Délmagyarország, 1990. december (80. évfolyam, 304-327. szám)

1990-12-03 / 305. szám

1990. december 3., hétfő A helyzet 3 Esős időben veszélyben forognak a magas embe­rek. De még hogy' forog­nak! Napsütéses délutá­non is veszélyben van­nak, hát még esőben. Például augusztus har­madik szerdáján délelőtt kilenc óra két perckor egy magas ember leszáll a villamosról, és közben elég komoly csattanás hallatszik. Hát igen, be­verte a fejét az ajtó te­tejébe. Nem telik bele egy hét, a csattanás meg­ismétlődik. A púp állan­dósul. Azt is gondolhat­ják persze, hogy a magas emberek azért magasak, mert ott van a fejükön az állandó púp, és az is jelent legalább egy cen­tit. De nem ez a megöl­Q magasak szeme dás. Magasnak születni kell. Már úgy értem, elő­ször kicsinek és aztán nagyra nőni — ez jó módszer. Az élet nem vá­logat, férfiak és nők egy­aránt jól megnőhetnek — és itt fennáll a veszély, hogy a tornatanár a ko­sárlabdacsapatban akar­ja látni az illetőt, és még az edzést is kötelezővé te­szi: ugrik a randi, bár a magas emberek ritkán járnak randira, attól fél­nek, hogy bármikor el­eredhet az eső és ve­szélybe kerülnek. Hogy milyen veszély­be? Ha például nagy tö­meg sétál az utcán, kere­kedik egy jó kis zápor, mindenki kinyitja az esernyőjét. Igen ám, de a magas embernek a sze­me is magasan van és a tömeg nincs tekintette! a szemére. A tömeg védi a tóiét e. víztől, és rohanás közben „ki udja", hány magas emberne* doti KI a szemét esernyője csücs­kével. Emberek, esőben fordítsunk nagyobb fi­gyelmet a magasak sze­mére! De a napernyők esetében Í6 hasonlóan jár­junk el. P. Sz. Széchenyi-emlékek, -emlékhelyek A legnagyobb magyar születésének bicén te náriumára készülünk, készülgetünk Nagycenken, az országban, de Szegeden (egy-két kisebb szakmai fórumon) is. Jómagam mind többször fordulok Széchenyi-oltáromhoz, hogy nap mint nap fel töltsem szellemével battériáimat. Ö tanít a következőkre is, amit most a Hitel című művéből idézek: „Nem nézek én, megvallom, annyit hátra, hanem inkább előre; nincs annyi gondom tudni, valaha mik voltunk, de inkább átnézni idővel, mik Tehetünk, s mik leendünk. A múlt elesett hatalmukból, a jövendő urai vagyunk. Ne baj­lódjunk ezért hiábavaló reminiscié.kkal, de bírjuk inkább elszánt hazafiságunk, s hív egyesülésünk altal drága anya­földünket szebb virradásra. Sokan azt mondják: Magyaror­szág vött; én azt szeretném hinni: lesz!" A Széchenyi jeles évfordu­lójára (1991) megjelenő mű­vek egynémelyike már az idén napvilágot látott. Ilyen a Széchenyi-emlékek, -em­lékhelyek című munka, ame­lyet Szentkúti Károly és Vértes László állított össze, s a Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület adott ki, a Széche­nyi Kör támogatásával. E könyv közrebocsátásában ta­lán kettős szándékot is fellel­hetünk. Orientálni kívánják a figyelmet és a történelmi emlékezetet a már korábban létesített emlékhelyekre, ha­zánkon belül négyes tagozó­dásban, de a szomszédos or­szágokba és a világba is ki­tekintenek. Foglalkoznak Széchenyi utazásaival, és ösz­szegzik mindama jelentő­sebb műveket, amelyek a Széchenyi-életmű tanulmá­nyozásához elengedhetetle­nek. Olyan könyv ez, amely igen hasznos ismereteket nyújthat az egész országnak, már a jelenben a jövő évi hasznosításra. Az összeállítá­sok sokrétűek, s ezek is mél­tán bizonyítják, hogy a leg­nagyobb magyar valóban élt népünk lelkületében, és él ma is. A szerzők az emlék­helyeket 180 címszóban so­rolják fel. gazdagon a megyé­ben találhatókat is, két