Délmagyarország, 1990. augusztus (80. évfolyam, 189-218. szám)

1990-08-08 / 196. szám

1990. augusztus 8., szerda Kultúra 5 Születésnapi beszélgetéstöredékek „Ha Chaplin élne és operaszínpadon lépne föl, úgy hívnák, hogy Gregor József' — írta az egyik tekintélyes amerikai lap a szegedi énekes Don Pasquale alakításáról. Száznál több lemezfelvétel, ki tudja hány operai és koncertfellépés, tévészereplés jelzi harminchárom éve indult énekesi pályafutását. Ma, ötvenévesen világsztár. De most is fölidézhető a hetvenes évekbeli kép: Csepel motorbiciklin, vulkánfíber kofferben a kölcsönzőben méretre szabott szmokinggal gázt ad, hogy az esti pozsonyi koncertet követően reggel már a jó barát hentes költözködésénél segédkezzen. Kner Izidor Fél évszázad mezsgyéjén című kötetében engem arról győzött meg, hogy ötvenévesen immár jogszerű az emlékezés és kötelező a tapasztalatok megosztása. Ebben a szellemben állt össze az alábbi beszélgetéstöredék. — Pszichológusok állítják, az ember alapvető élményeit gyermekkorában gyűjti egybe. Milyen gyerekkorod volt? — Kellemetlen, rossz, teli negatív élményekkel. Édesapám odamaradt a háborúban, engem édesanyám nagynénje nevelt, aki intézóné volt. Rebellis természetére jellemző, hogy ha elszakadt a rétestészta, már csattant is a hatalmas pofon. Később édesanyám újra férjhez ment, s néhány évig otthon laktam. Hegedülni tanultam, de mivel nem mozogtak elég fürgén az ujjaim, borzasztóan zavart a hamisság. Abbahagytam, s a rákosligeti templom kórusában kezdtem énekelni. „Jó" gimnáziumba szántak szüleim, így aztán, míg a többi gyerek háromnegyed nyolckor biciklijén fékezett az iskola előtt, én fél 6-kor indultam a napi vonattortúrára az úgynevezett „jó gimnáziumba". Egyáltalán nem voltam kiemelkedő képességű tanuló. Inkább játszótársaim akadtak, mint barátairp. Nem hiszem, hogy szüleim — akik jogásznak szántak — tudták, hogy én nem mentem el a felvételire és énekesi pályára készültem. Dehát ilyen voltam: befelé forduló, makacs gyerek. — Melyek voltak az első zenei élményeid? — Egy másik nagynéném az Operaház nyitásától kezdődően a második emelet bal oldali páholyok jegyszedője volt. Ó vitt el engem az operába. Máig nem felejtem Verdi Don Carlosának gyerekként végigélt előadását — a szereposztást ma is fújom. II. Fülöp: Székely Mihály. Posa márki: Jámbor László, Eboli: Delly Rózsi, Erzsébet: Varga Lídia, Föinkvizítor: Losonczy György, Don Carlos pedig az akkor hetvenéves Halmos János. A másik megrendítő produkció 17 évesen ért. Puccini Bohémélet előadásából csak a Mimit alakító Szecsődy Irénre emlékszem, de azt tudom, hogy a második felvonást végigsírtam. — Kik voltak azok a személyiségek, akik meghatározó módon szóltak bele életedbe, pályád alakulásába? — Mindenekelőtt — nem időrendben — VaVy Viktor. Ennek előzménye, hogy 1963 nyarán az Operaház próbaéneklésén Gremin áriája közben fölszólt Lukács Miklós: „Köszönjük, majd értesítjük." A zsűriben rajta kívül Ferencsik János, Nádasdy Kálmán, Koródi András és Mikó András ültek. Többükkel sokat dolgoztunk együtt később, de ez az intermezzo szóba nem került. Még ugyanazon év decemberében Vaszy Viktor is meghallgatott, nem kért .zeneakadémiai papírokat, előéletet vagy ajánlókat. Bízott bennem! Amit ma tudok, azt 90 százalékban neki köszönhetem. Tisztelettel emlékezem Récsei Elza tanárnőre, aki ugyan nem volt operaénekes, de Rösler Endre és Maleczky Oszkár mellett hatalmas tudásanyagra tett szert, amelyet nyolcvan felett is hitelesen és érvényesen tudott átadni. Székely Mihály életem legnagyobb élménye. Sohasem találkoztam vele személyesen, de ott voltam srinte valamennyi fellépésén, élete utolsó előadásán is. Meggyőződésem, hogy művészetében nem az esztétizáló méricskélésé a főszerep, hanem a teremtő eróé, a szuggesztivitásé, az egyszeri és megismételhetetlen hangé. Konkrétan profitálni ebból az élményből ugyan nem tudtam, de olyat tanultam, amit mástól tán nem: a teremté§ alázatát, az őszinte tiszteletet, az