Délmagyarország, 1990. szeptember (80. évfolyam, 219-248. szám)

1990-09-23 / 241. szám

1990. szeptember 23., vasárnap Heti tévé- és rádióműsor 3 Óh, demokrácia Egy most is aktuális könyvről Óh, demokrácia, te isteni nap fény! Te hinted szét üdvözítő sugaraid a huszadik század bajlódó emberére, te fűtőd az agyvelóket... és méltán zeng itt rólad, a te dicséretedről minden ének, szózat, kiáltvány, programbeszéd..." így kezdi könyvének előszavát Czibula Antal ügyvéd. Szeged városnak haláláig hűséges fia. Juhász Gyula szavai szerint a „vir bonus", a magyar és a helyi munkásmozgalom hőskorának szenvedő alakja, akit a reakció elvakult gyűlölete megfoszt ügyvédi gyakorlatától — s ezért mivel nem írhat periratokat, — megírja könyvét A gazdag város szegénysége címen, mely könyve szocialista írás a javából, anélkül, hogy szocializmusról, pártról, osztályharcról stb.-ről lenne benne szó. Felöleli városa egész lakosságának érdekeit. Erról a könyvről, amelyet azóta elfeledtek (?), leverve a Por szerzője a port, írja, hogy az egyetlen átfogó várospolitikai mű, melyet Porlódon valaha írtak... elmondható, Czibula úgy (r, mint aki meg van győződve róla, hogy Porlód is Európában van... Ez a könyv a hazai szocialista irodalomban is elsőként világítja meg a magyar várost oly sok oldalról, s részletességgel. Bírálatot is gyakorol, tárgyilagos és igazságos de kemény bírálatot Szeged városigazgatása fölött, s mintegy programot ad arra nézve, hogyan lehetne Szegedet az adott lehetőségek felhasználásával valóban hatalmas kultúrgócponttá fejleszteni. Ez a könyv hirdeti először, hogy az akkori, elavult piacrendszerrel ellentétben vásárcsarnokokat kell építeni, meg kell szüntetni a külvárosok nyílt szennyvízelvezető árkait, a tuberculosis melegágyát. Beszél fásításról, útburkolatokról, fenti példára hivatkozva munkássegélyezést kíván városi pótadó helyett. Szó van benne sok bölcs tanácsról, a modern város szerepéről, s feladatai-, ról, „látszatdolgokról", legsürgö-. sebb tennivalókról, a kisvasútról, az akkori egyetemi építkezésekről, városrendezésről, közegészség-, közoktatás-, közművelődés és sok más közügyről, végül némi tanácsot ad az önkormányzatot illetően. Könyve látszólag, a 20-as évek végén süket fülekre talált, de ha nem is vásárolták a „bélyeges szerzó" munkáját, sokan puskáztak belőle, s puskáznak még ma is (!) ebben a városban. Pedig anyagiakra is nagy szüksége lett volna neki is, családjának is, a tízéves keserű eltiltás alatt. Könyve magánkiadásként jelenhetett meg, a Délmagyarország vezetőinek, s nyomdájának „türelméből". Tehát a Gazdag város szegénységéből ha nem is lett könyvsiker, mégis eljutott sokakhoz, akiknek szívügye volt mindig ez a város. Akik belátták, hogy ezt a könyvet el kell olvasniok mindazoknak, akik ebben a városban valaha is szót emelnek. Juhász Gyula elragadtatással ír róla: „...mestermú, amelynek néhány lapján mintha Tömörkény lelke és Zola géniusza lebegne. Czibula doktor és mint jó orvos, nem csupán a helyes és alapos diagnózist állapítja meg, de mindjárt a humánus és hatékony remédiumot is megjelöli." Könyvével, ha sorra vissza is küldik fölvágatlanul a magyar városok polgármesterei (egy-kettő kivételével, köztük Kecskemét polg. mesterével), mégis igaz barátokat szerez ebben a városban. Csak néhányat említsek meg itt, Bálint Sándort, Kiss Ferencet, s Pálfy-Budinszky Endrét. Utóbbi ezzel a dedikációval küldi meg Szeged városfejlesztési terve című munkáját: Czibula Antal dr. főügyésznek, az első szegedi várospolitikai könyv írójának — melyből jelen szerény munka is komoly indíttatást nyert — igaz megbecsüléssel és a személyes megismerés őszinte vágyával. Szegeden, 1947 újév napján ". Ebben a könyvben értesülhetünk sok adattal, a munkásmozA könyv szerzője fogalmazta meg 1913-ban azt a beadványt, amelynek négy fő pontja: 1. Munkásházak létrehozása. 2. Egy szociálpolitikai intézmény, a munkásotthon létesítése. 3. Munkanélküli segélyek létesítése. 4. Népfürdő felállítása. 1913 áprilisáig több ízben hasztalan nyújtottak be a munkások javaslatokat, azokat sorra ad acta tették. Akkor még nem volt nyilvánvaló az, miszerint a tek. Tanács nem olvas javaslatokat. 