Délmagyarország, 1990. december (80. évfolyam, 304-327. szám)

1990-12-30 / 327. szám

4 Sport 1990. december 30., vasárnap magazin [DM A MEGFEJTHETETLENSÉG GYÖNYÖRŰ SZIVARVANYA Születésnapi beszélgetés Mészöly Miklóssal Idö lopakodik bennünk, mi meg zavartan gyanakszunk, vajon nem az emlékeink között lappang-e a jövő, s nem a jövö derít-e fényt az emlékeinkre. Milyen áthallás; eldöntöttség. rögtönzések világában élünk. Az ilyen töprengés akár mindennapossá tehetné bennünk a mágiavarázslatát... Ezeket a mondatokat az időről Mészöly Miklós írta egy novellájában (Vakügetés és megbocsátás), s bármilyen hihetetlen is. a magas, hószín hajú író januárban lesz 70 éves. Egy kortársa azt mondta róla. az utóbbi években már világirodalmi szinten alkot. Lakásán, a budapesti Városmajor utcában találkoztunk, s először ő kérdezett: hol a fiatal prózaíró nemzedék? Mi történt a novellával? Ám a felszínes és röpke válasz után ó következett. — ...Hogy miért hiányzik a mai kulturális kommunikációból egy megfogalmazási lehetőségünk, a próza tudniillik, hát a probléma földerítésében eljuthatunk olyan következtetésekhez, amelyek már nemcsak a kultúrára, hanem mindennapos emberi életünkre, a politikát meghatározó rögeszmékre és tébolyokra is vonatkoznak. Rengeteg minden hiányzik az életünkből, s ez a hiány — a műkedvelés és a pluralizmus égisze alatt — nemcsak a politika arénájában nyilvánul meg. ahol a legefemerebb és leganakronisztikusabb rögeszmék és ideológiafoszlányok is előtérbe kerülnek. A hiányt az élet minden területén érezhetjük. — Egy őszi televíziós beszélgetésben említette, hogy rosszkedvű. Ettől az évtizedtől is rosszkedvűen búcsúzik? — Nem emlékszem pontosan akkori rosszkedvem okára, nyilván volt ok bóven, akár személyes, akár társadalomból fakadó Ám most; há az ember kedvetlenségek attakjaival éli is a napjait, ez mégiscsak különbözik attól a kedvetlenségtói, ami pár évvel ezelőtt még aktuális lehetett bennünk. Mert akárhogyan is, de egy „masszívnak" és megváltoztathatatlannak túnö pocsolya mozdult meg. És egy mozgó pocsolya nekem még mindig kedvesebb. Először is. mert az enyém. Magamból nem vethetem ki. skizofrén módon azonosulni vagyok kénytelen vele... amit egyébként mi jó magyarok olyan mértékben nem szoktunk gyakorolni, hogy állandóan panaszra áll a szánk, és egyebet nem tudunk, mint a magunkét csepülni. Nem ismerjük azt az angol politikai bölcsességet. miszerint: lehet, hogy szennyes, lehet, hogy rossz, de az enyém. Gyengeségeinket, botlásainkat nem szabadna azonnal világgá kiabálni. Mert a világ nem szereti a panaszkodó népeket. . . tehát én nem kedvetlen, hanem aggodalmas vagyok. mert nem tudok optimistán nézni a mára, és a közvetlen holnapra. Szívesebben mondom azt. hogy optimista vagyok holnaputánra, tudniillik a dolgok alakulása és tisztulása elkerülhetetlenné tesz egy zavaros, majdhogy nem kormányozhatatlan időperiódust... — A tét pedig az, hogy valóban szabadok legyünk. — A szabadság, amivel szájat tépve mostanság operálunk, nem elkövetkezett nekünk. nem beáramlott az életünkbe, hanem egyszerűen ránkszakadt. Az a lavinagyorsaság. ahogy bizonyos emberi, társadalmi szabadságoknak a birtokába jutpttunk. egyúttal veszélyhelyzetek sorozatát is megteremtette . Azt kell mondanom, a szabadsággal való emberi gazdálkodás nehezebb, bonyolultabb