emberséget. Sorolhatnám még a kedves barátot, Radnai Györgyöt, aki imádott pecázni, pihenni, enni és inni, de mindig tökéletesen tudta a darabot, a legkedvesebb ember volt az életben, a színpadon pedig a legféktelenebb és leggonoszabb Jágót és Scarpiát formálta meg. — Az elóbb tanítómesterekről, kollégákról szóltunk. Hadd kérdezzelek most azokról a szerepekről, amelyek beleszóltak személyiséged alakulásába, jellemed fejlődésébe. — A Honvéd Együttes férfikarának tagjaként végigénekeltem szinte a teljes repertoárt. Ebból az idóből hatalmas élményem Sztravinszkij Oidipusz király című operaoratóriuma, mely latin szövegre íródott görög kiejtéssel, s melynek három szerepét (Kreon, Thézeiász, Hírnök) is énekeltem. Fantasztikus és megrázó feladat volt. Elsó operaszerepem Mozart Varázsfuvolájához kötődik, e darabnak valamennyi basszusszerepét elénekeltem, 1964-ben II. Ónállóként kezdtem. aztán voltam II. Pap, Öreg pap, majd Sarastro. Be kell vallanom, ezt az operát tulajdonképpen nem is szeretem. Igazán sohasem tudtam jól elénekelni, maradéktalanul megoldani, s nem azért, mert nehéz vagy hosszú. Talán Székely Mihálytól hallottam elfogadhatóan. Úgy gondolom, ezt kizárólag csellón szabadna eljátszani. A legtragikusabb és legközvetlenebb emberi élményeimet az úgynevezett buffószerepektől kaptam. Anyám haláláról a Don Pasquale előadása közben értesültem, a temetés napján Verdi Falstaffját énekeltem, egy héttel később az Erkel Színházban Verdi Requiemjének Lacrimossa-tételéhez érve láttam, hogy a harmadik sorban két idős ember keze egyszerre megindul egymás felé, találkozik, s megszorítja egymást. Nem bírtam tovább. Zokogni kezdtem — ez az egyetlen produkció, amely megszakadt miattam. Már vagy százötvenszer énekeltem a Requiem basszusszólóját, többek között akkor is, amikor Vaszy egyik utolsó fellépésén, Orosházán vezényelte. Az utolsó Gregor Józseffel előtti tétel végén megállt, leengedte kezeit s csöndesen odaszólt hozzánk: „Segítsetek, nem tudok megmozdulni..." Ezek az élmények meghatározóak, megismételhetetlenek és az idő visszahozhatatlanságára figyelmeztetnek. — Téged mindenki jó kedélyű, vidám embernek ismer. Nyílt szívűnek és őszintének. Mintha a szerepek is így válogatnának téged. De vajon ezek a humoros figurák nem rejteneke mély emberi tragédiákat? — Pontosan erról van szó. Ezek a buffófigurák igenis tragikus hősök. Don Pasquale, ez a hetvenéves öregúr bosszúból akar megnősülni, tehát eleve kudarcra van ítélve. Sorsa iszonytatóan tragikus. Falstaff, aki egész életében az életet habzsolja, kénytelen tudomásul venni, hogy oda indulata, férfiassága, kardja, hírneve. A Cosi fan tutte Don Alfonzóját a keserűség és csalódás teszi bölccsé. Talán így van ez a napi életben is, ahol manapság rengeteg konfliktus, igazságtalanság, rosszindulat mételyezi életünket. Mintha nem lenne szükség a művészetre, mintha minden alkotó gonosztevővé vált volna — legalábbis egyes kritikusok szemében. — Ha most, ötvenévesen valaki azt mondaná neked, hogy életed következő szakaszában csak egyetlen művel foglalkozhatsz, melyiket választanád? — Hát ez bizony fogas kérdés, de borzasztóan aktuális. Úgy gondolom, hogy ez Muszorgszkij Borisz Godunovja lenne. 1977-ben Giricz Mátyás rendezésében, 37 évesen elénekelhettem ezt a szerepet. A kritika vágta rendesen. Én pedig minden előadás elótt infarktussal küszködtem. Tulajdonképpen nem is énekelni szeretném én a Boriszt, hanem egyszer megrendezni. S akkor elmondanám a Boriszt alakító énekesnek mindazt, amit akkor szerettem volna megfogalmazni, s amit ma már bizonyosan tudok. Ez a mü megismételhetetlen csodája az operairodalomnak, hiszen ennél gyűlöletesebb és ennél szeretnivalóbb ember aligha létezik. Felmenthetó-e a gyermekgyilkosság vádja alól, elítélhető-e egyáltalán? Bár ezt nem tudom eldönteni, de míg élek, kénytelen vagyok gondolkodni rajta. Ettől szép, felemeló, csodálatos és megismételhetetlen. S talán ezzel a darabbal tudnám elmondani a kollegáknak, akik