Délmagyarország, 1990. augusztus (80. évfolyam, 189-218. szám)

1990-08-22 / 209. szám

1990. augusztus 22., szerda Kultúra Kétnyelvű magyar író Kocsis (Tunyogi Csapó) 'Gábor bő bárom évtized óta tavasszal járt először Magyarországon, Szegeden. 1956-ban hagyta el az országot, természetesen nem jószántából. Előbb Bécsben élt, majd egy nyugatnémet kisvárosban telepedett le gyógyszerész feleségével és családjával. Verseket, esszéket ír, magyar és német nyelven. Az időtlenség kőszilánkja címmel 1973-ban adták ki verseit Münchenben, magyarul. £dcsapja%szegedi iskolaigazgató volt, az ő történetével kezdtük a beszélgetést. — Apám iskolája nemcsak a szegedi, de a magyar iskolatörténet első középfokú magángimnáziuma volt, bár — sajnos — az utolsó is. Az akkori oktatási törvények értelmében a kultuszminisztériumtól kellett működéséhez engedélyt kérni, mely szerv végül is eltűrte létét, egészen 1940-ig, amikor Hóman Bálint, a szegedi iskolafelügyelő szervek főigazgatója meglehetősen egyoldalú választás elé állította a tantestületet. Három héttel az iskolakezdés előtt jóformán minden tanár állami iskolába kapott kinevezést, melyet, ha nem fogadnak el, úgy egész életükre eltiltatnak az állami alkalmazástól. Szeptemberben három tanár maradt a 450 diákra, nem volt mit tenni, az iskolát be kellett zárni. — Életrajzából tudjuk, önnek is volt egy „iskolaügye". Kizárás a szegedi egyetemről, majd munkaszolgálatos katonaság, bányamunka, olyan modellszerű pillérei ezek a sztálini típusú igazságszolgáltatásnak, melyeket az Elbától keletre nagy előszeretettel alkalmaztak. A cseh Kundéra regényében o jóhős is épp ezt a három stációt járja végig... — Nem reméltem, hogy fölvesznek az egyetemre, hiszen hiába voltam kitűnő tanuló,' ha egyúttal osztályellenség is. Apám szén- és tűzifakereskedő lett az iskola bezárása után. Végül is sikerült, fölvettek, az első szemesztert kitűnően tanultam végig. 1950 végén azonban bejelentették, hogy a következő évtől az egyetemi hallgatók is részt vehetnek a szocializmus védelmében. Nyáron 4-6 hetes katonai kiképzőtáborban készülhetünk majd az imperializmus elleni harcra. Ezek a mondatok egy előadóteremben hangzottak el, melyben vagy háromszázan zsúfolódtunk öszsze, akár a heringek. Szokás szerint zúgott a vastaps, ne-, kem meg valahogy fölfordult a gyomrom az egésztől, nem álltam fel. Másnap hívattak . a személyzeti osztályra, minekutána az ország összes felsőoktatási intézményéből kizártak... Igen, én is munkaszolgálatos katonaként vonultam be 1953-ban, ahol Lukács hadnagy azzal fogadott bennünket, hogy maguk ellenségek, maguknak csak a bőrével kell elszámolnom. Jól van, túléltük. Katonai építkezéseken dolgoztunk Pesten, Hortobágyon, Csillebércen, s amikor '55 nyarán leszereltem, minősítésem miatt csak zsákolóként tudtam elhelyezkedni. Kemény munka volt, túlórákkal se kerestem többet 900 Ft-nál. .Akkoriban zajlott a széncsata Pécsett, hát elszerződtem egy évre, le is dolgoztam becsülettel ... — Időben egészen közel kerültünk a forradalomhoz. — Augusztus elején érkeztem vissza Szegedre, s valóban lehetségesnek látszott, hogy sikerül rehabilitáltatni magam. Akkor különben már bányamérnök szerettem volna lenni. Október 18-án föl is hívtak a Művelődési Minisztériumba, ahol tudtomra adták, hogy a személyi kultusz áldozata lettem, ezután bárhová jelentkezhetek. Csakhogy 23án kitört a forradalom. November 4-e után illegális röpcédulákat készítettünk itt a