Délmagyarország, 1991. február (81. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-16 / 40. szám

5 Röviden 1991. február 16., szombat DM1 Magazin TAKÁCS IMRE Bölcselet Igen, az a fa ott áll és él. Jóllehet az ideje hosszabb, mint a toronyházé. amely most fölébe emelkedik. Az ember az erkölcs és az erkölcstelenség között vergődik. A dolgok vannak. Pusztulásuk is csak átváltozás. A halál az érzékelő tudatot végzi ki. A testünk szintén csak átalakul, de nem múlik el. A szellemünkből is marad annyi, amennyit abból életünkben beleépítettünk a valóságba. Ide tartozik akár egy zöldoltás is, vagy egy szemzés. A nemzés talán nem. de a megfogant gyermek akarása már igen. Az ablakomban látom a toronyházakat és a fákat. Várom az ivadékaimat. Ilyesfélék léteznek bennem és körülöttem. BERTÓK LÁSZLÓ VERSEI Ki simogat láncaival? Milyen erőszak dönti el hogy fehér vagyok és magyar s játszom a madzag végivel amit kezembe ád a faj hol a magasabb hivatal aki az egészért felel de nem tudja, hogy mit akar hát nem társalog senkivel miért az idő és a hely ami örökre összevarr s letesz a titokhoz közel hogy nagyobb legyen a zavar ki simogat láncaival hogy itt élni és halni kell? Stílt Valaki néz a rácson át írják a kövek a jövőt olvassák a múltat a fák akkora marad a világ amekkorára megnövök de azt sem tudom, hogy mi kot mi oldja bennem el magát mint a ketrecben a libák ülök a verssorok között nehezedek és röpködök valaki néz a rácson át talán enni és inni ád talán csak méri az időt s egyre gyorsabban jár a föld egyre ritkábbak a csodák. LINÓMETSZET Al oldalt összeállította: DARVASl LASZLO GECZI JÁNOS A

sovány és szórós légy a papírlapomon mászkált. Azon. amelyik két hónapja fekszik az asztalomon, hol a hamutartó, hol a levélhalom felé mozdítva, de mégiscsak írásra előkészítetten. A légy csúnya és titokzatosan vékony lábait dörzsölte, finoman rezegtette szárnyát, mégsem röpült el. Valamit szívogatott a papfrról. Közelebb húzódva, oldalt billentett fejjel kerestem, mi az. ami annyira ízes egy november végét megélt légynek, hogy emberveszéllyel sem törődve nyalogassa. Akkor állítottam az asztalra a cserépben nevelt citromfát, amikor végképp nem volt eróm és tehetségem az íráshoz. A kis növény újabban két virágot bontott, s lehullajtott három, borsónyi terméskezdeményt. A legutolsó ott fekszik a ceruzám mellett, fekete és foltos, mert grafitheggyel szurkáltam, amíg napra nap. a meghívásos pályázat témáján gondolkodtam. Egyre gyakrabban éreztem a hiábavalóságot és a tehetetlenséget. Az A/4-es lap gyúretlen sarkán apró. fénylő pontokat találtam. Ismerem az okát: a citrom, ha fázik, ragacsos és illatos csöppekkel permetezi körbe magát, s ebból a mézes anyagból jutott most valamennyi az asztalomra. Óvatosan érintettem egy levelet, ragadt. Be kell szabályoznom a fűtést, vigyáznom kell délszaki növényemre, amely több rokonával együtt belakta sivár szobámat, ha már gondjaimba vettem. Amikor csupán a felelősség tartja össze a napjaimat, a cselekedeteimet, komisz vagyok magamhoz, és persze azokhoz, akik megtűrnek maguk körül; ennek ellenére igyekszem gondos és figyelmes lenni, bár leginkább otrombává válok. A légy átmászott a legközelebbi citrommézfolthoz. Hozzáhajoltam. Felröppent, de néhány centiméter vitorlázás után visszatért táplálékához. A szárnya alatt parányi, bunkó forma hártyára figyeltem fel. Mit cipel ez a légy a hóna alatt? Ceruzám hegyével