Délmagyarország, 1990. november (80. évfolyam, 278-303. szám)

1990-11-22 / 296. szám

1990. november 22., csütörtök Kultúra — Gazdaság Állami vendéglátó Elmagánosodás Nagyobb tempóban következik az állami monopóliumok felszámolása az eljövendő hónapokban a gazdaság különböző szféráiban. Jóllehet nem klasszikusan ipari-gazdasági ágazat a vendéglátás — szokás ugyan vendéglátóiparnak nevezni —, és az államj vállalatok egyeduralkodói helyzete is messzi ködbe veszett már, mégsem reked kívül « privatizáció hatókörén. Mondhatni, a magánműködtetés közérdekből történik, mert ekkor lesz egészséges verseny, értünk, vásárlókért, vendégekért. Egyes vélekedések szerint ez soha el nem érhetően messzi ábránd. Tény azonban: a privatizáció törvényszerűen folytatódik. A Csongrád Megyei Vendéglátó Vállalatnál erről kérdezem Dékány László igazgatót — Frissiben újjáválasztott vállalatigazgatóként , hogyan látja atz elmagánosítás perspektíváit? — Megkérdeztem magamtól én is a szeptemberi újraválasztásom után, hogy mi lesz a megbízatásom lejártakor, mi marad ebből a cégből öt év múlva? Többféle változat lehetséges, nyilván. Nekem ötéves szisztematikus munkával kell számolnom, amelybe belép a privatizáció, amit óhatatlanul szükségesnek érzek. Csupán a módszereket illetően vannak fenntartásaim. Az Állami Vagyonügynökséggel közelebbi kapcsolatba kerülve azonban a jó benyomásaim kerekedtek felül: nem hivatalként hanem menedzserszemlélettel akarja lebonyolítani a privatizációt. Az ötéves időszakot a törvény szelleméből kiindulva szemlélem: csak az életképtelen vállalatokat kell megszüntetni. Ha tehát az előprivatizáció után marad egy működőképes állami vállalati rész, akkor az más keretek között esetleg megváltozott szerepkörben tovább funkcionálhat. — A működőképességet eddig nem kis részben a szerződéses, korábban a gebines üzletek biztosították. Gondolja, hogy valami hasonló szisztémával megmaradhat a vállalat? — Nem szeretném, ha bárki elkönyvelné, mint bizonyosságot, hogy a szerződésesek úgymond eltartottak bennünket. A működtetés költségei ugyanis szerényen számolva is megoszlottak, hiszen a vállalat húsfeldolgozójából láttuk el konyhakész húsáruval a szerződéses egységeket, biztosítottuk a fogyóeszköz-beszerzést. Vagyis több mindennel nem kellett foglalkozniuk egyenként, arna munkaerőt és pénzt áldozva. A vélekedés, miszerint a vállalat a szerződéses vendéglátó egységek eltartottja lenne, nem igaz. A továbbiakra pedig még ennél is kevésbé hiszen a vállalat közreműködő a vagyonkezelő központ vezényletével a privatizáció folyamatában. Annak haszonélvezője a vállalat bárminemű formában fennmaradó része már nem lesz. Az államkasszába folyik be minden bérleti díj, illetve vételár. — Tehát az a furcsa és ellentmondásos helyzet áll elő, amelyben önmaga érdekei ellen dolgozik ja vendéglátó vállalat. Eszerint fogalmazva a kérdést: hol tartanak az öncsonkításban? — Nagyon sarkítva, sajátságosan fogalmaz a privatizálás gyakorlati kivitelezéséről. A szóhasználattal nem értek egyet. Akkor sem, ha elismerem: valóban ellentmondásos ez a dolog abból a szempontból, hogy a vállalat dolgozói részint azért tevékenykednek, ne legyen majd munkahelyük. Bizony, érezhető a feszültség. a munkanélküliségtől való félelem. Megnyugtató szavakat mondhatok, de valójában nem tudom azt mondani: senki se marad munka nélkül a vállalati átalakulás, illetve privatizáció után. Egyrészt, mert nem tudom, mekkora vállalati rész marad meg, másrészt pedig azért, mert a leendő üzlettulajdonosok, a bérlők joga eldönteni, hogy a mostani alkalmazottak közül kiket akarnak foglalkoztatni. Mi annyiban tudunk segíteni, hogy a privatizáció hatókörébe nem tartozó üzletekben, egységekben a mi dolgozóinknak igyekszünk kedvező vállalkozói lehetőségeket teremteni. Mindezek előrebocsátásával az előprivatizációról : november 25ére kell elkészülnünk a jelentéssel, hogy a vagyonügynökség milyen arányban hirdessen meg majdan magánvállalkozóknak üzleteket a jelenlegi vendéglátó vállalati egységek közül. Az előzetes felmérések alapján a megyében összesen meglevő 165 üzletünkből 140 a privatizáció hatálya alá esik. Szegeden hasonlóak az arányok. Viták azonban, bizonnyal lesznek a privatizációs törvény értelmezéséből kiindulva. Már csak azért