Délmagyarország, 1990. augusztus (80. évfolyam, 189-218. szám)

1990-08-18 / 206. szám

80. évfolyam, 206. szám 1990. augusztus 18., szombat ALAPÍTVA: 1910-BEN Havi előfizetési díj: 101 + 20 forint Ára: 5,30 forint Hányféle István? Mai számunk tattalmából: A Szent István-ünnep számunkra különösen fontos és jelentős. Magazinunkban két felelős államférfi nyilatkozik az istváni örökségről, a mai magyar nemzet előtt álló feladatokról. Ópusztaszeren az ünnep szónoka Göncz Árpád köztársaság] elnök. Gazdagítja a programot az István, a . király szegedi előadása, melyről kritikát olvashatnak. Ópusztaszeren húsz éve fejlődő, gyarapodó nemzeti emlékpark, páratlan természeti környezet. Az államalapítás bölcsője, az egykori búcsújáró hely ma rendkívül népszerű kirándulóterület. A skanzen építése csaknem befejeződött, a Feszty-körkép ügye is kimozdulni látszik a holtpontról. Mindezekről és a Feszty-alapitvány Aranykönyvéről a Magazin 1. oldalán találh*tnalf írásokat olvasóink. A helyhatósági választások közeledtével megélénkült a helyi politika. 9—10—11. oldalainkon felidézzük a régi polgármesterek emlékét, majd arról szólnak a mai polgára terjelöltek, hogy „Milyen Szegedet szeretnék?" Alniirgy kontroliképpen, megszólal néhány „civil", s arról beszél: „Miiyen polgármestert akarok?" így, kampány előtt, úgy hiszem, figyelmet érdemlő elképzelésekkel ismerkedhetünk meg N

em lenne jó, ha titkolóznék, ezért máris kijelentem, hogy az ünnepre írott vezércikk mindig aktualizál és tanulságot keres, így ez is. Ezekben a napokban Istvánt ünnepeljük, a szentet, aki nagy ellentétek hordozójaként önmagába foglalta a magyarság későbbi történetét. Tudjuk, hogy az államvallás rangjára emelte a keresztény hitet, de a keresztényekre csöppet sem jellemző módon végzett ellenfeleivel. Minden vágya és célja a független államiság létrehozása volt, ám elképzeléseit addig ismeretlen „ideológiával" és olykor idegen fegyverek segedelmével valósította meg. A magyar nemzetállam létrehozóját tiszteljük benne, ugyanakkor azt is számba vesszük, hogy mindezt korábbi európai minták átvételével valósította meg. Ha ma aktualizálunk, alighanem ez utóbbi ellentétpár lehet a gondolatmenet kötőanyaga, hiszen mi sem jelemzőbb korunkra, hogy a nemzeti függetlenség hangsúlyozásával együtt is jól ismert, olykor másfél évszázados elemeket építenénk be jövönk talapzatába. A hozott anyag szinte kizárólag európai eredetű. Ha kevésbé tisztelettudó cikket írnék, most azt fogalmaznám meg, hogyan vált nemzetünk első nagy privatizációs vállalkozójává nagy királyunk, István. Mert mi is történt? A törzsi tulajdonokra települt családi és magántulajdonok szerteágazó rendszerét központosítva tulajdonképpen privatizálta a magyarok (és a kísérő népek) föld- és állattulajdonát. Természetesen a modern és hatékony (értsd: a feudális) termelési mód beindításáért. A hűbéri rendszer kiépítésével kialakult az a tulajdonosi hierarchia, melyben a kisebb „tőkés" a nagyobb vazallusa, „beosztottja" lett. A magánerősitett tökével aztán első királyunk kiépíthette azt a politikai (mi több: gazdaságpolitikai) szisztémát, mely automatizmus hosszú évszázadokra működővé varázsolta a Magyar Királyság nevű csoportosulást. Mondom, ha tiszteletlen lennék, ezen a csapáson bandukolva elmélkednék a privatizáció útjába álló maradi elemeken, no meg a szűk törzstökében kifejezésre juttatható tulajdoni arányon, de nem teszem. Nem teszem, mert ez a szösszenet akként áll szolgálatomba, miként bemutathatom; az istváni életmű szabadon alkalmazható, sót még ki is rabolható. Oly sokan meríthetnek ma is e nagy teljesítményből, hogy szinte félni kell ettől az óriástól. Vagy talán az új kisajátítóktól? Erről az jut eszembe, hogy nincs olyan ünnepünk és komolyabb történelmi személyiségünk, akit ne tűzött volna zászlajára egyszer a haladás, egyszer a fontolva maradás és végül a szintézisre törekvő centrum. Így vagyunk Istvánnal is, akinek nem csupán államalkotó műve, hanem a teljesítményére emlékező egyegy szellemi produktum is más-más értelmezést kap az idő múlásával. A

mikor e sorokat írom, gyülekezik a publikum a Dóm téren, a Szörényi—Bródy szerzőpáros rockoperájára. Az István, a király ma ugyanúgy aktuális, mint volt hét éve, pedig közben a szocialista jelzőt a polgárira cseréltük a demokrácia szavunk előtt. Akkor, a mű születésekor öszsze-összebazsalyogtunk a lemezt hallgatva, fölfedezvén a Nagy Imre—Kádár párhuzamot a Koppány—István kettős történetében. Ügy véltük, hősi vállalkozás ez a kitűnően komponált, modern mű, mely kőkemény üzenet is egyben mindazoknak, akik a „jó oldalon" állnak. Eltelt hét év és ma az az értelmezés középpontja, ami a rokeopera perifériális kérdése volt a kádári érában: hogyan, milyen áldozatokkal válhatunk Európa részévé? Látható, a nagy király ma is föladja a leckét. Végül is hányféle Istvánt ismerünk? Hány üzenetet fogalmaz meg nékünk, azazhogy hányféle mondandót vélünk fölfedezni művében? Lehetetlen mindent számba venni, hiszen egy hasonló vállalással a nemzeti történelem egészét kellene értelmeznünk. De mert vezércikk íródik itt, ráadásul ünnepi publicisztika, engedtessék meg egy szerény kiemelés. Különös tekintettel arra, hogy István hosszú évszázadok történelmét, magyarságunk sorsát és állandó feladatát is jelképezi. Arra gondolok, hogy számunkra államalapító királyunk óta mindig a Nyugat adta föl a tanulnivalót, még akkor is, ha az iskolapadokban cirill betűs szövegek ismeretét tették kötelezővé. Mi mindig abban a viszonyban éltünk, hogy milyen mintákat ismerhetünk föl Odaát, ahol természetesen még a fű is zöldebb. TörténeLmünk legtöbb periódusában évszázada kipróbált módszereket igyekeztünk átvenni a kulturáltabb világtól, s olykor az is előfordult, hogy több fejlődési periódust jellemző külön-külön magatartásforrnák - zsúfolódtak össze itt, • a Kárpát-medencében. r I

gy van ez ma is. A szabadversenyes ka-, pitalizmus világából ismert kíméletlen hiénaharc csakúgy jellemzi korunkat, mint a kiművelt piacgazdaság fogyasztócentrikus világképe, vagy a két nagy világégést is folyton 'beszámító új humanizmus. Együtt élnek a lángossütőirnperialisiák, a forintmilliárdokat forgalmazó. érzékeny üzletemberek, az elesetteket támogató önzetlen személyiségek. És velük élnek az életterüket meghatározó 'mellékszereplők, akik oly sokféleséget mutatnak, mint Madách Tragédiájának összes történelmi képében előforduló hősök. Biztos, hogy nem héroszok kora ez. Leírom ezt a mondatot és máris módosíthatok: Biztosan hősi kor ez. Hisz mindkét állítás igaz. Ha István szent cselekedetei megérdemlik a hősi minősítést, akkor a mai, új államalapítók is rászolgálnak erre a jelzőre. Ha pedig telve a kor héroszokkal, akkor az a periódus is hősi. Így Szólna a logika, ha nem látnánk a megvilágított tárgy árnyékos oldalát. A mai Parlamentben ugyanis nem méregethetünk hősöket, a mai politikai és közéletben nincsenek héroszok. Vitatkozó, elégedetlen fenyegetőző és csúfondáros személyiségek sorakoznak körülöttünk politikusnak maszSomogyi Kirolyné felvétele kírozva. Ha tehát a személytől indulunk, nem beszélhetünk pátosztól telten e korról. Hol lehet akkor kijelentéseink érvényessége? Egyáltalán mit állíthatunk biztosan? Jó volna azt mondani: van igazság, sőt létezik társadalmi igazságosság is. De ez most, amikor bizonytalanságba százezrével sodródnak honfitársaink, butaság lenne kijelenteni. Ezért inkább a címbe emelt kérdésre válaszolok. Egyféle, egyetlen István van. Szent István. öt kellene megismerni. Dlusztus Imre