Délmagyarország, 1990. augusztus (80. évfolyam, 189-218. szám)

1990-08-19 / 207. szám

4 Olvasópróba 1990. augusztus 19., vasárnap KOCSMATÖRMELÉK MAGYAROK A VAJDASÁGBAN Lagúna, mely... Ha az idő „jugoszlávul" dolgozik... A Lagúna olyan hely, mely mélyen belenyúlik az éjszakába. fíár. mely az este bármely pontján bizton /ó/kereshető. Azaz, nem is jó ez az ige, hiszen ez a Lagúna a föld alatt helyezkedik el, mondhatnám, húzódik. Kék lagúnáról van szó, melynek azért nem sok köze van a híres giccsfilmhez. Hacsak nem a boldogság. A tréfát félretéve a Lagúna a legújabb éjszakai bár, melyről tudok. A nyáron nyílt meg a Boszorkány mellett, s mint egy megfelelő éjjeli helyhez illik, nagyon sokáig tart nyitva. Hogy valójában meddig, arról többfajta vélekedés is van forgalomban, magam még egyetlen esetben sem tudtam kivárni a zárórát. A pince kellemes és hűvös, amint leérünk kis szökőkút fogad. A teremben asztalok, hátul bokszok a szemérmesebb látogatók számára. A bár legfőbb berendezése a pult, középen, mögötte számos egyenruhás fiatal sürgölődik. Félhomály. A hangulat tehát megjárja. A vendég azonban nem járja meg, ha betér. Az étlapon ugyanis rengeteg hűs koktél, különkülön tételezve a ginből, whiskyből, rumból stb.-bői készült különlegességek. A whiskyknél van egy kis bibi, nyelvészeti jellegű. „Scoth" — kínálja a katalógus, holott az óhazában azt scotcú-nak hívják. Pedig szótár se kellett volna hozzá, csak el kellett volna olvasni az egyik üveget. Ezek után meg sem lepődöm, hogy e pompás nedű, amerikai válfaját pincérem „börbön"-nek titulálja. Ez azonban afféle akadékoskodás, tekintve, hogy vagy tízféle kapható csak whiskyből, közülük három „extra old" 12 éves. Igaz, hogy csak 4 centet mérnek, de az egységesen 100 forint, ami egy ilyen helyen egyáltalában nem tekinthető drágának. A Lagúna attrakciói azonban valójában a koktélok. A Kolibri bár óta ez immár a második hely, ahol számos kevercset lehet kapni. Hosszú és fárasztó összehasonlító vizsgálatok alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a Lagúna koktéljai jobbak. Jobb ízűek. Enni nem lehet, pedig legalább néhány alkalmas melegszendvics sok gyomorpanaszt megelőzhetne, hiszen az efféle bárokban az ember gyakran önkéntelenül is túlzásba viszi a koktélozást. Ilyenkor az éhkopp keserű következményekkel járhat, aminek néhány fűszeres falattal jobb elejét venni". Érdeke ez a vendégnek és tulajnak egyaránt. Ennyi csalogató tulajdonság után azonban szeretném felhívni a tisztelt közönség figyelmét arra, hogy a Lagúna — éjszakai bár. Oda 10 óra előtt lemenni neveletlenségre, de legalábbis durva lelkületre vall. Ilyenre csak kimenös szalmaözvegyek, vagy szerelmi csalódásban'lévő bolti eladók vetemednek nap közben. A nap közbeni bározásról G. Dénes György, a népszerű dalszövegíró jut eszembe, ki ugyan az Interkontinentálban szokott ebédelni (folyószámlája is van), egy alkalommal mégis betért a paksi halászcsárdába. A jóízűen elköltött halászlé után a pincér kedvesen érdeklődött: — Egy kávét? — Kávét? — hüledezett „Zsúti". — Szokott maga a presszóban halászlét rendelni ? Kávét majd a Zserbóban! E kínos kis epizód rávilágít hát arra az alapvető tényre, hogy a legnagyobb gondossággal válogassuk meg, hogy-az év, avagy a nap mely szakában milyen típusú „kocsmába" térünk be, s ott mit rendelünk. Ha nem így járunk el, könnyen felsülhetünk, és nevetség tárgya lehet hebehurgya kapkodásunk. A Lagúnába tehát, mely az éjszakába nyúlik, ne induljunk el addig, amíg az égbolton a világosságnak a legkisebb jele is mutatkozik. Lehetőleg társasággal menjünk, vagy ott találkozzunk barátainkkal: ez nem a magányosok helye. S bizony az sem baj, ha odaérkezvén már bennünk van vidámság, és a felszabadultság némi szikrája. Ha ezeket az elveket betartjuk, nyilván jól fogunk szórakozni a Lagúnában. (lucullus) • Tolna megyei, sajátos élménnyel kell kezdenem. (Az ember mindig abba botlik, amit úgysem tud elkerülni...). 