is, mert magánvállalkozássá válhait szerintünk a mostani üzletünkből 80-85 százalék, az összes árbevételre vetítve ez mintegy 45 százalék. Tehát árbevétel-arányosan a nagyobb rész vállalati tulajdonú marad. — Az ön által jósolt viták után, 1992 végéig sorra bekövetkeznek a versenytárgyalások, magánkézbe juttatva a vendéglátó egységeket. A pénz jut főszerephez a korábbi gebin- illetve szerződéses versengéseknél is jobban. A vendéglátó szakma szeretete másodlagos. Szegeden pedig már eddig is nyílt titok: néhány személy, illetve család kezében van (a vendéglátó helyek többsége. — Van ilyen jelenség, de ha a vendéglátás színvonalát ez javítja, akkor nem tartom majd rossznak. Az is igaz: szimpatikusabb lenne, ha színesebb vállalkozói paletta alakulna ki a vendéglátásban. Nekünk nem fenne célunk a privatizáció hozamát a csillagos égig emelni. Hiszen a versenytárgyalások során befolyt pénz nem minket illet. Az üzletek felértékelését, a pályázati, kiírást tőlünk függetlenül intézi a vagyonügynökség. Tehát se induló összeget, se licitálási limitet a vállalat részéről nem határozhatunk meg, mondván, a kisebb pénzű, hozzáértő vendéglátósok is vállalkozhassanak. A veszély nem zárható ki: ezután is előfordulnak a bevételre nagyobb, a vendégre kisebb figyelmet fordító vendéglátósok. Akkor is, ha a versengés a szűkülő vendégkörért még erősebb lesz. Becsei Péter Zenei naptár Kvart-kvint varázs öt egyszerű, fekete ruhás férfi áilja körül a hosszú lábú kottatartót. Arcuk átszellemül. énekelnek. Mint karcsú, hajlékony virágindák, a gregorián dallamok pompás füzérei körülfonják őket. Kiszakadnak e világból. Valamennyien egy-egy, magasba szárnyaló, eleven melódiává, dallamfolyondárrá változnak. Hajladoenak. ceszeolvadnak, szótválnak, egymást támasztják, majd ismét széthajolnak. Hangok glóriájában ragyognak. és zeng az ógbolt-hűs kvart-kvint, s a mennyei fényességű, tiszta oktáv. E hangközökre, a több szólamú gregorián ze-. ne légies, de mégis biztonságos főpilléreire támaszkodva, karcsú, ám szilárd dallamhíd formájában ivei a temetőhöz az ima. s dicsőítése Istennek s az ég szentjeinek. A javarészt 13. századból való varázslatos1 énekek gomolygó tömiénfüstté változtatják a hangversenyterem falait, s a kékes-szürkés derengésből felsejlik a karcsú, magasba törő oszlopokon nyugvó boltívek lágy ölelése. és a Nap sugaraitól felizzó tűzpirosak, mélykékek, méregzöldek s harsogó sárgák, a gótikus templom rozettájának színorgiája. A templom félhomályát a magasba szökő, keskeny ablakokon beáramló sugaras fény töri meg. S gomolyognak, mint a füst, vagy galambsuhan ássál repülnek a dallamok. s megszületik a gregoriánmágia. Előidézői pedig az 1977+ben alakult — Benjámin Bagby és Barbara Thornton irányításával működő . Káinból szánmaró Sequentia Együttes. (Tagjai még: Stephen Grant. Martin Post, Eric Mentzel és Bernard Schneider. Barbara Thornton az együttes egyetlen nőtagja betegség miatt, sajnos, nem léphetett feL) A Tisza Szállóban tartott énekestjükön a hangversenytermeinkben igen ritkán hallható XI—XIII. századi vokális zenét mutattak be. Részben a párizsi Notre Dameban már énekelt programjukban szerepeltek két-három szólamú. latin szövegű dalok Szent Miklós dicsőítésére, a X-III. század elejéről, s a XII. stzázad második felében alkotó Leoninus mestertől. Csodaszép orgánumok még például PeretinustóL s életre kelt a legrégibb három szólamú európai dallam is, melyben Szent Jakabot dicsőítette az ismeretien szerző. S végül a Sequentia együttes Kölnből származó, német, francia s latin szövegű, középkori énekekkel búcsúzott. A kulturált, csiszolt, korhű előadás az eredeti gregorián notáción alapult, ugyanis az elhangzott műveket nem modernizált kottaírás alapján, hanem az eredetinek: kópiáiból énekelték. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy tolmácsolásukban eleven hajlékonysággal. lélegző élettel viruljanak a gregorián dallamok. Az e kor zenéjét nem ismerő rácsodálkozhatott, felfedezhette magának, az értő pedig gyönyörűségét lelhette e zene titokzatos, tiszta szépségében. Bercnyi Bogáta SZÜRET UTAN, A HAJÓSI PINCESORON — GYENES KÁLMÁN FOTOl Filmjegyzet Szimbolikus zsaruébredés Azt az állítást, miszerint cipész maradjon a kaptafánál, egy kissé átfogalrrjaztatta velem a filmes világ. Ekképp: cipész maradjon az almafánál, pontosabban: a cipész nem esik messze a fájától. Ugyanis szépen gyakorlattá válik, ha egy színész úgy érzi, révbe ért, veszi magának a bátorságot, és egy kis metamorfózis segítségével pillanatok alatt filmrendező lesz belőle. Méghozzá oly bátran rendez, hogy magára osztja a főszerepet. Ez nem minden esetben tűnt gusztustalannak, csak mikor kilógott a lóláb, hogy a főszereplő nem tudja eljátszani a rendezőt. De előbb a jobb példát. Gondolok itt Bódy Gáborra, aki A kutya éji dalában nem lógatta ki a fent említett lólábát. És igen, a rosszról könnyebb beszélni. A hétvégén a tévében vetített Alain Delon-filmre, a Ne ébreázd fel az alvó zsarut címűre gondolok. Ez az ember szadista, hallottam a véleményt többfelől is. Hogy valóban szadista-é vagy nem, majd az orvosok megállapítják. Pusztán az d különös, hogy rendezőnk pont egy olyan filmbe helyezte magát, amelyben elég változatos módon gyilkolásznak. Ez még hagyján, de a sok bosszantó amatör megoldás szinte az égbe kiáltott. Ebből csak egyet. A címet úgy rávinni a filmre é? értelmezni. hogy Delon hullafáradtan fekszik az ágyon, mikor már mindenen túl, a' nője felébreszti, ő meg válaszol, hogy mondtam én neked, hogy ne éhreszd fel az alvó zsarut. Ezt kár volt csinálni, hisz a film alapja a szimbolikus zsaruébredés. Mondanám én, Delon úr, cipész maradjon az almafájánál. P. Sz. / Juss(unk) a sorsformáláshoz A vásárhelyi társadalomismereti és kulturális szemle, a Juss legutóbbi száma (1990/3.) nem kevesebbre vállalkozik — igen dicséretes módon —, minthogy prominens szakemberek sorsfordulónkat elemző gondolatainak adjon teret. Segítségükkel olvasóinak tájékozódási lehetőségeket, fogódzókat adva a „nagy magyar átalakulás"-ban való eligazodáshoz. — Egyszersmind tényfeltárást, helyzetelemzést, s a belőle következő teendők megjelölését a sorsfordítás felelősségét magukra vállalóknak. Ágh Attila politológus a folyóirat nyitó tanulmányában — „Az értelmiség és a hatalom új kiegyezése" — mintegy alaphangot adva (s nyilván a szerkesztők szándékait is kifejezve) irja: „A magyar értelAiiség manapság nem -új gazdit-", hanem egyenlő, tárgyalóképes partnert keres az új kormányzatban, és szívesen felajánlja tudását és szolgálatait az új vezetésnek, ha valóban rendszerváltás történik az értelmiségnek a hatalomhoz való viszonyában is .. . Most a kiegyezésen kellene dolgozni, s nem a viszony élezésén, mert a Jogállamban a kormányok változnak, de a szakértelem értéke megmarad, sőt, fokozódik". Ebből a nélkülözhetetlen szakértelemből a lap hasábjain Petschnig Mária Zita ad példaértékűt az Űj idők veszélyzónái című eszmefuttatásában. A gazdasági rendszerváltás és a társadalmi béke kérdéseinek elemzése közben nyomatékosan hangsúlyozva, hogy „Ez most történetesen nem az az idő, amikor a kormányzat megengedhetné a bér—ár—ár—ár—bérspirál felfűtését... Az infláció elszabadulása — és nem állunk messze tőle — dezorganizálja a gazdaságot". A politika által összekovácsolt türelmi tőkét a kormány gyorsuló ütemben éli fel, aminek következményei beláthatatlanok — figyelmeztet a neves közgazdász. A következmények egyik előrevetülő árnyékáról szól a lapban Csuhaj V. Imre Sztrájkolni csak szépen ...? című írása. Varga Csaba viszont a „modern kiegyezés" körvonalait rajzolja fel a Magyar Néppártot elemezve. Régiónkhoz közelítve a Vásárhelyi műhely rovatban Pálné Kovács Ilona Helyi önkormányzatok vákuumban című gondolatfüzérét olvashatjuk, illetve Szoboszlai Zsolt teszi fel a kérdést „JVÍit ér a szellem, ha vásárhelyi?". Felletár Béla éppen e szellemiség hagyományaiból idéz a helyi kórusmozgalomról írott vázlatos történetében, s erre tekint Vekerdi László és Kovács Imre Attila Németh László ürügyén. A felsőoktatás jussán, problémáin többen is tűnődnek — Grezsa Ferenc. Murányi István, Tamás Pál —. az iskolai modellváltás külföldi példáival és hazai szükségszerűségeivel pedig Bende József és Gazdapusztainé Zalotay Erzsébet foglalkozik. Tanár-költőre, Csordás Nagy Dezsőre emlékezik a folyóirat verseivel és Kárász József személyes vallomásával. A Forrás rovatban pedig érdekes dokumentumot tesz közzé Kiss József kommentálásával arról, hogy mi volt J. B. Tito és Jugoszlávia szerepe a Nagy Imre-csoport sorsában. Szabó Magdolna