között mint az operatársulat művészeti vezetője — primus inter pares — elsó vagyok az egyenlők között, hogy az opera csak hittel őrizhető, csak elhivatottsággal építhető, csak percnyi tapsokban mérhető — s mégis érdemes. Mi ez, ha nem az ördög sarkantyúja?! Balassi Mariann kiállítása Negyedik dimenzió: a zene Számomra régóta kérdés, hogy lehet-e egy finom vonallal elválasztani, „különnemúvé" tenni reális és szürreális világot; vagy egyáltalán szabad-e ilyen „mechanikus" módszerrel kezelni azokat a területeket, amelyek a befogadó érzelmi labilitásán éppúgy múlnak, mint látásának csiszoltságán, vagy asszociációs képességeit^ Itt nyilván az az állítás kövftkezne, hogy tehát e két világ, mint két fésű fogai szorosan egymásba bújva mutatják magukat, és csak hosszas „elméleti munka" után (ha van értelme) lehet különválasztani óket. A szürrealizmus ideológiai „genezisének" idején ez az izmus a világgal való szembehelyezkedés legeredetibb mutatványa volt. Látszik ez szépségideáljának megfogalmazásán is: „Olyan szép, mint egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a boncasztalon." Hogy pontosan milyen természetű volt ez az ellenállás, azt szépen és könyörtelenül példázza az 1925. január 27-ei szürrealista nyilatkozat: „— De hát mi ez az új izmus, amely nem tágít tőlünk'. — A szürrealizmus nem költői forma. A szellem kiáltása, mely önmaga felé irányul, de el van rá szánva, hogy kétségbeesetten szétzúzza béklyóit, méghozzá szükség esetén, kegyetlen anyagi kalapácsokkal!" Ezen koncepció még mi is számtalan hatással bír művészeti életünkben, s benne az, hogy folytonos cselekvésre, teremtésre csábít, bátran kezünkre játssza útvesztőit. Balassi Mariann gipszszobrait, festményeit, rajzait bemutató kiállítás az itt elmondottakhoz szinte példaértékű. A megértésüket, munkáinak kezelését a minduntalan feltűnő csupasz, fiktív alakok, a mákgubók, az előlépő és rejtőzködő hangszerek segítik. Ez utóbbiak, természetesen néma hangszerek; lágy-kegyetlen hangokkal árasztják el a síkokat. Nemkülönben az alakok puha viaszt idézó, lemálló, kidomborodó, fejein, az üvöltésre nyitott hangtalan, sötét torkok. Elindulunk egy szobából, mely csupán azért nevezhető szobának, mert falai vannak; elindulunk, mert kérem szépen szűk itt a tér. Aztán mindhiába, így lesz saját testünk is szűk, ez a brutálisan ránkszabott húsuniformis. De mintha csak azért lenne testünk, hogy benne mások emlékét őrizzük, belülről egy kis ablakon át a világra nyitják szemeiket az „órzöttek". Es ez is feszít, kinyitja a testünket. Itt már nincsenek angyalok, esetleg a két leborult tenyér lehet akkora, mint • két hatalmas, hófehér szárny. Aki már megmártózott Salvador Dali „festékjében", annak nem lehetnek idegenek ezek az alkotások; pontosabban: otthon érzi magát az idegenségben. Nincs választás, nincs jó vagy rossz, itt a szem munkál, s belül egymást értelmezik a formák. Bár nem mindenütt. Néha fellép a tér igénye, és mégis, a kompozíción mintha robbanásszerűen végigtiporna egy úthenger, s a holt lenyomat kevéssé gyönyörködtet. Ám ott a negyedik dimenzió: a zene. Nyitott tehát ez a világ, az alkotások bármerról bejárhatók, csak halkan és szörnyen óvatosan lépkedjünk, nem tudni mi vár ránk, még ha ismerjük is saját mozdulatainkat és a szűk teret, ahol „A megállóhelyi galambok, akik megöletik az utasokat, csőrükben egy kékkel szegett levelet tartanak.' (André Breton és Philippe Soupault.) Balassi Mariann kiállítása még augusztus 11-éig a Juhász Gyula Művelődési Központ pincegalériájában látható. Podmaniczky Szilárd Nem Vass, Almási Tegnapi számunkban a dixipárbajról szóló írásunkban sajnálatos névelírás történt. Á Promenáde dixieland tagjai közül hárman nem a Vass, hanem az Almási család tagjai. Almási István zeiiekarvezetó-klarinétos, Enikő, a lánya, aki bendzsózott és Attila, a fia, aki harsonán játszott. Az érintettektói és az olvasóktól ezúton elnézést kérünk. A Don Pasquale címszerepében Tandi Lajos Chaplin operaszínpadon