mu­zeológus: Török Gabriella és Rózsa Gábor segítségével. Szeged Széchenyi-emlék­helyeiről: Széchenyi István 1833-ban első látogatásakor igen elhanyagoltnak találta a később róla elnevezett teret, és imigyen korholta az őt fo gadó és kísérgető alpolgár mestert: legalább vetnének bele kolompért (ti. burgo­oyát). De az is igazság ám, iogy a Babarczy-lányok tár­aságában igen jól érezte .agát, a Kaszinóban. Ha jól, "emügyre vesszük, váro­unkban hat emlékhely talál­até. A Nemzeti Emlékcsar :okban szobor (Markup Béla, 930). Bronz fejszobor, a róla elnevezett gimnázium tera szán (Borbás Tibor, 1980). Bronz mellszobor, a róla el­nevezett Maty-éri evezőspá­lya főtribünjén (Lapis And rás, 1988). A róla elnevezett téren egészalakos márvány­szobor, a déli oldalon, Stróbl Alajos alkotása, 1914-ből. A carrarai márványszobor fel­állítását elsődlegesen bástyái Holtzer Tivadar textilnagy­kereskedő kezdeményezte és támogatta. Három emlékhe­lye jelöletlen Szegeden. Meg­fordult (többször isj a Vá­rosházán, a Várban és a Fe­kete Sas Szállóban, a mai Fekete sas utcába -i 1846-ban tiszai tanulmányút­ja alkalmából járt másodszor városunkban Szegeden, és ebben a szállóban szállt meg, lehet, hogy kisebb eredménv­nyel, mint II. József 60 évvel korábban. Bátyai Jenő Meg kell szabadítani a sajtót a félelmektől — mondja Haraszti Miklós Befejezéséhez közeleg a magyar sa.jtóprivatizáció első fordulója. Elkeltek a megyei lapok, az országos napila­pok is. Az állami (kormány)kiadó. a Pallas kezében ma­radt ugyan néhány lap, melyekkel szemben érvényesíteni is akarja befolyását (lásd, a Magyarország főszerkesztőjé­nek puccsszerű leváltása), ám az írott sajtó többsége már nem állami tulajdonban van. Ezért lassan elfogy a dolga a Parlament sajtóprivatizációt vizsgáló bizottságának is. Ennek életre hívását annak idején az SZDSZ kezdemé­nyezte, s most elsőként éppen az ö képviselőjük távozott a bizottságból. Haraszti Miklóst (44 éves), a szabad de­mokraták képviselőjét, az ügyvivő testület tagját először a kilépés okáról kérdeztem. — Ennek a bizottságnak a felállítását mj azért ja­vasoltuk, hogy ki lehessen vizsgálni az Axel—Springer laprabló akcióját. Az MDF viszont rögtön azt mondta: vizsgáljuk meg az összes privatizáció jogszerűségét. Ezek után a bizottság úgy állt fel, hogy az MDF négy taggal rendelkezett, az SZDSZ-t pedig egyedül én képviseltem. Sajnos, az MDF arra használta a bizottságot, hogy igazolja a kormány törekvéseit a sajtóprivati­záció politikai befolyásolá­sára. Azt azonban ered­ménynek tartom, hogy e bi­zottság felállítása után az MSZP maradék megyei lap­jainak értékesítésére egy el­fogadható pályázatot írt ki, amelynek során ezek a la­pok el is keltek. A Legfőbb Ügyészség is törvényesnek találta ezt a formát, s így a mi bizottságunk funkció­ját vesztette. Ezért a kilé­pésem, amely nem az én magánkezdeményezésen! volt, hanem az SZDSZ hi­vatalos álláspontját jelzi: a jövőben a vizsgálóbizottsá­goknak pártegyenlő alapon kell felállniuk, különben csupán szavazógépezetek és vitaklubok. — Gondolom, e „vita­klubban" azért ön sok in­formációt szerzett a magyar sajtó „államtalanításaról''. Mi a véleménye a lapok privatizációjáról ? — A sajtóprivatizaciót az általános privatizáció része­ként kell szemlélnünk. Az állami vagyont nálunk egy kicsiny, bürokratikus hiva­tal, a vagyonügynökség tu­lajdonába utalták, ez intézi az eladásokat. Ez a megol­dás lehetetlenné teszi, nogy a privatizációt hathatósan ellenőrizze akár a Parla­ment, akár a