közelítettem az állathoz: hol lustán mászott, hol tétován átröppent egy másik csöpphöz. Végül már nem bírtam újabb mozgásra kényszeríteni, olyan mohón és önfeledten nyalogatta a citromfa váladékát. A légy azzal a bunkócska, celofánzizegésü szárnycsökevénynyel egyensúlyozta röptét. A szárnyat a helépóélén egy merev kitinszál úgy tartja kifeszítve, ahogy valaki két karjával felemel egy terebélyes palástot. A kitinszál mögött a hártya annyira hajlékony, hogy az oda-vissza szárnycsapások hatására könnyen lendül át az ellenkező irányba, s megteremti a felhajtóerőt. A légynek sokat kell dolgoznia, hogy egy másodpercet is a levegőben maradjon. Bár kissé megkönnyíti, hogy a biliérben beépített csörlölap van. Ezt a szárny közepén húzódó, ovális ablakot két párhuzamos, merev kitinléccel elcsavarhatja. így a szárnykeresztmetszet finom Z alakot vesz fel. Gondolom, ez a kétszeres hajlat nyomáskülönbségei idéz elö a végtag körül elsikló levegőben. Akármelyik irányba csap, mindenképpen fokozódik rajta a légerő, amelynek függőleges összetevője emelőerőként hat a rovarra. A légy telhetetlenül zabált. Semmi módszerrel nem tudtam A vadászceruza elriasztani, nem reagált a ceruzára — csak oldalra húzódott, nem zavarta a ráfújt cigarettafüst, a meleg lélegzet, bár gyorsabban lüktetett potroha, s gyakrabban lökte ki teleszkópszerú szfvó-nyaló szájszervét. A papír széléhez fektettem fejemet, bőrömmel érzékeltem a cellulóztest és a karcos falap megkülönböztethető érdességét. A lap mintha felforrósodott volna. Egyáltalán: sok lett a mintha. Ekkor már tudtam, ha eltávolítanám a légytorról a hártyabunkót, a légy fölszállni se tudna. Hiszen röpülés közben ez a gombostú nagyságú szervecske a szárnycsapások ütemében rezgett. A billérfejek tehetetlen tömege rendre ugyanabban a síkban mozog, így a repülési irány tartásában segíti a rovart, ahogyan egy pörgettyű tengelyét is csak erőszakosan lehet elbillentem. Ha legyem eltérne repülésirányától, billérei elcsavarodnának. s ezt azonnal érzékeli az állat. De a légy nem a szárnyacska hiánya miatt nem szállt el. A citromméztói kótyagosan tántorgott a papíron. Igaz, végül közelében lobbant a gyufám, fölröppent, s egyhelyben lebegett. Vízszintesen mozgatta szárnyait. Nem értettem: súlypontja — tudom — éppen a tor és a potroh határvonalára esik, holott szárnyai előrébb, a toron helyezkednek el. Hogyan védekezik a hátrabillenés ellen? Két módszere volt. Szárnyrezgéseinek legyezőjét kissé hátratolja. így kisebb ívet csap előre, mint hátra. Az emelőerők eredője most már a súlyponton megy át — kiegyensúlyozva lebeghet. De azt is megtette, hogy lehajtotta potrohát. Ilyenkor súlypontja éppen a szárnytövekkel került egy vonalba, és helyrebillent a lebegő mérleg. A gytifaláng összezsugorodott, visszahunyt a hamvadó pálcikába —, s a legyem meglepően reagált. Elfelejtette tudományát, nem manőverezett. A hátrabillenő testtel együtt a szárnyak rezgéssíkja elfordult: a légy hátrafelé repült. És sikerrel landolt egy eddig érintetlen, illatos csöppnél. Mozdulnia sem kellett, hogy szívókájával elérje a nedvdús pontocskát. Amikor felszürcsölte, és lelappadt a táplálékfélgömb, potrohvégével egy fekete pötytyöt helyezett az írólapomra. A megdöbbenéstől felsziszszentem. Felkaptam a fejemet. Apró és színes karikák táncoltak a szemem előtt, de azért biztos kézzel tartottam a ceruzámat, s a légy felé böktem. Elvétettem a mozdulatot: a grafittún