1988. júniusában, a romániai Bánságból való menekülésem havában, Tolna-Mözs és FaddDombori térségében óva intettek a jóravaló és sorsomért aggódó emberek: — Csak úgy ne járj. mint a délvidékiek... Törvényszerűen visszakérdeztem. A válasz kényszeredett és vontatott, szinte elkenő és huzavonától terhes volt: — Csak úgy általában mondjuk... Végül, hosszas rábeszélés után kialakíthattam azt a képet, melynek lényeges pontjai a következők: az 1944—45-ben a Délvidékről (Vajdaság, Bácska, Bánság. Múraköz) áz anyaországba menekültek még 1960-ban sem érezhették magukat biztonságban, ugyanis „Tito emberei" — a dunántúli szóhasználat szerint — utolérték egy részüket. Vélt, vágy valós bűnökért üldözték-e óket, a Jóisten a megmondhatója: azt azonban 1988ban megállapíthattam: több gyilkosságot, melynek áldozatai délvidékiek voltak, a beszüremlő Tito-ügynököknek tulajdonítottak a helybéliek, s egész családok éltek rettegésben, — ugyanis sohasem lehetett tudni... Nos, ennek a következménye lehetett az óvó szó, Tito és a kondukátor ügynökeinek párhuzamba állítása. Egy bizonyos; adósak vagyunk e jelenség tényeinek feldolgozásával, egyebekről nem is beszélve. Most, hogy kezemben forgatom az újvidéki Magyar Szó. a magyar nyelvterület máig legnagyobb oldalszámú napilapjának tematikai különkiadását, a Magyarok Vajdaságban című. húszoldalas, újság formátumú gyűjteményt, több kollégám véleményét is tolmácsolva vallom: túl jó ahhoz, hogy népszerű legyen és elkapkodják a vásárlók... Jó: mert kegyetlen, önmarcangoló, tényfeltáró, elemző, nem szépít, a közírás fegyverzetével a délvidéki MAGYAROK (000-ben) 502 AZ ORSZÁG LAKOSSÁGÁHOZ VISZONYÍTVA 1948 1953 NÉPSZÁMLÁLÁS 1961 1971 1981 magyarság tudományos életének „nehéztüzérei" próbálják felrázni a (bántó szándék nélkül írom...) 4+2-es apátiában szenvedő és senyvedő honfitársaikat. Végül is ez lenne a kisebbik baj. Lehet, hogy a nemes szándék foganatja nagyobb az anyaországon belül? Tragikus lenne... A Szerb—Horvát—Szlovén Királyság európai létét az 1919ben, pontosan szeptember 10én, Saint Germain-en-Layebán aláírt békediktátum rögzítette. Határain belül 558212 magyar nemzetiségű állampolgár rekedt. Ez a szám 1981-re 427 ezerre apadt; Mirnics Károly számításai szerint, — ha az eddig érvényesülő tendenciákat (törvényszerűségeket?) figyelembe vesszük — a jövőre, 1991-re esedékes népszámlálás „magyar hozadéka" 342 ezer fó lesz, 2001-re pedig 205 ezren maradnak... Mivel a magyar kisebbség történetében (jelen esetben: számbeli fogyásában) nem a véletlen alakította ki a jelen helyzetet, érdemes a szakemberekhez fordulni a jelenség értelmezéséhez. Az ún. „kisebbrendűségi érzés" kialakításában, a szakirodalom tanúságtétele szerint, két tényező jöhet számításba. Különösen a fentebb jelzett demográfiai romlásba és asszimilációra találunk magyarázatot a minden szocialistának nevezett utódállam területén érvényesülő jelenség révén: eszerint a nemzetiségek részérói tudatosan vállalt asszimilálódás egy hoszszan tartó időszak hatalmi helyzetből előidézett erőszakoskodásában gyökerezik, majd az azt követó periódusban tetőzik... Ezt az 1987-es adatokkal szemléltethetjük: abban az esztendőben a vajdasági magyarság a természetes szaporodás (tulajdonképpen csökkenés) következtében elvesztette népességének 0,59 százalékát, míg az asszimilációs tényező 9,73 százalékra emelte ezt a veszteséget. Mivel magyarázhátó az önfeladás ilyen mértéke? Ismeretes, hogy 1941-tól a Délvidék Magyarországhoz tartozott. Aztán, 1944/45 fordulóján a szovjet csapatok helyét átvevő szerbek, megtorlással fizettek. Ennek a mechanizmusa közkeletűen fogalmazva: szemet szemért, fogat fogért. Ha csak ennyi lett volna... Bevezetőmben említettem Tolna megyei tapasztalataimat. A megtorlás mértéke mélyen gyökerezik az ott éló kisebbségek, így a magyarság tudatában. Az ártatlanok elpusztításáról negyvenöt esztendő múltán sem mernek beszélni — a holtak lelke ott lebeg a Duna és Tisza fölött, hisz az „újnak" nevezett társadalom képtelen volt „eltemetni" óket; az egyéni és kollektív jogok egymás elleni kijátszásában, öszszemosásában — a jelek szerint — Tito Jugoszláviája „iskolát" teremtett. A „hideg napok" másik huszonnégy óráját nem vállalta az a társadalom, mely a magyarság munkaerejét, szívósságát bizony kihasználta. Illyés Gyula naplójegyzeteiben 42 ezer magyar eltűnéséről, illetve