bíróságok. Ez a módszer a kormánynak azt a szándékát is tükrözi, hogy a befolyása alá vonja a sajtót. A tulajdonos kije­lölésének joga azt eredmé­nyezi, hogy a kijelölő (lé­nyegében a kormány) és az új tulajdonos között kliensi viszony jön létre. Az új tu­lajdonos — egy ideig leg­alábbis — a kormányhoz lo­jális lapot garantál. — Sikeres lehet a kor­mánynak ez a törekvése? — Alig hiszem, hogy a sajtót „meg lehetne zaboláz­ni". A Magyar Nemzet, a Pesti Hírlap, s legutóbb a Magyarország esetében ez némi sikerrel járt, de a sajtó másik, jelentékenyebb része már független, a most alakuló új lapokra pedig nincs befolyása már a kor­mányzatnak. Másfelől azért sem megvalósítható a kor­mány szándéka, mert a saj­tó megvívta a maga függet­lenségi harcát, van saját él­ménye erről, ezért nem le­het már leigázni. A folya­mat azonban így sem ve­szélytelen, mert fenntartja az újságírók félelmét, to­vább élteti az öncenzúrát Lassabban fog megszületni a sajtó, mint önálló, negye­dik hatalmi ág, nehezeb­ben alakul ki az újságírók­ban ennek az emancipáció­nak a tudata. Az pedig sze­rintem a kormánynak na­gyon súlyos kritikája, hogy a sajtó bírálata szinte tel­jesen hatástalan rá ... — ön milyen sajtót kép­zel el a megszilárduló de­mokráciában? — Az lenne jó, ha a saj­tó közel egyenió távolságot tudna tartani a különböző politikai erőktől, s ugyanak­kor empátiával viseltetne a pártok iránt Ez azonban csak .akkor alakulhat ki, ha ezen politikai erők nem fe­nyegetik, nem törnek ura­lomra, birtoklásra. A pár­tokban a demokratikus já­ték megtestesítőit kell lát­ni, e gyarló játékban pedig azért mégiscsak a közjó fe­jeződik ki. Jelenleg nincs meg a pártok legitimitása az újságírók szemében. A hírlapírók nem tudnak még a közvélemény hűvös, de empatikus képviselői lenni. Itéletrnondási kényszer ural­kodik. Pedig nem kell min­dig minden állásfoglalást marólúggal leönteni! — S mi lehet a „kibonta­kozás" módja? — Az újságírókat meg kell szabadítani a félelmek­től. Az MDF vádja iglaz: ezek az emberek tényleg szolgáltak az előző rend­szerben is. Ám sokan közü­lük képesek voltak a teljes önfelszabadításra, s akár szerkesztőségek is átmehet­nek a tű fokán, ha megsza­badulnak kötöttségeiktől. Éppenséggel a szerkesztősé­geknek beleszólási jogot kellene biztosítani, hogy privatizálják magukat Nem egyesíteni, hanem önállósí­tani kell a kiadóvállalatot. Az MSZP lemondása me­gyei lapjairól ezt a folya­matot erősítette. így talán kialakul egy új szakmai étosz, mely szégyennek fog­ja tartani, hogy megint va­lami kiszolgálójának tekint­sék. Márok Tamás Somogyi Káról yné MVvétele ŐSZI LEVÉLSZŐNYET, Mikor jönnek a jobb napok? Megértem én mindazok panaszát, akik úgy fogalmaznak a mai mező­gazdasági állapotakon töprengve: két variáció lehetséges jövöre és az azt követő éveikben, vagy nem lesz áru, termék egyáltalán a piacon, de ha mégis, az alván drágán, hogy nem tudjuk megvásárolni. A hazai agrár­ágazat VOJLSüfeav talán nem elképzelhet;: len. Az egészben az a tragédia, hogy nem: csak új keletű, nem csak természe­ti csapások (aszály). közgazdasági szabályozások, politikai csatározga­tások okaz(ták)zák a még mindig több törődést, megértést érdemlő ágazat mélyrepülését nemzetkárosí­tó önpusztítását hanem a tasze-to­sza időhúzás, a lényeges törvények elfogadtatásának halogatása (föld-, szövetkezeti, (kamarai törvény, ag­rárpiaci rendtartás), az íróasztal-fi­lozófusok zöld képzelgéisei a földre­formról. az érdekképviseleti szerve­zetek pipiskedései; hogy ugyan