Délmagyarország, 1990. november (80. évfolyam, 278-303. szám)

1990-11-28 / 301. szám

1990. november 28., szerda Közélet 3 A DM képviseletében A helyi médiák fesztiválján — Párizsban A

feladatot megjelölő címből nem derült ki számomra, hogy hazánk múltbeli vagy ezután bekövetkező nagy*megrázkódtatásairól is kellene beszélnem, mindenesetre mindkét igeidő, a múlt és a jövő is joggal használható. iHiszen túl vagyunk Magyarország gyászos 45 évén, mely alatt sikerült szétverni az emberi közösségeket és tönkretenni a szakmákat, a jövőt tekintve pedig: egy végtelenül szomorú forradalom után a magyar gazdaságtörténet legnehezebb esztendeje elé nézve kell megterveznünk a szociális gondoskodást is jól ismerő piacgazdaságot. Ebben a helyzetben nem lehet nem hibázni. Ha csak központi témánkat, a tájékoztatást és az információt vizsgáljuk, a következő súlyos problémákkal kell számot vetnünk. A kommunista országokban a hatalmi centrum önmaga képére formált megyei es városi centrumokat hozott létre, egy, a bolsevikok által feltalált eszközzel: a vörös indigóval kombinált kicsinyítővel. Ilyen módon a maga területén mindenki — a sajtó is — monopóliumhelyzetbe került, vagyis a helyi (megyei) lap is nemzeti médiaként működött, s a technikai fogyatékosságok miatt működik ma is. (Mit jelent ez konkrétan? (Hazánk 19 közigazgatási megyéjében 19 megyei lap él monopolisztikus fölényben, a kizárólag fővárosban előállított nemzeti lapok mellett. Ezt a 40 esztendős struktúrát a 2 éve zajló, vértelen forradalom sem tudta fölszámblni, mert a mai döntéshozók szempontjai között az első helyen a politikai áll a gazdasági helyett. Pontosabban szólva: a politikai ítéletalkotás uralkodik a gazdasagi ésszerűség felett, hiszen nálunk e forradalomban elsősorban politikai elitváltás -történt, és a gazdasági rendszerváltás még csak most kezdődik. A sajtó esetében ez azt jelenti, hogy szinte mindegyik napilap és a legtöbb kiadó külföldi tőkebevonással igyekszik európaizálni ázsiai termelési módját. Ez a tőkebevonás olykor politikai fálakba ütközik, s ezért is Kell nagy tisztelettel beszélnünk mindazokról, akik pénzüket kockáztatva segítenek nekünk, magyar lapkészitőknek. S

itt engedjék meg, hogy a saját lapomról beszélve értelmezzem a címben is föltett kérdést. Szegedi napilapunk, a Délmagyarország a vidéki Magyarország legidősebb napilapja, idén 80 éves. Ma 60 A Párizs melletti Marne La Vallée-ban tegnap megnyitották a helyi médiák nemzetközi fesztiválját. A rendezvényen megjelent 400 újságírót köszöntötte László Balázs kormányszóvivő, Szávai János párizsi magyar nagykövet és Bratinka József országgyűlési képviselő. A magyar küldöttség tagja, lapunk főszerkesztője, Dlusztas Imre is, aki a hazánk tiszteletére rendezett eseményen részletesen szólhatott a Délmagyarország helyzetéről. Nagyérdeklődéssel hallgatott beszédét alább Önök is olvashatják. (A szegcdi városi televízió vezetője. Pavlovits Miklós a helyi tévé helyzetéről tartott előadást.) ezer példányban jelenünk meg. Területünkön, Szeged városban és a városkörnyéken uraljuk a piacot, mint minden hozzánk hasonló lap. A város Budapest után a legnagyobb szellemi centrum, a környék pedig teljesen mezőgazdasági jellegű. Lapunk ezért egyszerre voit intellektuális és néplap, egészen a forradalomig. Ekkor ugyanis politikai lappá kellett válnunk, hiszen a sajtó is kezdeményezte az átalakulást, ezért kötelessége volt végigkísérni azt. Mi például azt mondtuk: a rendszerváltás az őszi helyhatósági választásokkal fejeződött be, ezért az önkormányzat fölállásáig szolgáltunk a politikai [tártoknak, azután pedig a szomorúság ellen fogunk harcolni. Miért mondom ezt? Michel Cornboul úr, a lapunkat támogató nizzai üzletemberek egyike, a Nice Matin főszerkesztője mondotta, hogy a Délmagyarország szomorú újság. Ebinél pontosabban nem lehetne meghatározni lapunk karakterét. 