haláláról számol be —, nem rendelkezünk viszont adatokkal például az ausztráliai kivándorlás mértékéről... A tudati-érzelmi újjáéledés utolsó órájához érkeztünk. A koszovói állapotok vajdasági behozatalára tett kísérletek ellensúlyozása a helyzet fölleltározásával veszi kezdetét. Ezt szolgálja a Magyar Szó különszáma. A „spontánul" jelentkező támadások — ún. olvasói levelek — ellenére. Ezek közlésében a szerb nyelvű sajtó jeleskedik. Végeredményben csakis az önismeret mértékében lehet a tennivalókat körvonalazni. Pataki Sándor Djhdyi látván fotója Élnem adjatok A szatmári Kölcsey Ferenc Gimnázium Diákszó nevű kis, havonta kiadott lapjában (Dsida Jenő alapította 1931ben) jelentek meg Szilágyi Domokos elsó versei. A majd ötszáz éves alma mater szelleméből eredeztek a későbbi, már oly jellegzetesen Szilágyi-hangú versek; 1955-től a kolozsvári Bolyai Egyetem filológia karáról, négy év elteltén Bukarestből, az Előre szerkesztőségből, a hetvenes évek elején pedig újra Kolozsvárról, az Utunktól. Ahogy a verseken is érezni, ez nem volt ennyire egyszerű. A magány elól bújdosó, örökké „problémás" költó. bár az egyetemet elvégezte, ott oklevelet nem szerzett: mire megszerezhette volna, már saját verseiből kellett volna vizsgáz*nia. Addigra tanterv lett. A bolyongások és zaklatott magánélete, Szisz sokszor dühös gyerekként sértó humora és az erdélyi nőtársakról írt paródiák, a gyermekversek és a bájolók csak az utóbbi években értek igazi irodalomtörténeti kutatási anyaggá. Tragikus halálának tizedik évfordulójára Áiádott A költó életei című kötet, azzal, hogy meg nem jelent versekét és prózát közölt, megindított egy folyamatot, amit Cs. Gyimesi Éva, a kolozsvári egyetem professzora folytatott Szilágyi Domokos kutatásaival, az idén pedig a Kriterion kiadó gondozásában újabb gyűjteményes kötet került ki a nyomdából. Élnem adjatok rímmel. És ismét kiadatlan Szilágyi Domokos versekkel. Az 1964es marosvásárhelyi Igaz Szó közlés után most kap először helyet például egy Eminescu évfordulóra írt, ars poeticaszerű vers, a Kortárs minden koron át. A kötetben megint olvashatóak az oly kedves meseversek, a bájolók, és persze a sajátos humorú kispróza. Az eddigi gyűjteményeskötetek sem szűkölködtek új versek felszínrehozásában, az azonban csak most derült ki. hogy Szilágyi Domokos mennyire szétszórta verseit. Kántor Lajos utószó-tanulmányában meg is említi, hogy sok ismeretlen, vagy kötetben még nem szereplő vers felszínre jövetele várható. A kutatásra ösztönzésegyik bevallott célja a mostani könyvnek. Az Élnem adjatok nemcsak adósságtörlesztés, hanem a romániai magyar könyvkiadás kötelessége is a tíz évig elfeledtetni akart költővel szemben. A Kriterion tehát megteszi a Szilágyi-örökség kiegészítését. SZILÁGYI DOMOKOS Mielőtt Mielőtt elmegyek, egy s más akad intéznivaló. Hiszen még nem is szerettelek. Nem volt idő, mert szeretkeztünk, dolgoztunk is, biztattuk egymást, hogy lesz még idő azelőtt. Lesz idő, óriás szivarból szennyezhetetlen kékegig fújni, ki, föl a smogot, sivalkodni a születőkkel, s meggyilkolódni az áldozatokkal, hiszen még nem is szerettelek. Élnem adjatok, mielőtt elmegyek! Nem szabad pucérul látnom a földet, ölelés után, mely halált szül. Hiszen még nem is szerettelek! „Ne nézz rám, hadd enyhüljek meg, mielőtt elmegyek és nem leszek többé." (XXXIX. zsoltár, 14. v.) akár versekkel, akár olyan kitűnó eszmékkel, mint a Kortársunk Arany János című kismonográfia, ami az Ifjúsági Kiadó felkérésére készült. Az erdélyi lapoknál egész szakirodalma van a kifogásoknak, amikkel Szilágyi Domokos verseit a publikációk következményeitói tartó szerkesztők visszautasították. Még a nagy versek, a Bartók Amerikában, a Bolyai János Vásárhelyütt vagy a „Járkálj csak halálraítélt" is nehezen kapott rögtöni közlési lehetőséget. Szilágyi Domokos nehezen viselte a visszautasítást. A félelem keserű kifakadásairól árulkodnak ezek a versek, kínzó bizonytalanságról és élni akarásról: „ Ugass hát költó, ha emészt a láz, (van helyed, válassz: börtön? sárga ház?" (A láz enciklopédiája). 1976ószén vetett véget életének. A sebeket gyógyítani már csak könyvekkel fehet. Panek József