ottmaradt az átszúrt állat. A finom hegy a szárnyak tövénél verte át a testet, úgy szakította el az izmokat, hogy sem a szárnyak, sem a lábak nem tudtak többé tenni a dolgukat. Annál élénkebbé vált a potroh. s az összetett, nagy, barna szem. A papírlaphoz dörzsöltem a ceruzavéget, hogy leessen róla a rángó légy. De a széles mozdulattól szétkenódött, s a két hónapja ceruzától érintetlen lapon ott volt vizsgálódásom és munkám megroncsolt, véres maradéka. Most itt ülök az asztalnál. Az írásképtelen ceruzát forgatom. Hiába hegyeztem újból, szaga hasonlít azon kotorékebek bűzéhez. amelyek akárhányszor is merülnek a vadászat után a patakvízbe, mindig érezhető rajtuk a gyilkolás szaga. Ismerek-e valakit egyáltalán? Itt áll velem szemben ez a gyermek, és vizet kér tőlem. Az enyém, biztos lehetek benne. Mozdulata, ahogy a poharat szájához emeli, kezének formája: hoszszú vékony ujjai, bohózatba illően kócos. zilált haja. merengő szeme, amely olyan faradtan és hálásan néz rám ahogy csak én nézhettem volna alig ismert apámra, amikor ennyi idős voltam: kicsit kövér, jelentéktelen, mindenért lelkesedő gyermek. Hasonlít rám, sikerült tehát jól reprodukálnom magam, akár boldog is lehetnék. De csak figyelmetlen vagyok. Nem veszem eszre, hogy még inni kérne, s még nem éri el a csapot. Felkapaszkodik, s persze azonnal leránt egy poharat. Pedig előtte ülök a konyhában, éppen befejezett reggelim mellett, kávészagúan és kedvetlenül, a következő órákra gondolva, amikor be kell lépnem apró irodai szobám ajtaján. a szokásos mozdulattal levetni kabátomat. felakasztani, és kezet fogni valakivel. Reggel van. Összesöpröm a pohár maradványait, beleöntöm a kék szemetesbe, majd a hóna alá nyúlva felemelem a gyerekemet, s miközben kapálózik kis lábaival, az előszobán és a nappalin át behurcolom a fürdőszobába. Levetem a pizsamáját, beállítom a kádba, tussal és egy szivaccsal bedörzsölöm az álomtól még meleg, párnaés púderszagú testét. Rátcrítem a törülközőt. Vacog. Megdörzsölöm és felöltöztetem. — Gyere reggelizz meg, te is! — mondom. — Mit eszünk, papa? — kérdezi — Amit anyád itt hagyott, kisfiam mondom neki. Látja rajtam a szokásos reggeli kedvetlenséget. nem kérdez többet, de az is lehet, hogy nincs mit kérdeznie Élete négy éve alatt már megismert teljesen: nem vár el tőlem őszinteséget, csak azt. hogy hagyjam játszani, vagy ha megkér, játsszam vele — cserébe Őszinte. Furcsa cserekapcsolatunkban mindketten vesztünk: én magabiztosságorrfal, ó pedig engem -1- ő nehezebben, de az évek múlásával egyre biztosabban, én könnyebben, amíg kézfejemen szürkévé nem ráncosodik a bór, hogy apró májfoltok rajztáblája legyen, mfg hajam fehérré nem meszesedik, hogy jelezze számomra is gyógyíthatatlan rendellenességemet, míg számból, mint holmi kerítéslécek ki nem korGyermekeink hadmik fogaim, míg gyöngülő szemem miatt i/ utcára sem megyek ki. mert féli k a fel nem ismert emberek köszönésétől és pillantásától és attól, hogy egyszer 6 köszön így rám. Rendelkezik velem. Tejet kér — megadom. Pisilnie kell — kikísérem. Fázik — pulóvert adok rá. Felébresztem a húgát. Ó még nyűgösebb. Ót is megfürdetem, megreggeliztetem, míg testvére olvas. Egy macskákról (kövérek és lusták) és kutyákról (ostobák és aprók) szóló képregényt lapozgat. Néha felnevet. Az ágyán ül. Feje felett kislámpa ég, megvilágítja az arcát. Néha ismeretlennek tűnik, ilyenkor átfestem arcát gondolataimban, átfabrikálom