me­lyikük látszik ki a bozótból? —.o-^gij.q úiat hogv Ror­téeszek kétharmada tönk remegj-, ti. zen-valahányezer embernek kell munkát kenyeret keresnie, új élet­formát életmódot váltania? Lehet­nek boldog vállalkozók, mint a leg­újabb mesében? Csak hát a mező­gazdasági vállalkozóik zömének szin­tén bealkonyult igen tanulságos, keserves leckét adott ez a „vállal­kozásbarát" esztendő. S végtére is; kinek fáj az. hogy december elejé­vel se szeri, se száma azokna* a közös gazdaságoknak, ahol szünetel a téli munka, foglalkoztatottság, egy­két jövedelmező ipari melléktevé­kenységet kivéve? A téesztagság zö-f" költségvetés meg tartalmazza a mét szabadságra küldték, ahol^főbb mutatókat; az elvonást és tá­rosszabb a pénzügyi helyzet ott fi- ~ r * uw * zetetlen szabadságra, ahol valami­.Tel jobb. s futja a kasszából, ott fizetett szabadságra. Egyre több me­zőgazdasági nagyüzemben állítják le a traktorokat, autókat, a különböző erőgépeket, mert nincs pénz az üze­meltetésükhöz; si egyre több helyen tesznek lakatot a műhely ajtajára is. Ezeknek az embereknek a fő kér­désük most nem az, hogv mikor lesz például agrárpiaci rendtartás, hanem inkább az: minek termelünk és minek termeljünk, ha nem tu­dunk belőle megélni? Mit csinál­junk. hogy legyen jövedelmünk? Ugyanis a fentebb említetteknek nemcsak hogy nincs (vagy nem lesz) keresetük, de még munkanél­küli-segélyt sem kapnak. (Itt kere­sendő az, a nemzeti cél, amelynek megvalósításában valamennyi ér­dekképviseleti szervezet, párt és pártocska érdekelt: nevezetesen a magántulajdonon alapuló gazdálko­dásban érvényesülhessen az ésszerű iachoz igazodó termelés.) Vidéken baj lesz. Nemesek az áj, hogy fogy a munka, de végre mondaná már meg a kormány, vagy valaki; mit termeljenek, mit ne termeljenek, mert ilyen költsé­gekkel. ipari árakkal, energiaárak­kal már lassan semmit sem érde­mes. Csakhogy ez a kormány nem mond semmit (amit igen, azt álta­lában megkésve), vagyis hogy tőle ne várjanak kézen fogóisdit meg­szűnt az egységes irányítás, a köte­lező tervutasítás és szemlélet. a mosatást; a fantasabb törvények n=>dig maid csak megszületnek va­lahára. Ezek nélkül bizony sajnos nem állhat össze egy igazi agrár­politika! Az. hogy már régen ter­vezni kellett volna az 1991-es gaz­dálkodást, az mellékesnek minősül. Mindezek szóba: kerültek a közel­múltban a MOSZ (Mezőgazdasági Szövetkezők ós Termelők Országos Szövetsége) elnöksége ülésén, hiszen az a mértéktelen és határtalan költ­ségemelkedés. amelyik a költségveté­si elvonások mind nagyobb falat­jaival párosul (ugyanakkor piac­vesztés és az évszázad aszálya) a magyar mezőgazdaságot igen mély válságba sodorta. Sak idó pedig nincsen a totojázásra. Olyan, gyors ütemű a különböző ágazatok leépü­lése, hogy szükségesnek tűnik egy válságkezelő fórum létrehozása, amelyik a termelők, a feldolgozóik é3 a fogyasztók, továbbá a kormány­zat közreműködésével keresi a kilá­balás lehertőségeit és módjait A legfontosabb: lesz-e jövőre pia­cuk — hol és milyen — a magyar mezőgazdasági termékeknek? Visz­szatérünk-e a keleti piacokra ex­portorientált marad-e az ágazat vagy pedig összezsugorodik olyany­nyira. hogy már a belső keresletet sem elégíti ki? i Ügy tűnik, egyetlen kapaszkodója van a mezőgazdasági ágazatnak, az pedig nem más. minthogy a válság közelebb hozza e£vmáshoz az érdek­képviseleti szervezeteket Minél ha­marébb ismerik ezt el (fel), annál közelebb kerül(het) a gyógyítás. Sz, Lukács Imre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom