volt. Három, vagy négy éve? Irigyek immár nem lehetünk, mi is itt lettünk, hipp-hopp, Európában. A hajnali hírek szerint olyan ingyenkonyha nvilt Veszprémben, ahol vasar- és ünnepnapokon is meleg ételt kapnak a rászorulók. Az építők egykori (tessék figyelni: egykori, azaz — úgy tavalyelőtti) éttermét félmillióért alakították át erre a célra, a nyitáskor egy sertéstenyésztő konyhakész sertést ajánlott föl a szegények asztalára. A másik hír úgy szól, hogy Kecskeméten hónapokig élt higanyszennyezett környezetben több család. Talán egv erkélyről került a lakásokba 1,3 kilónyi higany, a padló, a tapéta, minden tele volt hígan ysaemekkel. 20 fokon párolog, és mérgez. A hírek között Koncz Zsuzsa énekel, nemzedékem legendájának, ama '68 körüli éveknek fölidézett hangulata fájdalmas grimaszba rántja az arcomat, zöld kerítés, falépcsők, fenyőág.... és az utcák de némák... A fenebe is rossz kedvünk telével, hiszen itt a farsang megint, kíváncsi lennék, mi zajlik most amott, azon az egyesült német utcán, vajon hasonlít-e a kép, hiszen őket is egy világ választja el az egykori farsangoktól, a török vendégmunkások — a lábuk elé sem tekintve nemhogy egymásra — lökdösődnek az áruházak fotocellás ajtóiban, árleszállítás van. Az egykori keletnémet repülők használták Cseh és Szlovákia és talán Morvaország (az egykori Csehszlovákia) és a Magyar Köztársaság (az egykori pépköztársaság) légterét. Talán már sehol senki sem pakolja hajnalban a járdára a cuccait, mert ha karnevál van is, a maszk alatt esetleg terrorista- bújik, a kezedre paskol, mintha dá-dá, aztán benne hagv a- tenyeredben egy levél-** bombát. Hát így vagyunk együtt Európában — á világgal. . ,.. rrn lesz így, kitol tudom meg. hogy hazugsag. vagy igazság, hogy engem szerettek — énekli Koncz Zsuzsa. Atyám! Minő versezet! És milyennek hittük egykor! Mit tehetnénk? A gyerekek farsangi álca után kutatnak a szekrény mélyén, mert az idén is jelmezbál lesz az iskolában. Kell egy kis színház: Az életünk. Sulyok Erzsébet Szép vagy szomorú ? Még soha nem irigyeltem olyan valakit, aki nincs az élők sorában. Éveim száma sem tart még ott, hogy gon dolkodnék azon: hogy lenne suép meghalni. Egyáltalán: szép és halál, ezek a szavak úgy illeszkednek egymáshoz, mint a „rettenetesen gyönyörű" kifejezés alkotórészei. Mindazonáltal: az ember gondol a halálra. S arra, hogy lenne „szép". Csendben, gyorsan — mondják legtöbben.. Elaludni, s nem ébredni föl' — szokott volt mondani idős rokonom. 86 éves koromban, amikor éppen egy 18 éves lány szeret — hangoztatja gyakran barátom. Amikor már úgy mindent lerendezett maga körül az ember — írja egy gyerek iskolai dolgozatban. De hát van olyan, hogy mindent lerendezett az ember? ím, akiről mindez eszembe jutott: már készült századik születésnapjára. Gyakran sétált még a városban, intézte saját ügyeit, bevásárolt. így történt ez azon a csütörtökön is. A látása már megkopott, a reflexei még inkább. Nem érezte, hogy közel az. a busz. Arr üdvözlő beszéd azonban már hiába készült. Pedig benne lett volna az újságban, hogy öt gyereke, tizenegy unokáta. húsz dédunokája, tízenkét ükunokája köotcöntötte, no meg a polgármester, Vörös<kereszt... — nem, a népfront vnár nem. Még soha nem irigyeltem — írom az első sorban. Nem. nem irigység ez most sem, addig még lenne majdnem hetven jó (?) évem, de mégis: egy héttel századik születésnapja előtt át akar — ha nem is szaladni, de: — menni az úton, s elüti egy busz, hát nem ilyenkor mondják a halál ilyen eszelősen idegen jelzőjét, hogy kegyetlen, hogy szép? Hát nem, ez nem szép, inkább szomorú. De azért szép • • • (balogh) Mahler csillaga emelkedőben „A nagyvilág talán naggyá tett engem is, de én azt a kis magyar világot szerettem volna nagyvilággá varázsolni." Ezeket a keserű sorokat Gustav Mahler irta, évekkel a Budapestről való elűzetése után. Van hát mit jóvátennünk egy nagy ember nemes szándékaival és zseniális hagyatékával kapcsolatban, kivált most. amikor éppen száz éve, hogy Mahler megalázva, megsértve, a kisszerűség és vezetői ostobaság áldozataként tőlünk távozott, és amikor kevés jele van annak, hogy nemzeti hibáinkból végre kilábolófélben lennénk. Mahler másutt elszenvedett sérelmeiért világszerte kárpótlást kapott, próféciája megvalósult („az én időm később jön el"), ma már ö a föld egyik leggyakrabban játszott komponistája. Azt is tudjuk, hogy a 20. század számos nagy alkotója a mahleri csapáson indult. és felismertük, hogy ő a romantika utolsó óriása, aki bár groteszk és ironikus is tudott lenni, mégis őszintén hitt a művészetek isteni küldetésében, és a külső-belső sivárosodás éveiben a lélek gyökeréig átélt szeretetről, a vigasztaló és otthont adó természetről, a létezés pezsgő öröméről dalolt. Mifelénk ritkán hallani Mahler-muzsikát, ezért a hétfő esti hangverseny különleges örömre adott okot, mert bizonyította, hogy zenekarunk elért arra a szintre, ahol méltó tolmácsolója lehet a Mesternek, hogy a Filharmónia még győzi a temérdek kisegítő szerződtetésével járó terheket, és hogy Oberfrank Géza személyében van karmester, aki vállalja a leolvastatás, betanítás, cizellálás összes gondját, és ráadásul rendelkezik a Mahler-zene megszólaltatásához szükséges gazdag képzelöerővel. A műsor két részből állt, beszámolóm is kétfelé oszlik. Valahogy úgy tűnt, hogy a Gyermekgyászdalok előadását elhomályosította a szimfónia erőpróbájára való készülés, a dalciklus kamarazene jellegének vállalása a megvalósítást erőtlenné tette. M§rt, bár a szimfónia fináléjának vihara valóban nagyobb zenemeteorológiai esemény a dalciklusbelinél, de az utóbbi mégis túl fésült volt ahhoz, hogy a befejezés csitító-nyugtató ringásához kellő kontrasztul szolgáljon. Általában a dalok zenekari megfogalmazásánál azt éreztem, hogy Oberfrank Géza a kantiléna érvényesülését majdnem teljesen átengedte az énekesnek, és így a hangszeres szólisták túlságosan tárgyilagosak maradtak. Volt néhány individualista kísérlet a kürt és az angolkürt dallamrajzában, de a meglehetősen iramosra vett tempók erre nem sok lehetőséget hagytak. Csak feltételezem, hogy míg a karmester az énekhang primátusát akarta hangsúlyozni, ugyanakkor igyekezett kerülni kivált a dagályosság és szentimentalizmus buktatóit. A szólista Takács Tamara alapos ismerője az efajta zenének, kulturája, intelligenciája motorként és fékként egyaránt működött. A dramaturgiailag kevéssé összefüggő dalokban vonalat, csúcsokat keresett, ízlése majdnem mindig megóvta á túlzott „mellezés" okozta hangszínváltásoktól, vibrátójának amplitúdóját elfogadható méretűre csökkentette. Zenekar és karmestere azonban igazából az I. szimfóniában talált magára, illetve egy-másra. Megvalósult a sajátos mahleri szándék: a hatalmas zenekar egyszerre volt szólisták társulása, kamarazenei finomságok közvetítője és orkesztrális színek felragyogtató ja. A legnagyobb dicséretet azzal érdemelték ki, hogy közvetlen bámulói lehettünk a szerkesztés, dallamszövés és hangszerelés csodáinak, és így lehetővé tették számunkra Mahler művészetének teljes átélését. A szerkezet olykor bonyolultnak, máskor időben elhúzódónak tűnik, de jó előadásban a konstrukció világossá, az egyes szakaszok tökéletesen ki töltöttekké válnak, A dallamok szépek, kifejezöek, ám ha kell csúfondárosak, idézetekkel és utalásokkal terhesek, a hangszerelés (számomra legalábbis ideális módon) az orkesztrálás csúcsa, ahol a kikevert hangszín mindig adekvát a zene belső szándékaival. Mindez „átjött", alig maradt megoldatlan részlet. Hogy akadt néhány gixer, bátortalanság, intonálási megingás — feloldódik az együttest illető elismerésben. Miként az is, hogy vonósaink az ilyen megnövekedett fuvósrészleggel szemben nem mindig bírták a balansz szerepét, és hogy a metrum feszessége egy sor ilyen produkció után bizonyára tovább javulna. Ám az biztos, hogy a nyitótétel természeti látomása végtelenül őszinte, és embernek való, hogy a második tétel középrésze valóban „recht gemütlich" volt és hogy... de nem sorolom. Mert aki ott volt, magával vitte az előadás gazdag emlékét, és bizonyára velem együtt hálás a legjobb arcát mutató együttesnek, valamint a karmesternek, aki újabb markáns bizonyságát adta művészete sokszínűségének, kifejezőkészsége élményteremtő erejének. Meszlényi László ZELEI MIKLÓS RIPORTJA Kedden, vagyis 1986. június 10-én. reg. gel, kilenc óra tíz perckor a mi utcánk sarkán fölülük a buszra. Tíz perc alatt érünk az Osztyapenkóhoz. Máskor egyperces út. Ajánlotta is a vezető, hogv akik a belvárosba igyekeznek, azok inkább szálljanak le, sétáljanak át a kelenföldi aluljárón, üljenek föl a piros hetesre, s úgy folytassák az útjukat: — Itt reménytelen a torlódás. A szemközti erkélyről ismerős, bajuszos állampolgár szemfülesen megfogadja a jő tanácsot. — Nekünk is le kellett volna szállnunk! — szidja férjét egy feleség, amikor újabb tiz perc telik el, de még a következő megállóig se érünk. — Mert te nem vagy képes gyalogolni egy kicsit! Mellettünk ácsorognak a Dunántúl városaiból, falvaiból reggel ötkor, hatkor indult kocsik, bolgár kamionok NyugatEurópából hazafelé, és a Budapestre igyekvő teheráru. Az út szélén két szovjet rizsipp. a katona mellettük unatkozik. Hátán, mellén macskaszem, a villogók kikapcsolva. A mentő villogója működik. Meg a sziréna is. — Mér' csinálod az ideget?! — üvölti a beszorult mentő sofőrjére a szippantás. Kilenc ötvenkor mór mindnyájan a Kosztolányi Dezső téren vagyunk. Egy kicsit zaklatottan ugyan, de még viszonylag gyanútlanul. Majd a piros hetesen kezdek gyanakodni. Nem csak azért, mert a busz békésen megvárta a megállóban, amíg odaslattyogok, hanem azért, mert a szemközti erkélvről ismerős, bajuszos állampolgár is ott áll a peronon. Előreszusszanunk három métert, aztán lihhentve megállunk — légfék! —, és a vezető bemondja: — A jármú nem a megszokott útvonalon halad, hanem a nyolcvanhatos vonalán. — Te, melyik a nyolcvanhatos vonala? — Nem t'om. Melyik? — Azt hiszem, a Lánchídon fogunk átmenni. Tíz óra. Még mindig ott állunk a Kosztolányi Dezső téri megállótól három méterre. — Nem érintjük a Felszabadulás teret! — ez megint a vezető. — Igen! — hallatszik egy jól értesült Általános baleset hang. — Már teljesen lezárták a Szabadság hidat. — Es az Erzsébet?! Az m'ért van lezárva?! — Nem tudom — szól a jól értesült. Mindeneserte, a busz az Erzsébet híd előtt megáll, és szélnek ereszti a Felszab, térre igyekvő utasokat. — Gyalog hamarabb odaérnefk. — mondja a vezető. Már teljesen lehámlott róla a vezetői stílus. Ügy beszél, mintha ó is utas volna. Aztán becsukja az ajtókat, és beáll a Lánchídra várakozók sorába. Mert a Lánchidra, ugye. itt. az Er. zsébet híd előtt kell várakozni. — Ott mennek! — mutat egy maturandus a hídra. Suhan a konvoj. Elöl egv rendórautó, vörös villogóval, aztán még egy, aztán motoros rendőrök. — Te, hány rendőr van? — Ki tudja azt megszámolni? Én tizenhétnél zavarom össze a számolást. Aztán eltűnnek Pest felé a fekete autók, mögöttük megint a villogó gorillaautó és a motoros gorillák. Gorbacsov. Magyarul. Görbecsók. De hát már mióta itt van! Épp mára bolondultak meg? Amikor eljöttem otthonról, nem néztem meg az újságot, hanem csak úgy begyűrtem a táskámba. Előveszem Aha! ..Június 10-én Budapesten megkezdi munkáiéit a Varsói Szerződés tagállamai politikai tanácskozótestületének ülése." És eszembe jut a tegnapelőtti smúzolás egy vezető újságíróval: — Jön a Ceausescu is . .. Hogy fogják biztosítani azt a barmot? — De főleg minek? — kérdeztem. — Ideje volna, hogv végre fölrobbantsa valaki. — De ne Pesten. Azonnal megindulna Erdélvben a vérengzés. — Már megindult. — A szellemi pogrom. De a valódi még nem. Mecsoda különbség! Nekem elhiheted ... Hát így biztosítják. — De minek az: Erzsébet hidat egész napra lezárni ? — Egész napra lezárták? A hidat? Már az ifipark alatt járunk. Az öregúr hitvese füléhez hajol: — Mi van itt?! — ordítja. — Valami általános baleset?! — A Gorbacsov! — Mi?! — A Gorbacsov! — Akkor mi' csináljunk? Vissza se tudunk már fordulni, ős előre se jutunk! A mögöttünk .álló buszban elájul egy kamaszlány. — Csoda, hogv csak egy! Ketten viszik az ájultat, egy kőre leültetik. és az arcát legyezik. Továbbmoccanunk. A Lánchíd tövében a sofőr megint kinyitja az ajtókat. — Gyalog gyorsabb. — És a túloldalról hogv menjünk tovább? — Fogalmam sincs — mondja a sofőr. Ügyhogv majdnem mindenki marad. A nyár eleji hirtelen lehűlés után az első, majdnem kánikulai nap. Lassan-lassan úgy érezzük, mintha egy városnéző grillsütőben ülnénk. Ahogy átérünk a hídon, sokan leszállnak, nyilván csak azér-t. hogy ne legyenek fönt. A legtöbb járműben, még a személyautókban is. csak a vezető maradt. — Az hogy megjárta, aki most taxi. ban ül! — vigasztalta magát a magvar. Balról az Anker köz. jobbról BajcsyZsilinszky Endre vadonatúj szobra. „Bandi bácsi." Milyen előérzet vitte olyan egykedvűen az akasztófa alá? A talapzaton friss virágok. A harmincadik évfordulón ide lehet majd tenni az Anker köz virágait is. Cammog a piros hetes a Deák téren. — A Gorbacsov miatt? — Egy embertrniatt?! Érdekes elnézni, ahogy a semleges érdektelenség a közöny — megvetéssé alakul át. — Ezeknek itt mindent lehet — örüljünk, hogy nem ürítették ki a várost! —: jlozzá tartozunk a díszlethez. — Szálljunk itt le! Metróval el tudunk menni! Már csak a legkalandvágyóbbak és a legbambábbak maradnak. — Az a Gorbacsov is beállhatna: ide. és jönne szépen velünk! — Ki bántaná? Ugyan .. — Egy ember miatt ilyen hülyeséget csinálni? — Ö itt a főnök! Nem más. — Akkor is! Tőlem elsétálgathatna itt egész nap. Kit érdekel? — Engem tízre várt a kolléganőm! És már tizenegy van! Hát megőrül... Mindent át kellett volna vennem, hogy me. hessen szabadságra. Hát m'ért ném, írták meg az újságban? Vagy bemondták volna! — Akkor az ember el se indul. — Járkáljanak csak ők! — Aztán, ha egyedül vannak az egész városban, majd megnézhették volna, hogy kin uralkodnak. — Megbénítani az egész várost! Ennyi embert. Egy miatt. — Mindenki egyért! Fogy az idő, a türelem. A busz nem tud mozdulni se előre, se hátra, se oldalra. Ahogy az ország sem. Tizenegy óra múlt. A Dohány utcában vagyunk. Aztán, tizenegy óra harmincnyolckor. a Síp utcából kikanyarodunk a Rákóczi útra. Kint vagyunk! A busz nekilendül. Kint? Hogy Ceausescut bárki fői akarta volna robbantani, nem hiszem. Mutogattak volna az emberek, mint a cirkuszban, egy ritka szörnyeteget bámulva: — Ott van! Ott van! Ott! Ott! Az az! Az! — Hát ilyen?! — És ezek mind szóba állnak vele? — Ott van! Röhögés hallatszik. Káromkodás. Mások csak legyintenek. Helyzetével találkozott a budapesti nép. Persze, most jut eszembe, ezekbe az autókba nem lehet belátni, mert tükrös az üvegük. Vagyis az maradt el. hogv az emberek a fekete autók kuplerájtükrében. mialatt a bent ülők elkészítik szamukra a jövőt, felfedezzék az arcukat ha csak egy pillanatra is! Mert az veszélyes. Ez az írás a nagy esemény napján született. A szerző be sem adta — biztos lehetett a fogadtatásban. Most került elő a dolgozat, a fiók mélyéről. Emlékeztetőül és okulásul.