Kossuth Lajos sugárúti lakásban, ahol most a húgom él, s én voltam az egyetlen, aki mindent tudott erről, Azért hagytam el az országot, hogy ki ne verjék belőlem társaim nevét ... — Kanyarodjunk vissza egy kicsit az időben, ön ekkor már verseket publikált a Tiszatájban. — Már nem emlékszem, ki szerkesztette be őket... Még a katonaság alatt kezdtem írni, főként verseket, s ez a „rossz szokásom" máig is tart, habár jóval kisebb intenzitással. Prózát pedig már csak németül írok. Miután kimenekültem, megtalált Tollas Tibor, a Nemzetőr főszerkesztője, évekig dolgoztam a lapjánál, miközben svájci, amerikai, kanadai előadásokon és konferenciákon ' vettem részt rendszeresen, melyeket nyuNagy Lásltó felvétele gati magyar egyesületek szerveztek. — Említette, hogy mára inkább német nyelven ír. Hogyan váltható át az alkotói mechanizmus egy másik nyelvre? — Én szavak nélkül gondolkodom, a gondolatok első fokon testetlenek bennem, tehát az első motívum a magyarul írásnál is a fordítás volt, hogy tudniillik a testetlen gondolatot az anyanyelv formájába kellett önteni. Tulajdonképpen ez történik a német nyelv esetében is. — Ügy tudom, mostanság nagyobb méretű irodalmi vállalkozás foglalkoztatja. — Harmadik éve dolgozom azon a regénytrilógián, melynek első két könyve már elkészült. „Itt állok", ez lesz a címe. Még a Lutherév alkalmával kért fel többünket egy egyházi kiadó, hogy állítsuk fel a jelen világgal kapcsolatos tételeinket, mint tette volt 95 tételben Luther. Munka közben jöttem rá, hogy nem is tételeket írok, hanem egy regény vázlata született meg bennem. Dal Búcsú az évadtól Gálakoncert a dómban A Szegedi Szabadtéri Játékok magyar évadjának lezárásaként ma. este fél kilenckor, nemzetközi hangversenynek is tekinthető gálakoncert lesz — a Dóm tér helyett a dómban, a rossz idő miatt. Nemzetközi, mert a méltán hites Európai Közösség Ifjúsági Zenekara lép fel, James Judd vezényletével; Bruno Leonardo Gelber argentin zongoraművész a mostoha időjárás rriatt, sajnos, nem játszhatja Mendelssohn g-moll zongoraversenyét. A rendhagyó fellépés egy hosszabb kelet-európai turné végállomása. Bolognából Krakkón, Varsón, Prágán, Lipcsén, Berlinen és a Budapest Kongresszusi Központon keresztül érkezett Szegedre a zenekar. Ezt a sorozatot a szponzorok (az Európa Tanács 12 tagállamának kormánya, valamint jelenlegi támogatójuk, a Bell Atlantic Internacional) kifejezetten a „keleti nyitás" céljával teremtették. A 114 fiatal zenészből álló együttes 1976 őta — Claudio Abbado ekkor alapította — bejárta a világot. Ausztriától Japánig, sok helyen léptek már fel, szegedi előadásuk az évad méltó befejezésének ígérkezik. Szemenyey Ferenc halálára A szegedi festészet régi gárdájának két tagja is elhunyt a nyáron. Június 7én e hasábokon olvashattuk halálhírét a 90. évében elhunyt Dobóczky Gizellának, a finom kezű akvarellistának, a szegedi Rudnayművésztelep (1926) minden bizonnyal utolsó tagjának. A kései gyászhír most azt jelenti, hogy augusztus 12én, életének 97. évében, Nagykanizsán elhunyt Szemenyey Ferenc festőművész. Dombóváron született 1894. június l-jén. A gyógyszerészi pályát 25 éves korában cserélte föl az ecsettel. 1920 és 1934 között Jugoszláviában és Olaszországban élt. Festészeti tanulmányait egy velencei szabadiskolában kezdte, ott rendezte 1929-ben első kiállítását. Sok európai tanulmányutat tett, nyaranta honi és külföldi művésztelepeken dolgozott. 