Délmagyarország, 1990. július (80. évfolyam, 158-188. szám)

1990-07-07 / 164. szám

1990. július 7., szombat 7 DM magazin Szeged „égő aranya" Szeged környékének ismert energiaszegénysége arra késztette a város vezetőit, hogy foglalkozzanak földgázkutatásokkal. Ennek egyik nagy szószólója volt Somlyódi István ítélőtáblai bíró. Neves szakemberektől kértek véleményt, Cholnoky Jenő kolozsvári professzortól, Lóczy Lajostól, Pávai-Vajna Ferenctől, akik hajlottak arra a véleményre, hogy az egész Alföldet célszerű lenne átkutatni. A Szegedi Dugonics Társaság 1918. január 8-án tartott ülésén többek között ezekről esett szó: „Somlyódi István kr. ítélőtáblai bíró az értekezletet megnyitja és a megjelenteket üdvözli• Előadja, hogy az értekezlet tárgya az a kérdés: van-e földgáz Szegeden? Könnyen belátható ennek a kérdésnek a fontossága-. A világítás és a fűtés életkérdése a legnagyobb nehézséggel küzd, úgyhogy mindenkire nézve, a legnagyobb iparvállalattól kezdve a legkisebb kunyhóig, óriási tjldás volna a földgázkérdés megvalósítása... Szegeden van földgáz csak meg kell keresni. Bizonyos, hogy a Nagy Magyar Alföldön a kutatás eredménnyel biztat, csak a módját kell tudni. Püspökladánytól Óbecséig mindenhol föídgázfelfakadások észlelhetők. A magyar társadalom hibája, hogy ezt az életbevágó kérdést nemtörődömséggel kezeli... Somogji károKnc felvétele Reök István: A szegedi mérnökegyesület szintén foglalkozik ezzel a kérdéssel, s tervbe vette ez évben a földgázról tartandó előadás-sorozat megtartását... Indítványozom, hogy szakértőt hívjanak Szegedre. Tény, hogy Erdélyben (Tordán) drága a gáz, de lehet hogy azért, mert a nagy apparátus kis környéket lát csak el gázzal. Valószínű, hogy Algyő környékén eredményes lenne a fúrás..." Repk ráérzése micsoda csodálatos rásejtés a kérdés elevenjére! Sejtett kincs A szegedi kőolaj- és földgázkutatás külön fejezete a második világháború időszaka, amikor a magyar kormány az itt még mindig csak sejtett kincset a német birodalom szolgálatába kísérelte állítani. A magyar állam 1940 nyarán koncessziót adott a Winthershall AG Olajtársaságnak a Solt —Kecskemét—Csongrád — Szarvas—Kisújszállás — Püspökladány— Berettyóújfalu és Nagyvárad helységeket összekötő vonaltól délre eső, egészen az országhatárig kiterjedő, mintegy 19 ezer négyzetkilométert kitevő délalföldi terület kutatására, feltárására és kitermelésére. Ez a társaság még 1940-ben megalapította a Magyar—Német Ásványolajművek Kft.-t. rövidített nevén a MANATot, amelynek Szegeden, a Római körúton működött egyik szakmai alközpontja. A koncessziós szerződésnek megfelelően az Eötvös Loránd Geofizikai Intézet torziós-inga méréseket végzett a fentebb megadott területen. A MANÁT ezeket a méréseket a Seimos néfnet geofizikai vállalat által korszerű graviméteres és szeizmikus mérésekkel egészítette ki. Összességében 15 kutatófúrást mélyítettek a Dél-Alföldön. Ezek közül hat Tótkomlós, egy Sándorfalva, egy Ferencszállás, egy Bácsmadaras, négy Kószegapáti és kettő Kismarja területére esett. A MANÁT a dél-alföldi szénhidrogén-kutatást Tótkomlós mellett kezdte, és az 1. számú fúrásból 1941 májusában 1619 méter mélyből heves gázkitörés következett be. A gázkitöréssel egyidejűleg sós víz és kevés kőolaj került felszínre. Ez a kút 1943-ban ismét kitört. Ez a fúrás •volt az első, amely jelezte, hogy valóban számítani lehet a Dél-Alföldön kőolaj- és földgáz-előfordulásokra. Az ugyanitt fúrt 2. számú kút 890— 960 méteres rétegéből a földgáz kitörésszerűen jelentkezett. Itt, ebben a térségben összesen hat kutat fúrtak, majd a MANÁT 1943 