'Adódik ez a szomorúság abból, hogy a forradalom — melyet az igazság kedveért nevezhetünk Bush—Gorbacsov paktumnak is —, szóval a magyarországi átalakulás akkor következett be, amikor már minden tönkrement, ami tönkremehetett. A politikai pártok természetesen igazságosztó és kinyilatkoztató szervezetek nálunk is — infrastruktúra nélkül. Ezek éppen ezért azt követelték, hogy közvetítsük nézetrendszerüket, amit el is kellett vállalnunk, de azt már nem, hogy minden nyílt levélnek, nyilatkozatnak, vitacikknek, dörgedelemnek fórumot adjunk. Egyenlő távolságot tartottunk minden politikai erővel — egészen a parlamenti választásokig. A politika ugyanis produkciós szféra, a teljesítmény mérhető, s aki jobban teljesít, többet kap a független (vagy semleges) sajtótól, mint az, aki hibát hibára halmoz. Tudjuk persze, hogy ez csak kimondva ilyen egyszerű, a képlet teljesítése már nehézségekbe ütközik. Azt kell ugyanis mérlegre tenni, hogy a politikai párthoz való lecsatlakozás átmeneti sikeressége milyen kockázatot rejt a szerkesztőség számára, illetve hogy a monopólium helyzet diktálta semlegesség mennyire növeli meg a támadási felületet. K

özismert a magyarországi taxisblokád története. A fuvarozók törvénytelenül elbarrikádozták az utakat, mivel a kormány ügyetlenül és előkészítetlenül választotta a benzináremelés eszközét. Az egyik nemzeti újság, a szakszervezetek lapja az akció kezdetekor lemondásra szólította föl a kormányt. Mi azt vigyáztuk, hogy minősítés nélkül ábrázoljuk a tényeket. Ezért mindkét oldalról megharagudtak ránk, kilószám kaptam a névtelen leveleket, míg a szakszervezeti lapra csak a kormánykoalíció oldaláról haragudhattak. Végezetül engedjenek meg egy személyes gondolatmenetet. Engem márciusban választottak meg kollégáim vezetőjüknek. Azóta körülbelül ötven interjút adtam más médiknak. Ez nem normális dolog; abnormális országban, őrült helyzetekben élünk. Március ota a papír árát kétszer emelték, az infláció 40 százaiékos, s a pártok össztüze alatt kellett végigcsinálni a 'apunk privatizációját. Jövőre a nyomdai előállítás ára 20-30 százalékkal emelkedik. A papír ára további 50 százalékkal. A nyomdafestéket a hétszeresére emelik, a terjesztési tarifa 80 százalékkal emelkédik. Közben várható egy 50-60 százalékos általános infláció, ami számunkra béremelést !r elő, ám az újság eladási árát nem növelhetjük ilyen mértékben. E- n tehát nagyon szívesen beszélgetek bárkivel az informálásról, a helyi médiák szerepéről, a kelet-európai írásművészei és az újságírók allegorikus nyelvezetének közös gyökereiről, sőt az álmaimról is, de talán megertik, hogy szövegem így alakult, hiszen a számok és a politikai erők présében élek. A tanulság pedig az, hogyha a művelt világ most elengedi Magyarország kezét, akkor a szakadékba zuhanunk. Szabadon, igazat, szépen Aki nem akar fantomokkal vitatkozni A napokban tüntették ki Tanács Istvánt, a Népszabadság újságíróját a Magyar Lajos-díjjal. Ez alkalommal beszélgettünk el vele, s kérdeztük szakmáról, hitvallásról, a ma politikájáról. — A magyar nyelvet szépen, szepírói igénnyel művelő újságírók kapták ezt az elismerést. Ez ugye elsődlegesen esztétikai szempont. Számomra azonban, és ezt mint olvasód mondom, a dolognak van egy morális vetülete, örülök, hogy egu olyan kollégát tüntettek ki, aki meglehetős konoksággal viseli a divathullámok nem szűnő ostromait. — Amikor márciusban befejeződött a rendszerváltás, máris érzékelhetővé vált, hogy ennek a hivatásnak még az elismerten jó művelői is politikailag megoszlanak majd. szekértáborokba állnak, bizalmatlanul és ellenségesen méregetik egymást, holott a minimális konszenzusra elengedhetetlenül szükség lenne. Számomra igenisi fontos, mi köt össze Márok Tamással, vagy Pikó AndrássaL A MUOSZ egyik testületében ekkoriban beszéltem erről. Először is, a szakmának szüksége van intézményi feltételeikre, vagyis a biztosított sajtószabadságra. Aztán fontos az, hogy aki újságot ír, egyúttal igazat is akarjon' írni. A harmadik szempont pedig: közhely, de közös eszközünk a nyelv, ezt pedig tudni kell szépen használni. — Ezeket a mondatokat a MUOSZ-han meglehetős közöny fogadta ... Bár meg kell mondanom, hogy a politikai nézeteim nekem is változtak, ha nem iís akkorát és olyan könnyedén, mint némelyeknek ... — Ezzel kapcsolatban akarom megjegyezni, hogy igen nagy élvezettel olvasom politikai publicisztikáidat, bár alig van olyan állításod, amivel ne lenne kedvem vitatkozni. Számomra mégis nagyon fontos; ahogyan Írsz. Ez a fajta publicisztika a komoly, az iróniát nem bántóan, de finoman kezelő, a belülről megélt. — Nézd, egy pluralista társadalomban a politikai publicisztika a küldetés egy fajtája lehet. Vannak emberek, akiknek az a dolgük, hogy bizonyos politikai, avagy társadalmi nézőpontból gondolatokat közvetítsenek a világról. Ezt persze lehet tisztességesen és tisztességtelenül művelni. Lehet úgy érvelni, hogy számba veszem és márlegelem ellenfelem összes érvét. Ám lehet úgy is, hogy kiragadok, avagy elhallgatok. csúsztatok. Csak hát ilyenkor fantomokkal vitatkozik az ember. Nekem ehhez igazából soha nem volt kedvem. — Értelmiségi körökben, ha a honi sajtóviszonyokról van szó, szinte biztosan szóba kerül a Népszabadság már-már közhelyszerű dicsérete. Tényleg, mi történt a lappal? ' — Csoda! Ez egyébként a rendszerváltás általánosabb mérlegelésénél is mérvadó szempont lehetett volna... Vissza kell menni némileg az időben. A lapnál dolgozó újságírók — természetesein, engem is beleértve — hajlandóak voltak kompromisszumot kötni Kádár rendszerével.' A pártapparátus nagyon sok, szakmailag kitűnő újságírót felvásárolt <s aztán nem hogyta dolgozni őket. A kompromisszum tehát valójában csapda volt, mert nem működött. Mindazonáltal a tarsaságnak volt egy óriási előnye a többi műhellyel szemben. Ez az elóny a félelem volt A Népszabadság munkatársai a rendszerváltáskor nem klikkesedhettek, nem kacsintgathattak másfelé, csak magukra és egymásra számíthattak. Ez pedig összehozta a társaságot. A rendszerváltás pedig felszabadította az eleddig elnyomott szakmai ambíciókat Akik most vezetik a lapot tulajdonképpen „régi" emberek, ám pontosan és profi módon igazodtak az új körülményekhez. Legitimitásuk forrásai is megváltoztak. A gazdasági oldalt — egy példaszerűen megnyugtató privatizáció Után — a tulajdonos biztosítja, a szerkesztőség pedig szakmai szempontból áll a vezetés mellett Darvasi László Novemberi idill G vhihí Kálmán telvétele Nem csak az arany fénylik lestvérek lesznek: tejtestvérek... Valutásoktól hemzseg a város. A feketepiac törvényei szerint oda-, ki- és becsapnak, majd továbbillannak. A jelek szerint csak végső esetben akadnak fönn az igazságszolgáltatás hálóján. Lapunk is beszámolt az utóbbi napok eseményeiről — ekkor akadt meg a szemem egy apróhirdetésen, mely egyedi a maga nemében: anyatejet kínai a rászorulóknak. Óriási belső ellenállást kellett leküzdenem, hogy ne szakértőkkel, orvosokkal tanácskozzam meg az írandó riport kérdéseit — úgy éreztem, akkor elvesznék a tudálékosság útvesztőiben. Ez a kapcsolat ugyanis, a lapon keresztül, az ő tanácsaik alapján, ellenben a kizárásukkal jön létre... A kereskedő A fölhasznált véletlen kerekítette a történetet: elindulás előtt szóba elegyedtem egy olyan fiatalasszonynyal, aki két gyermeket nevel, szakmája szerint kereskedő, s maga is végigjárta az anyatej körüli kálváriát. Sarkon állva fogalmaz: — Nagy bűn, ha ez ember nem ajánlja föl az anyatejet a gondokkal küszködőknek. Akit megáldott a természet, nem öntheti a lefolyóba e kegyet... — Nem a kereskedő beszél magából? — Tiltakozom! Az anya hangját hallotta! B. Erzsébet véleménye után bátrabban kerestem a megadott címet. A hirdető A nagy lélegzetű körút mellett tömbházak sorjáznak — a lakást könnyű megtalálni a gondosan kifüggesztett névsort böngészve, annál nehezebb bejutni a lépcsőházba Az óvatosság nem lebecsülendő erény E. huszonhat éves, foglalkozása szerint titkárnő, gyermeke koraszülött volt. Most már ötödik hónapja szívja az életadó levegőt (a szoba-konyhás, egyszerű és ízlésesen berendezett lakásban számomra fojtogató a meleg) a kis Valentin... A gagyarászó csöppséget Bálintnak szólítom — az anya csodálkozva kérdezi, ez lenne a magyar megfelelője a fia nevének? Kiselőadásnak nincs helye és ideje, szomorkodnom kéne a divatirányzatok csodabogár-szemléletén, inkább kérdezek: — Mikor és hogyan döntött a hirdetés mellett? — A múlt héten, s az előzmények a fontosak. Családom húsz éve települt át Csehszlovákiából, szoros a kapcsolat a szüleimrhel, s a rokonsággal. Mikor koraszülött kisfiamat (1800 grammos volt) nem engedték ki a kórházból, az asszonyok, mármint a família nőtagjai a tanácsaikat nem tartották meg maguknak. Igényeltem is... — Szó szerint mit tanácsoltak? — Amennyiben elhagyom magam, s nem fejem a tejet, a gyermek látja kárát. Igaz, a védőnő, s az orvosok is ugyanezt mondták, de legalább ennyire fontos a családi késztetés. — Ilyen egyszerű lenne? — Lelkiismeret kérdése és a pszichikai késztetés talán a legfontosabb. Megfigyelhettem: aki elfogadja, hogy „nincs", annak' a gyermeke látja kárát. Kivétel természetesen a fiziológiai adottság. — Voltak jelentkezők a hirdetésre? — Az igazsághoz tartozik, hogy egy ideig, pontosan egy hónapig az anyatejgyűjtőhöz hordtam a napi fölösleget. Hiányoltuk azonban a személyes kapcsolatot a fölhasználó családokkal... A helyzet A kis Valentin — bárhogy alakul a sorsa — két tejtestvérrel mindenképpen számolhat. Faluhelyt, nem is olyan rég. nagyon is számon tartották ezt a kapcsolatot, bár, saját tapasztalataim szerint, sok alkalommal a tejtestvérség az évek múlásával szesztestvérséggé fajult. E., a fiatal anyuka kemény elhatirozása: addig biztosítja gyermeke számára az anyatejet, míg szervezete bírja. Amint mondta: — A baba formája más lesz, mint a művi úton tápláltaké, s a bőre olyan, mint az arany . . Íme, erre váltható be az anyatej. Pataki Sándor