feladat, nagyobb művészetet igényel, mint szolgaság. Mi rendkívül taíiulékony és alkalmazkodó állatfajta vagyunk. A szolgaság szorító körülményeihez, mint minden rosszhoz, az ember alkalmazkodik, begyakorolja a • é * szűkös mozdulatokat, amik a szolgaság szúk cellájában mozoghatnak. Olyannyira meg tudja szokni ezt. hogy amikor a cellából kiszabadul, s egy nagy tér áll rendelkezésére, a könyökét még mindig addig emeli föl. ameddig a cellában lehetett. Idö kell. amíg rájön arra, hogy a karját kinyújthatja, a derekát kiegyenesítheti... — A mészölyi próza egyik legfontosabb eseménye a titok. Füstcsík felejti magát a kisváros fölött a levegőben, s ott marad napokig. (Megbocsátás.) A halálosan megsebesített paripák bokaízületénél ismeretlen, ezüstös vérkocsonyát talál Répássy ezredorvos. (Sutting ezredes tündöklése.) Ha visszatekintünk a leköszönő évtizedre, lát-e különleges, már végleg a megfejthetetlenség homályába burkolózó eseményt? — Azt hiszem, az elmúlt évtized átjagszinten nem produkált több tit.kot és-rejtélyt, mint ami lehetőségként eleve be van építve az életbe, s amik nélkpl valójában nem is élhetnénk jóérzéssel és gazdagon. Hiszen a megfejthetetlenségnek és a titoknak van egy olyan szintje, ami egész egyszerűen előfeltétele bizonyos dolgok tisztázásának. Abszurd lenne, a morális és.mentális emberi teherviselés határait haladná meg a teljes és tiszta látás. A maradék titok tehát pozitívum. Olyanok vagyunk, mint a magasugró, aki örökké más magasságot lát maga előtt, mint amit az élet valójában eléje tett. Egy rejtélyesebb lécet lát. S hogy a valóságot — a valóságosat — át tudja ugrani, ahhoz szüksége van erre a láthatatlan és rejtélyes lécre is. A rejtély része a mindennapi életünknek. Én a kvantummechanika elvei alapján nem tudok a Moszkva téren átmenni és nem tudok ráülni erre a székre. El lehet meditálni azon, hogy lényegében én az atomok közötti mérhetetlen távolságok semmijére ülök le, s nem tudom, mi lesz ennek a leülésnek a vége. Tehát muszáj egyfajta praktikus, „lejjebb szállított" ismerettel elkövetnem a cselekedeteimet. Mélákkor is, ha mindig marad bennem egy nagyon finom, s nagyon izgató létezési kíváncsiság. Azt gondolom, az életünk valójában akkor kezd halni, agonizálni, ha ez a kíváncsiság kihal belölünk... — Lénárd Sándortól, a Dél-Amerikába kivándorolt orvos-írótól olvastam egy hasonló gondolatot, ó azt írta. minden reggel arra ébred, hogy kíváncsi. Kíváncsi, mi történik az elkövetkezendő napon. S ha ez nem lesz, akkor biztosan meghal. Ön egyik írását a hatalmas kék égbe tekintő Andrej herceg felidézésével zarja (Az ember, akii megölt), akit Tolsztoj, amikor valóban meghal, csodálatos jelenetben vezet át a világ másik felébe. Ahogyan elfogy belőle a kíváncsiság, ahogyan felébred az t 'elhűl... — A kíváncsiság az emberi rációval majdhogynem matematikai alapokon igazolható, mert azt. amit természeti törvények rendjeként a kronológiában, s az okozatiságban állandóan tapasztalunk, s miközben •xiomatikusan ezen a talajon állunk. nos azt, a magasabb matematika végkonklúziója szerint mégiscsak meg lehet kérdőjelezni. Igen. megvan a matematikai lehetősége annak, hogy a Nap ne keljen fel. Ez az, amit a természettudományban Pauling Junggal közösen írt művében. az atom gondolkodási akauzalitásának nevezett. Alapvetően fontom megállapítás ez, s nem véletlenül csatlakozott hozzá a modern filozó- • fiai teológia, mert itt az isteni beavatkozásnak egy majdhogynem természettudományos lehetőségét lehet kiolvasni. Tehát az a determinisztikus struktúra és rend, ami a folyamatos emberi életnek a feltételeit egyfajta kohézióval megtartja, az valamilyen szinten, valahol, egy archaikus indeterminisztikus lépéssel meg van azért kérdójelezve. Hát a titok tulajdonképpen mindig ez. egy indeterminisztikus közbelépés, egy fordulatnak a lehetősége. Á titok azért titok, mert bennem megvan a remény, hogy leleplezi magát. Ha az masszívan csak titok, mindenféle remény nélkül, akkor az olyan tárgyszerű semlegességbe húzódik és távolodik el tőlem, amire oda se figyelek. Akkor azt mondom, nem titok, hanem van. A titok ott kezdődik. amikor a vanságból. a létezésnek ebból a megmerevedett állapotából egy új entitás, új érték születik. Amikor megváltoznak az öszszefüggések. És ebben a kapcsolatban teremtődik meg az emberi, szellemi létemnek az igazi mozgástere. Egyébként pedig tényleg bábuként járkálhatnék az eleve kimért feltételek között. Azon a csillogó tűzfalon, ami az életből elénk tárul, nekem mindig van egy repedés. Ez a repedés a titok, egyúttal pedig remény is... . „. — Amivel viszont meg kell tanulni együtt élni. — Ez azért némileg túlzott és igazságtalan, hiszen ezt nem tanulni, de vájni kell... Hogy legyen. .. mert ettól lehetek több. Ember. Az állatok nagy hátránya velünk szemben, hogy determinisztikusán erős tények világában élnek. Ösztönreakcióik kibernetikusán pontosak, nem úgy mint a miénk, hiszen az ember pszichésen oly mértékben rétegeződött, hogy egyszerre több lehetőséget tud elképzelni a dolgok bekövetkezéséről... — Ez a megállapítás pedig fölöttébb érvényes a művészeti alkotásokra. — Az igazán hiteles és szuggesztív művészi alkotásokban, legyen az Bartók utolsó, hátborzongatóan szép hegedűversenye, vagy a világirodalom legjobb prózája. A vándor éji dala. vagy Rilke költészete, mindig ott van az a belső reszketés, ami elvezet engem a dolgok lényegéhez. Érzem, hogy a totalitás ott van a szavak, a hangok mögött és előtt. Nem nyílik ki, de a szüntelen belépés állapotában van a titok. Mert nem az a dolga, hogy belépjen. Hiszen akkor én egyszerűen a Ding and Sich tudójává válok. és a gordiuszi csomó meg van oldva. Csakhogy ez a csomó nem azért van, hogy elvágjuk. Wittgenstein pagyon végletesen gondolta végig azt a már elcsépelt mondatot, hogy tudniillik, amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. De akad. éppen a Tractátusának más egyéb helyén nagyon komoly célzás arra, hogy ezt a tételt nem az emberi létezés végső kijelentésének gondolja. Van a hallgatásunkkal egyenértékű megszólalás. A művészet arról beszél, amiről minden egyéb hallgatni kénytelen. Ebben az értelemben a megszólaltatott hallgatás birodalmába vezet bennünket a művészet. Persze ez már a titok egy újabb köre. hogy a művészet felé is odaborul a megfejthetetlenség áttörhetetlen, gyönyörű szivárványa. DARVASI LÁSZLÓ Szó, SZÓ, SZÓ NEM TÚL ÜNNEPI RÖPRENGÉSEK I