1934-ben kiutasították Jugoszláviából, Szegeden telepedett le. Szinte minden évben rendezett kiállítást. Ehelyütt csak az Iparcsarnokban rendezett — Taiszer János szobrászművésszel közös — tárlatát (1937) és a Kupolacsarnokban 1943. május 9-én nyílt kiállítását említjük. Művészi célja — lírai alkatából adódóan — a természeti látvány visszaadása, a tájélmény bensőséges rögzítése volt. 1943 óta Nagykanizsán lakott. A sors kegyes volt hozzá, még 95 éves korában is nagy kedvvel dolgozott. Gyakran állított ki, szülővárosa és Nagykanizsa Pro Urbe díjjal ismerte el munkásságát. Mindig szeretettel gondolt Szegedre. Leveleiben gyakran emlegette a daliás időket, az egyre nagyobb árnyékot vető művésztársakat: Erdélyi Mihályt, Dinynyés Ferencet, Dorogi Imrét, Tápai Antalt, és a körünkben élő Kopasz Mártát, akinek sosem felejtette el, hogy milyen önzetlenül szervezte a látogatócsoportokat Gyertyámos utcai műterem-kiállítására. A szegedi otthonokban, a tanácsi és múzeumi dolgozószobákban elhelyezett képei őrzik emlékét. A. F. Temesvár képírói 2. Az avangárd ösvényein Immár végéhez közelítő, zaklatott históriájú századunk első évtizedeiben a Marosvásárhelyen született, a tanulmányait Münchenben és Párizsban végző festőművész, (Ferenczy József —, akit a szerencsés véletlen vezetett a Bega-parti városba —/akta le, teremtette kitartó és áldozatos munkával meg a szerves és folyamatos bánsági képzőművészeti élet alapjait. „A festőművészet minden ágát szerencsés kézzel művelő" alkotóként, a Szabad Lyczeum rendszeres előadójaként, a színvonalas tárlatok fáradhatatlan szervezőjeként, a fiatal tehetségek önzetlén istápolójaként, a legváltozatosabb műfajú képzőművészeti témájú írások jótollú szerzőjeként felbecsülhetetlenül sókat tett a szépművészetek társadalmi elismertetéséért, a közízlés pallérozásáért, a magvasabb plasztikai tevékenység meggyökereztetéséért, kibontakozásának hatékony előmozdításáért a túlságosan merkantil beállítottságú Ráneág szívében. Lehozatta Temesvárra a Nemzeti Szalon kiállításainak anyagát, rendszeresítette az élvonalbeli nagybányai, budapesti és nagyváradi festők tárlatait, amelyeket méltatólag mutatott be és értékelt a Temesvári Hírlap s a Délmagyarországi Közlöny hasábjain. Esztétikai értekezéseit, művészettörténeti tanulmányait kötetbe gyűjtve is megjelentette. Életképeit, témás kompozícióit, s arcképeit a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon kiállításain is éveken át rendszeresen bemutatta. A magyar szentek é;'téből, csodás tetteiből ihletődött szecessziós fogantatású, eleven színekkel megfestett menynyezetfreskója a Székely László tervezte, 1911-ben befejezett temesvári piarista templomot díszíti. Buzdítására, tanácsait, s értékes útmutatásait követve indult él a képzőművészeti pályán a két világháború közötti temesvári képzőművészeti élet jó néhány kiválósága, élvonalbeli tehetsége. Szerepet vállalt Ferenczjr József az 1023-ben megalakult Bánsági Képzőművészeti Egyesület életre hívásában is, amely a nemzetiségi együttélésre mindenkor remek példát mutató tájegység élenjáró román, magyar, német és szerb festőit, szobrászait, grafikusait és iparművészeit tömöritette. Tagja volt többek között a több nívós, figyelmet ébresztő kiállítást is rendező szakmai közösségnek a hadifogoly táborokat, s a moszkvai képzőművészeti főiskolát is megjárt nagy. tehetségű szobrászművész, az expresszionista formakultúrájú Gallas Nándor, a később Magyarországra áttelepült, a komoly