szeptemberében befejezte a munkát. Ferencszálláson és Klárafalva térségében 1942 májusa és 1943 májusa között 2473 méter mélységig fúrtak, és gáznyomásos, meleg, sós vizet kaptak. (A mélység ekkor rekordnak számított!) Sándorfalva térségében a MANÁT szintén csak egy fúrást mélyített, közel 2000 méter mélységig. Bácsmadaras és Katymár községek határában szintén 1943-ban végeztek fúrásokat. A második világháború után a magyar és a szovjet kormány 1946 áprilisában elhatározta, hogy megalapítja a Magyar—Szovjet Nyersolaj Részvénytársaságot (MASZOVÓL), a Duna bal partján lévő területen a kőolaj és földgáz feltárására, valamint kitermelésére. Ekkor fedezték fel a hibarnagybajomi mezőt. A társaság 1949 végén megszűnt, majd 1950. január l-jén hozták létre a MASZOLAJ elnevezésű rt-t. Ennek tevékenysége már kiterjedt az ország egész területére. Ez a szervezet 1954-ben szűnt meg, majd különböző szervezeti átmenetek után, 1957 januárjában hozták létre az Országos Kőolaj és Gázipari Trösztöt, amely aztán tovább folytatta az Alföld vallatását és feltárását. Az alföldi földgáz- és kóolajkincs feltárásában a MANÁT nem jutott túlságosan előre, ez részint köszönhető Varga József műegyetemi professzornak. az akkori ipar- és kereskedelemügyi miniszternek (1943ban lemondott), aki az eredményeket tudatosan tizedére csökkentette azokon a jelentéseken, amelyeket a magyar állam küldött a Birodalomba. A kétszeres Kossuth-díjas akadémikus száz veszéllyel dacolva, óriási szolgálatot tett. Termálvíz helyett kőolaj A fegyverek és fegyveresek elvonulása után, a kérdés ismét felszínre került. A közvélemény hangja 1947ben ismét megszólalt. A város vezetői ismét nagy figyelemmel foglalkoztak a kérdéssel, és többek között Pávai-Vajna Ferenc, a kiváló hidrológus-geológus adta véleményét, amely szerint már az Anna-kút fúrásának helykijelölésekor, jogosnak tartotta azt a reményt, hogy a hévízzel gáznak is kell jelentkeznie. A legkorszerűbb szeizmikus mérésekre Kistelek és Ferencszállás között 1959 és 1961 között került sor, először. Az algyői szeizmikus maximumra az első (Algyő-1.) kutatófúrást 1964 decemberében tűzték ki, és a munka 1965. június 20-án indult be. Ezután a Tápé-1. kúttal is öszszefüggésben állapították meg, hogy az 1700-2500 méter közötti homokkövekben több mint 60 telep helyezkedik el. Ezek között van gáztelep, és található gázsapkás-olajtelep. A későbbi gyakorlati eredmények valóban Pávai-Vajna Ferenc előrejelzéseit igazolták, ugyanis az történt, hogy 1965. július 7-én, Böckh Hugó első állami kóolajkutatásának (a Nyitra vármegyei Egbel határában) 50. évfordulóján, a Tápé-1. kútból, a várt termálvíz helyett, kőolaj tört fel, a Vízkutató és Fúró Vállalatnak is legnagyobb csodálkozására. Ekkor találták meg az ország legjelentősebb szénhidrogén-készletét, amelynek feltárása és üzembe állítása a kitörést követően nem sokkal megindult. Ezzel a ténnyel az ország szénhidrogénbázisa a dél-dunántúli területről áttolódott az Alföldre. Egyidejűleg szerkezeti eltolódás is jelentkezett, ugyanis az addig uralkodó kőolaj növekvő termelése ellenére, a földgáz aránya jobban növekedett. Ezért a földgázfeldolgozás és -előkészítés is fontos feladattá vált. A szegedi szénhidrogénmező már évi 60 ezer tonna kőolajat és 10 millió köbméter földgázt adott akkor, amikor 1966-ban a szegedi üzemet megszervezték. Termelésük az országosnak körülbelül felét adja földgázból, kőolajból mintegy 65 — 70 százalékát. A szegedi szénhidrogénmezőnek tíz kóolajtelepe van. Éves termelésük mintegy 1500 tonna kőolaj és 2 milliárd köbméter földgáz. Ezek mellett jelentős a gazolin, az izopentán és a propán-bután gázkeverék előállításuk. Szeged 1978-ra valóságos olajvárossá vált. Az elmúlt évek alatt az olajkutatásra fordított összegből a város is részelt. Már 10 év múltán mintegy 700 kút üzemelt. Ezek közül olyanok is olyan formában, hogy rajta keresztül vizet sajtolnak a mélységbe, s ezzel megőrzik a szénhidrogéntároló-rétegnek azt a kiváló tulajdonságát, hogy azokból a természetes nyomás felszínre hajtsa a szénhidrogéneket. Az olajosok 1978-ban 1.6 millió tonna kőolajat és 3 milliárd 800 millió köbméter gázt hoztak felszínre. Ha mindezt külföldön vásároltuk volna meg, 8,2 milliárd forintnak megfelelő devizába került volna, vagy ilyen értékű, hazai munkával előállított stratégiai ekvivalensű terméket kellett volna a világpiacra vinnünk. A föld mélyéből felhozott kincseket még igen sok ráfordítással kell használatra igazán alkalmas anyaggá szelídítenünk. Éppen ezért épültek a gázüzemek, a különböző rendeltetésű leválasztó berendezések. Az országutakról is jól látható, csillogó tornyok, gömbtartályok együttesen biztosítják a szénhidrogénipar megannyi fontos anyagát. A tanyát is komfortosító propán-bután gázt, és a vegyipar kenyerét jelentő izopentánt, izobutánt, a stabil gazolint és még több terméket: a bitument, a paraffint, számos kenőanyagot, mind-mind itt állítják elő. Nagy értékű üzemrészük a kompresszorház, amelynek gépei és berendezései biztosítják naponta a vízbetálalást a rétegekbe való besajtoláshoz. Ez egyben a termelés egyenletességét is biztosítja. A mélyben lévő szénhidrogének közönséges technológiával csak 20—25 százalékban lennének kinyerhetők. Az olajváros Számbavenni mindazt, amelyek arról tanúskodnak, hogy az elmúlt 25 éves szénhidrogén-termelés mit adott Szegednek, milyen mértékben volt hatással a város életére, úgyszólván nem is lehetséges. SzegedAlgyón egy egészen új és másfajta település alapjait rakták le. A szegedi medence adataira azt mondhatjuk, hogy évente kitermel 1,5 — 1,6 millió tonna kőolajat, 3,5—4 milliárd köbméter földgázt, 150—200 ezer tonna propán-bután gázt, 120—400 ezer tonna gazolint és 25—45 ezer tonna izopentánt állít elő. Ezek az adatok egyben azt is jelentik, hogy a szegedi sZénhidrogén-medence kőolajból az ország termelésének 75, míg földgázból mintegy 65 százalékát adja. A tetőpontot 1978-ban érték el, innen kezdve némi csökkenés tapasztalható, vagy legalábbis a termelés nem növekszik. A termelési arány itt a világszínvonal fölött áll, hiszen a kőolajnál 40—42, míg a földgáznál 75 százalékban termelik ki a föld mélyén lévő szénhidrogéneket. Tehát 25 évvel ezelőtt megkezdődött és folytatódott az alföldi szénhidrogénmező kutatása, feltárása és a termelőüzem kiépítése. Ez a kóolaj-földgázmezó Magyarország eddigi legnagyobb — nemzetközi mércével mérve is nagy — előfordulása, amelynek fölfedezése fordulópontot jelentett a hazai szénhidrogénkutatás és -termelés történetében, nemcsak az ország, hanem egy kicsit Szeged történetében is. BÁTYAI JENŐ tMesebeli sziget a szentesi gimnázium irodalmi-drámai tagozata. Lakói — e tagozat diákjai, tanárai — a legforróbb júniusi hétvégén azért gyűltek össze, hogy elbúcsúztassák a szigetet teremtő Prosperót..., Miska bácsit. Bácskai Mihály igazgatót. No nem, a varázsló nem töri ketté pálcáját, csak átadja másnak, mert nyugdíjba vonul. Lelkes szavakkal faggatnám a nyugdíjas igazgatót a „nagy műről", de mint mindig. most is ironikus mosolylyal bújik ki a kérdések alól. „...Amikor igazgató lesz az ember, szeretne valami újat kitalálni. Amitől ismertté válik az iskola a városhatárokon túl