sten bizony, nem ezért csináltuk. Nem azért, mert ók annyit biztattak. noszogattak. (Ámbár, ez a vád fölmerült és fölmerül.) Nem. Azért váltottunk irányt, mert a régi végleg járhatatlannak bizonyult. Azért váltottunk rendszert, mert a réginek sem a rendje, sem a szervezete nem bizonyult életképesnek. Mindazonáltal: azt a sok biztatást nem lehet letagadni. Emlegették „a gonoszság birodalmát". Tartottak megemlékezéseket a rab keleti nemzetek ilyen és olyan emléknapjain. És ajánlották a megváltó kapitalizmust — no persze, a szociális piacgazdasággal enyhített formájában, — mint #gyedül üdvözítőt, egyedüli gyógyírt. Ha azonban mi megcsináltuk ugyan a fordulatot, ámde nem azért csináltuk: nem az ö biztatásukra, hanem a magunk jól felfogott érdekében, — akkor most mit reklamálunk? Akkor miért fáj, hogy a Nyugat nagy ígéreteiből, amelyek nemcsak korábban hangzottak el, hanem máig sincsen se végük, se hosszuk — kézzelfoghatóan alig valósult meg valami? Most, 1990—91 fordulójához érve, — amely egyben évtizedváltás is, mert vigyázat: most 1991. január l-jén kezdődik majd a második évezred utolsó évtizede! — érdemes futó számvetést csinálni, abból kiindulva, amit föntebb leírtam. Számvetést, azután, hogy mi sorsfordító lépéseket tettünk, és ebben hajtott bennünket nem csupán a kétségbeesés annak ismeretében, ahonnan jövünk, hanem bizonyos remény is, arról, ahová törekszünk. Igaz, pár hónap előtt Habsburg Ottó például új Marshall-tervet és adósságelengedést emlegetett. Mint amit ö javasol. Csakhogy ó olyan politikai tanácsadó, aki eléggé távol van az igazi politikacsinálás belső műhelyeitől, a kormányok felelősségétói, — és főként: a kasszakulcstól. A Vaslady viszont — amikor még alig sejthette volna bárki eddig oly tartós hatalma végét, — akár Budapestre is újra eljött, hogy keményen kinyilatkozhassa volt: nem Marshajl-terv kell ide, hanem önerő, meg legföljebb nyugati működötöké. Ám talán éppen ugyanaznap a Budapesten éppen csak átutazó közgazdász próféta, a Nobel-díjas Milton Friedmann figyelmeztetett: a működötöké r.em jótékonykodni jön, ha jön. hanem kizárólag bőséges profitért. Van erre itt. most igazán reménye? — kérdezzük mi sötéten. Ugyancsak a még hatalma teljén nyilatkozó Vaslady ígérte volt. hogy Anglia támogatja majd Magyarország teljes jogú tagságát az Európai Közös Piacban. Amire legalább három kérdés fölmerül: 1. Ha a Közös Piac valóban kiteljesednék, egészen a közös valutáig, és más, szinte utópikus vívmányokig, akkor hazánk, és bármelyik volt keleti ország (a volt NDK-t kivéve) alkalmas lehet-e akár a századfordulóra is a teljes jogú tagságra? 2. Vagy a Vaslady arra gondolt, hogy miután Anglia, — illetve ö maga! — amúgy is elég kedvetlenül ..támogatta" a teljesebb integrációt, akkor e félig elszabadult Közös Piacban elfér majd: egy király, egy cigány? 3. És arra gondolt-e, hogy ó hol lesz. amikor majd a maga ígéreteit be kellene Váltani? Úgy számolt, hogy ó még akkor is a Downing Street 10. lakója lesz, amikor majd például Magyarország teljes jogú tagsága aktuális lehet — no, nem aktuális tény, hanem legföljebb aktuális javaslat? Érdemes ehhez hozzáfűzni a nagy Margaret lemondása utáni helyzetet. Amennyire ez ma látható, hivatali utóda sokkal kedvezőbben ítéli meg a Közös Piacot, s abban Anglia helyét. Ám ez éppen azt sugallja, hogy a hamarosan integrált Piac kevésbé lesz fogadóképes, ha olyanok kéredzkednének be falai közé. mint mi. volt keleti államok. Nem fog elzárkózni bizonyos együttműködéstől, annál kevésbé, mert egy teljesen gazdasági zűrzavarba hullott Európa nem érdeke. De el fog zárkózni az összeolvadástól, mert attól tarthat — és nem ok nélkül, — hogy „mi" jobban lehúznánk „ót", mint „ó" fölemelhetne „minket". S

zó, szó, szó... A magyar újságolvasó régóta kapkodja a fejét. Innen ennyi, onnan amannyi dollár és más kemény pénz ígértetik. Százmilliók, sót milliárdok. Sokan azután a magyar bankárokat kárhoztatják, akiknek kezelniük, továbbítaniok kell, kellene a dollár-tömegeket. Ók azonban ráülnek, fukarul őrzik, vagy a jóisten tudja, hogy mit csinálnak vele. Bankárkörök viszont azt hírelik. hogy azok a „támogatások", amelyek látszólag igen kedvezményesek. és külföldi kormányok nagylelkű garanciáját élvezik — valójában annyira körül vannak bástyázva ravasz feltételekkel, hogy ezeknek hazai vállalat vagy vállalkozó alig tudhat megfelelni. Vagy ha tudna, akkor már olyan jól áll. hogy a kölcsön már nem is igen kellhet neki. Ez a segítségcsapda az oka, úgymond, hogy annyi a kihasználatlan, a meghirdetett, ámde igénybe nem vett hitelígéret. És amíg pusmogtunk és töprengtünk. hogy ez reális-e, ez így igaz-e — megjött a „felmentő sereg". Mármint: a Kuvaitot megszálló iraki ármádia. Amely — nem tudni még, mennyi időre. — alaposan fölforgatta brutális akciójának kihatásai révén a nemzetközi pénzpiacot is. így hát jelenleg Magyarország (is) még jobban rászorulna sokféle nemzetközi segítségre, hiszen az Öböl-válság súlyos károsultja maga is. Viszont potenciális megsegítói a maguk pénzét megint máshová kell, hogy fordítsák; és még óvatosabbak a kihelyezéseikkel. Külön fejezet történetünkben, amelyet most, 1990—1991 fordulója táján vázolunk, az IMF és a Világbank. Az ó kívánalmaiknak, szigorú előírásaiknak van logikája. Ám ez igen merev, és igen vitatott logika. Vannak, akik szerint az ó segítségük olyan, mint ha a folyóban fuldoklónak kötél helyett szögesdrótot dobnak utána. Azt elkapva is ki lehet ugyan kapaszkodni az örvényből. csak éppen össze-vissza tépi a kezet és a kart, hogy netán mire kiérünk a partra, el is vérezhetünk. Járni persze jó a világot. És kell is. Föltárva gazdasági gondjainkat. Konzultálva a lehetséges kiútról, és annak nemzetközi, pénzügyi feltételeiről. Ám az arányok 1990-ben nem voltak megnyugtatóak. És nem csupán az utazások irányának, sorrendjének némi egyoldalúságai miatt. A sok utazgatás és tárgyalgatás. a külföldi fogadtatások hízelgő külsőségei közepette az itthoni döntések hol késtek, hol hibásak voltak — mert merőben hamis előfeltételezések szülöttei. Például arról, hogy gazdaságunk mely szektoraiban kik lehetnek a nekünk szükséges — mert: a leghasznosabb, a leghatékonyabban működtető! — tulajdonosok. Például arról, hogy mekkora benzináremelést bír el az ország, és milyen előkészítés után. És például arról, hogy ini az, amit a külföldtől várhatunk: és mi az, amit csakis magunktól. A

sokféle leértékelés közepette, amelyet észlelünk, illetve fontolgatunk — forint-leértékelés, egész termelőalapunk reális értékre állítása (amely azonban kedvezőbb is lehet, mint olykor véljük); fizikai és szelícmi munkavégző képességünk értékelése stb. —, ajánlatos lenne a sok-sok külföldi ígéret konverziója, akár illúzió-vesztések árán. Átváltása akkora értékűre, amely realizálható. Ez pedig, fölmérve a szótól a tettekig vivő utat: alapos leértékelést jelent. Ennek tudatában vágjunk neki 1991-nek. LÁZÁR ISTVÁN