1918-ban mégis bőkezű lett a tek. Tanács, s a Berlini körúti honvédlaktanyát engedte át a munkásotthon céljaira. Volt hát „palotája" a munkásoknak, de mire átengedhette volna magát GAZDAG VÁROS SZEGÉNYSÉGE CZIBULA ANTAL AZ ELŐSZÓT IRTA t PEIDL GYULA nKSXAL.cnCl.Ml KLrvmRLÓJU Ara 5 pengő HZKCKU, 1111X7 ATOMATIjTr A ILAI MACT4M.IKRX A<« IIIBt.AI*. L. NVUVDLL ÍU.UAT BT fclMvt.AIILMitlJilLh galom történetét illetően, 1890tói kezdve. Megtudjuk, hogy K. Szabó József tartotta az első szociáldemokrata programbeszédet Szegeden, 1895-ben, valamint azt, hogy a községi mozgalom terén Szeged úttörő az egész országban. Ebből a könyvből értesülhetünk arról is, hogy 1907. októberében először szólt bele a szegedi munkásság abba, amibe „az illetékesek szerint nem illett volna", már ti. észrevételeket nyújtott be a városi költségvetéshez, először téve bírálat tárgyává a város községi politikáját. Elóször hangsúlyozva a munkások követeléseit. Akkor is, mint 1909. nov. 3-i népgyúlésükön, követelve a közvagyon terhére munkáslakások építését, munkásszövetségek anyagi támogatását. Elóször követelve, miszerint a város létesítsen hatósági mészárszéket, és pékmúhelyt. örömének, már megint otthontalanná vált ebben a városban. (A Hét vezér utcai — a szerzőnek szülőháza helyén épült — munkásotthonba, mint előadó bejárhatott ugyan, de a rend őréinek éber felügyelete mellett.) Czibula Antal élete, sorsa nem ismeretlen a helyi mozgalom történetében. Dióhéjban számoljunk be a forradalom utáni pályafutásáról: Manapság, amikor a polgármcster-vulasztás lázában él ez a palotás város, érdemes visszapillantanunk arra az időre, amikor, bár rövid idóre, szociáldemokrata polgármestere volt Szegednek. 1919. március 15-én, a helyi szociáldemokrata munkásság több tízezres tömege állította az első polgár székébe, talán elsó ízben a város történetében (!?). Czibula Antalra elsőként taposott a dühöngő fehérterror. 1919ben a tiszturak „neki is megmutatták, milyen nehéz terméseket hoznak a szatymazi körtefák ". 1945 után, mint a helyi szociáldemokrata párt elnöke (40 éves pártmunkával a háta mögött), a torony alá kerülhetett, a városi közigazgatási testület tagjaként. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 36. kongresszusán, amikor a két munkáspárt egyesülését kimondták, mint korelnök, a parlament elnöki székében ülh'etett. Innen aztán nagy volt a „bukás". Ugyanis szívósan, határozottan a két párt egyesülése ellen szavazott, küzdött mindig, annak előtte. Ezért megalázták, leszólták, a pártból ki is zárták. Élete utolsó idején többet már csak azok vártak el tőle, akik nem ismerték tövisekkel szegélyezett életútját. 1953. február 22-én halt meg. Temetése napján, Szeged kommunista polgármestere azt sem engedte meg, hogy a gyászlobogó lengjen a városháza tornyán, vagy épületén. A szegedi őskertben nyugszik. Nem is díszsírhelyen, mert a város urai akkor nem tartották arra érdemesnek. Azok, akik azt hitték, a sírhely jelenti a díszt azelhantoltnak — s nem megfordítva... A bevezetéssel kezdtem. Idézzünk valamit a könyv befejezéséből is: a városi igazgatás mai rendszere válság előtt van. Vagy belátják az intézők, hogy új útra kell térniök, s többek közt a népgondozás nagy feladatait is vállalniok kell, vagy pedig tapasztalni fogják, hogy minden erőlködésük belevész a bürokrácia tehetetlenségébe. Még áll a régi rendszer bagolyvára... már jelek vannak arra, hogy a régi fészket oda kell hagyni..."Ezek a közel 70 évvel ezelőtt írt szavak érvényesek manapság is. Clio most is fordít a lapon, hogy új korszakot jegyezzen be a világtörténelembe. Jó volna, ha mi is megértenénk, hogy a közeledő holnap mit követel tőlünk. " A közeledő holnap pedig immár a következő évezred... (Fentebbi sorok írója tanúja lehetett gyermek-, s diákkora óta a mai napig mindannak, ami ebben a városban történt, s akit annak idején Debrecenből az egyetem falai közül Kéthly Anna „protekciója" hozott haza állásba szülővárosába; közelről szemlélhette a munkásság sorsát, törekvéseit. Szemlélhette a szociáldemokrata párt összezúzását. A közel négy évtizedes hallgatás idején csupán édesapja emlékeinek, s a