egy egészen tünékeny és ismeretlen lénnyé, akit nem szabad megszólítanom — ilyenkor mindig inegszólít: — Apa. ez olyan hülyeség! mondja, s már újra ismerős Letörlöm — bűntudattal — arcáról mázolmányomat. és jobban szeretem abban a percben. mint valaha — Akkor olvass mást! — mondom — Mit? — kérdez vissza komolyan, de nekem Dosztojevszkij és Kafka neve jut hirtelen eszembe. Magamban nevetek. Testvére közben felsír. Látom, hogy járás közben alszik, miközben ujját mutatva felém közelít. — Nincs semmi baj — mondom, pedig azt se tudom mi történt. Vérzik a keze. Becipelem a fürdőszobába és bekötöm a sebet. Nem kérdezem mi történt Sietnünk kell Kézen fogom őket. s mire kiérünk már világos van. Átgázolunk a kerten, a szél beleszagol a nyomunkba, és mint egy éhes kutya koslat utánunk a garázskapuig. Kinyitom az ajtót. A gyerekek beszállnak az autóba, majd én is. Elindulunk Meg kellene állnom az óvoda elótt. de nem teszem. Gyermekeim nem értik miért nem állunk meg. Megmagyarázom nekik, hogy nem messze, egy kis faluban, ahol születtem, lakást fogunk bérelni, velük leszek, nem megyek be dolgozni, és ók sem mennek óvodába. Meglcpödöttek cs kíváncsiak. Faggatnak, mi fog történni velük. Örülnek. Tudom melyik ház kiadó. Határozatlan időre bérbe veszem. Fizetek, ók odakint várnak Beköltözünk Birtokukba veszik a szobákat. Egy kiskocsmában ebédelünk. Rég nem látott barátaim veszik körül és halmozzák el felesleges dicséretekkel őket. Okosak és szépek, tűrik a nyaggatást. Közben egy volt osztálytársamról kiderül, hogy szintén jogász lett. Kutatjuk közös ismerőseinket. már az ismeretlerv nevekre is rábólintok. Menekülnék. Ók is. Gyorsan esznek, szinte arra sincs időm. hogy megígérjem, hogy visszajövök este hét óra felé. Esiic a hó. Hógolyózom velük. Makacskodnak. hogy építsünk hóembert. Építsünk. Elég kicsire sikerül, de meg vannak elégedve, nem hiszik el, hogy elolvad, ha rásüt majd a nap, embernek képzelik és a2 emberekről még nent tudják, hogy képesek a pusztulásra, akár az általuk létrehozott dolgok iránti szerelmük, legszívesebben letörölném építményem emberarcát, hogy önarcképemmé gyúrjam, de minek is? Igv is félek mosi magarmol. Megfogom a kezüket és hazunkig sétálunk. Megfürdcnek. rátalálnak kiválasztott ágyaikra és hétkor inár alszanak is. Egyedül maradok. Visszamegyek a kocsmába, ahol gyermekkoromban délutánonként rexeztem és ultiztam, hogy később ezen a két játékon veszítsek ezreket, néha teljes fizetésemet. Mindenki meghív és hiába tiltakozom. hogy idáig is kocsival jöttem. Később már saját vagyonom kötélhágcsóján ereszkedem le a részegség üregébe (káromkodom, játszom, üvöltözök), elengedem magam, négykézlábra ereszkedem és elindulok a kijárat felé. — Mit keresel? — kérdezi nevetve a kolléga. — A cselekvőképességemet! — dünnyögöm már a szabad levegőn. Bevonszolom magam az autóba és nem új otthonom felé indulok, ahol gyermekeim- várnak, hanem egy ismeretlen irányba, talán hazafelé Egy fény villan előttem, mintha hengerben vezetnék, nem látok csak előre, nincs időm. hogy kitérjek a szembe jövő teherautó elöl. Lesodródom. Megperdül és hátára fordul az autóm. Éelemelkedem, és véresen zuhanok ki a szélvédőn, nincs mentségem. . Két napba telik, amíg megtalálják rám váró gyermekeimet és két napba telik míg lázamból eszmélve pofonra emelhetem kezemet, hogy újra és újra megfenyegessem azokat, akik képtelenek véteni ellenem KOLOZSl LÁSZLÓ