köztéri megrendeléseket is kapott Rubleczky Géza, a szabadfalui Petőfi-emlékmű domborműportréját megalkotó Sípos András, a posztimpresszionista tájképfestészet többé-kevésbé egyéni útjait járó Szuhanek Oszkár, Solymásy Adolf, Corneliu Minisoan, valamint a Szabadkáról áttelepült Corneliu Láuba. Nagybánya örökségét és szellemét plántálta át a bánsági rónaságra Litteczky Endre s felesége L. Rrausz Ilonka, Eminet János, Bertók István és Krausz Albert. A díszítőművészetnek olyan jeles művelői akadtak, mint « ' Schlosser Jenő, az ötvös Szohátsky László, a imintatervezó Pálfy Erzsébet, s a szcenográfus Sinkovitch Dezső, aki a költő-fordító Octavian Goga felkérésére Az ember tragédiája tervezett román nyelvű bukaresti előadásának díszletterveit is elkészítette. Ragyogó tehetségével, elemi erejű, expresszionista stílusú képeivel keltett megérdemelt feltűnést a húszas évek Temesvárjának művészeti életében az ifjú Varga Albert. Budapesten, Münchenben és Párizsban magát alapos szakmai ismeretekkel, korszerű' kitekintéssel és tájékozottsággal föltarisznyálva tért vissza szülővárosába, ahol sikeres kiállításokat rendezett, majd a szobrász Gallas Nándorral, s az 1926-ban Budapestről Temesvárra költözött grafikus Podlipny Gyulával társulva művészképző szabadiskolát nyitott, amelynek kurzusait reményteljes ifjúként a későbbi kiváló író, a jelenkori romániai magyar irodalom egyik korelnöke, Méliusz József is elvégezte. Visszhangos sikert aratott a három temesvári művész a Kós Károly kezdeményezésére megalakult Barabás Miklós Céh első, 1930-ban Kolozsváron megrendezett bemutatkozó kiállításán. Nagyarányú fellendülést hozott a Boga-parti város örvendetesen megélénkült, mozgalmasabbá vált képzőművészeti életébe a szépművészeti akadémia kényszerű áttelepülése az anyagi gondokkal küszködő Kolozsvárról a „tüzes trónus" városába. Az Alexandru Popp festőművész által igazgatott akadémián olyan kiváló alkotóművészek tanítottak a harmincas években, mint a román szobrászat klasszikusaként tisztélt Romul Ladea, s a balkáni ország piktúrájának élvonalához tartozó, Aurél Giupe, Catul Bogdán és Athanasie Demian. A kortárs romániai képzőművészet számos jeles alkotója, megbecsült „nagy öregje" Temesváron végezte felsőfokú tanulmányait. Elég talán itt Kós András, Lucia Piso, Kása Huba Ferenc, Bánlaki Szőnyi István, Vetró Artúr, s Gál Anna nevét említenünk. A művészképző akadémia megszűntével, képzőművészeti középiskolává való viaszaíokoaásával erősen megcsappant ismét a Temesváron élő és alkotó festők, szobrászok és grafikusok száma. A jobb művészek Bukarestbe, illetve Kolozsvárra költöztek, a Begaparti városban rekedt, megfogyatkozott, s a szocreál gúzsban eléggé nehezen vergődő alkotóközösségben a már komoly életművet teremtett Szuhanek Oszkár, iFranz Ferch, Orgonás András, Krausz Albert, s az immár kilencvenharmadik esztendejét taposó Podlipny Gyula tartotta úgy-ahogy — amennyire lehetett és engedték — a lelket. Az avangard ösvényeiről érkezett, kiforrott egyéniségű és stílusú alkotók bánmennyire buzgólkodtak és igyekeztek is, nemigen találták fel maguk az irányított művészet merev korlátai, fantáziát bénító mezsgyéi között. Számottevő, értékes művek Te- ' mesváron sem születtek az ötvenes években, s a hetedik évtized elején. Alapvető változást a Bega-parti város képzőművészeti életében is a Ceausescu-korszak kezdeti, félívelő, a Nyugat felé látványosan nyitó szakasza hozott. tSUkCO0CI Jínin l