munkásság hagyományainak összegyűjtésével foglalkozhatott. Hisz abban, hogy miként a jégkorszak után a letarolt földkéreg ismét fölemelkedik a szegedi munkások mozgalma is, új erőt nyerhet e tiszteletreméltó hagyományokból, s bizalommal adhatja voksát a megújuló szociáldemokrata pártra.) Csongor Győző Kép - zavar E mostani fényképnek privát története van. Csak azért untatom vele az olvasót, mert talán közelebb segíti későbbi gondolataimhoz. Egy szakmai küldöttség tagjaként 1984-ben Odesszában jártam. A.Vecsernaja Odessza című „testvérlapnál" is eltöltöttem néhány napot. A bemutatkozó szerkesztőségi vándorút során — túl a bemelegítő vodkapartin s innen a következő csatán — az egyik szobába lépve a három ifjú és kellemes kollegina éktelen, fuldokló kacagásban tört ki. Rendkívül zavarba jöttem. Éreztem, fülig vörösödök. Még egyszer végiggondoltam a hevenyészett orosz mondatot, lehetett benne valami fatálisan félreérthető?! Aztán jobb kezemmel óvatosan végigszántottam sliccem cipzárját, majd a hajamat igyekeztem fesztelenül végigsimítani, aztán ruhámat szemléztem, nem hagyott-e originál tengerparti kitüntetést rajta egy jólfejlett varjú vagy jóllakott sirály. Aztán észrevettem a falon — ahol többek között Lenin portréja, egy szerkesztőségi versenytábla és egy avantgárd plakát volt fölrajzszögezve — ezt a képet. Azonnal kiderült a kacagás oka: a három kolléganő közül valamelyik egy pillanat alatt az én vonásaimat vélte fölfedezni a fotográfián. Rá is írták ékes dőlt cirill betűkkel, hogy annak ajándékozzák, aki harmincöt évesen képes volt elkészíttetni hetvenéves kori fényképét. A dedikált kép ma is itt függ fejem fölött, kísér, figyelmeztet a majdani szembesítésre. A kép tulajdonképpen egy nemzetközi grimaszverseny döntőjébe került öregúrról készült. A dolog pikantériája, hogy élete párja is hasonló fintorra volt képes, és sajnálom, hogy a fotó nem lehet ott a falon a férjéé mellett. Amikor ennek az írásnak ötlete megszületett bennem, előkerestem azokat a több mint húszéves fotókat, amelyek a rajztanszék híres rongyosbáljainak egyikén, az ottani grimaszversenyen készültek. Nosztalgiából mulattam rajtuk, de el kellett ismernem izzadságos erőlködéseinket, görcsös igyekezetünket. S rájöttem, mekkorát változott mára a világ. Legalábbis itt, ahol körkörös védelem óv idegen betolakodói szándékoktól, de nem véd szellemi hatásoktól. Mert mára a grimasz tömegjáték, nemzeti add tovább, hétköznapi edzés lett. melyhez ennek a népnek különleges adottsága van. Tessék nézni a parlamenti ülések televíziós közvetítéseit. Orrpiszkálás, fülvakarás, hajtincspödrés, fogpiszkálás, hónaljtörlés, körömtisztítás, szundikálás. Ajakbiggyesztés, kajánkodás, szemöldökráncolás, nyelvöltés, szemforgatás, pofazacskófújás, bajuszbillegetés, szakállkócolás, méltatlankodó orrmozgatás, lekicsinylő szájrángatás, horkantás, fújjolás, böffentés, röhhentés... Grimaszok, fintorok — a politikai metakommunikáció polgárjogot nyert elemei. A fotósok szeretik ellesni ezeket a pillanatokat, a szerkesztők szeretik közzétenni ezeket a képeket, az olvasók szeretik látni ezeket a lapokat. Az összekacsintás nevű népi társasjáték részesei fgy leszünk. Egy újabb fintor segítségével. A. J. ajaktorna-mutatványai élményszámba mennek: G. Á. jóságos mosolyáról a télapó jut eszünkbe, Sz. Gy., mint egy karmesterverseny győztese követi arcrándulásaival a jeleneteket; T. Gy. egy jóllakott napközis felsőbbséges mosolyával emelkedik éteri magasságokba; V. V., múfogsortáncoltató produkciókat mutat be, J. G. ezüst keretű arca nem rándul az üres széksorok között sem... Mint jó magyar emberek, mi is meglátjuk a máséban a szálkát, de magunkéban még a gerendát sem vesszük észre. Mert milyen arcot vágunk, ha hajnalban csörög az óra, ha megkapjuk az OTP-csekket, ha letol a főnökünk, ha kiszakad a tejeszacskó a bevásárlószatyorban, ha fenékre esik egy társunk az úttesten, ha a másik hajába pottyant a város galambja, ha a szomszéd disznaját viszi el a vész, ha észrevesszük, hogy ránk fintorognak... Nemzeti színekben és nemzeti egységben nevezhetünk a közelgő grimasz-vébére. 4omxAAWvo A szegedi vár kőtárában Sipos István képei