is. A komplex természettudományos nevelés sem vált be igazán. Kimaradtunk az oktatási kísérletekből. ...Valami olyasmit csináltam amihez értek, aminek van hagyománya a gimnáziumban. Volt diákszínpadom, a színjátszás pedig rég gyökeret vert az iskolában. Kapóra Prospero nyugdíjba megy jött a Vígszínház igazgatójának, Várkonyinak a fölhívása. A 70-es évek közepén, a szocialista gazdasági csoda pillanatában zsúfolt házak előtt játszottak mindig a színházban, nem lehetett jegyet kapni az előadásokra. Meg keil hát kétszerezni — mondta Várkonyi — a teátrumok számát, rengeteg színész kell. rádióhoz, tévéhez, filmhez is. Kikovácsoltam a megvalósítható tervet. Gyakorlati fakultációt kell indítani, a gyerekekben -készségeket, képességet kell fejleszteni ahhoz, hogy bárhol, bármilyen pályán és „szituációban" meg tudjanak nyilvánulni, ki tudják fejezni önmagukat, fölismerjék a helyzeteket, megértsék a másikat és magukat. Érzékenyek és nyitottak legyenek, valóban közösségi szelleműek, tudjanak cselekedni másokért. Talán még a világot is formálni tudják majd... Nekem is meg kellett vívnom a kisebb-nagyobb csatákat. Első alkalommal például 78-ban a minisztérium az országos fölhívást a jelentkezési határidő előtt öt nappal tette közzé. Később, mikor öt-hatszoros volt a túljelentkezés, kinyilvánították, hogy megszüntetik ezt a kísérletet. Aztán itt. Szentesen ebben a kisvárosban sem könnyű. Elkönyvelték, hogy mindig a drámaisok a renitensek. Bármi történik, kész az ítélet: persze, a drámaisok csinálták — s közben arra sem jártak. Az iskolában ők az irigyelt elit: nekik külön felvételit rendeznek. Nem hordanak köpenyt, a szünetekben ülnek a folyosón és nagy hangon vihognak. Hát még a kollégiumban! Ott végképp felborítanak minden rendet. Szilencium idején szavalnak és énekelnek; éjszaka akarnak tanulni; ha szereplésről későn érkeznek, bemásznak a kerítésen, ablakon. És egyáltalán: túlságosan kritikusak, követelődzők, nagyszájúak, állandóan kitalálnak valamit és azt meg is csinálják!" Kértem az igazgatót, mondjon neveket, kiket szeretett különösen; hiszen tudom, titokban milyen büszke arra, hogy nincs egy színház Magyarországon — a legrangosabb fővárosiakat is beleértve —, ahol ne találkoznánk — színészként — egy-két volt diákjával; nincs olyan színházi lap, ahol a sztárok között ne tűnne fel tanítványainak neve, képe. De az igazgató, név nélkül, csak azt sorolta, milyen nagyszerű magyartanárok lettek, kiváló diákszínpaduk is van; közgazdászok, akik megjárták már a világot; óvónők, akik dramatikus módszerekkel pátyolgatják a kicsinyeket; elismert színészek, akik amatőr színpadot vezetnek; s egy olyan „csavargó", akinek verseskönyve jelent meg Amerikában — magyarul. „S hogy mit szerettem bennük? — tűnődik. — A nemzeti értéket: a tehetséget. Azt a másságot, amit oly nehezen túrnék, tolerálnak nálunk... S a drámais tanárok? Ók is mások. Keserű Imrét — nem kell bemutatni. Dózsi — a polihisztor tanár: többféle diplomával „hitelesítve" tanítja az irodalmat, a képzőművészetet, a színházi és a filmismereteket. Majtényi András, az énektanár, koncertező zongoraművész vagy karnagy is lehetne; Matus — Keserű Imre felesége — még az oroszt is meg tudta kedveltetni a gyerekekkel, hát még milyen kiváló némettanár!" Kilenc osztály végzett idáig a szentesi irodalmi-drámai tagozaton. S azon a forró júniusi hétvégén mintegy másfél száz volt diák gyűlt össze, hogy köszöntsék a nyugdíjba vonuló Miska bácsit. Két napig próbáltak a művelődési házban, hogy újra színpadra állítsák valamennyi évfolyam legjobb produkciójának egyegy részletét. Ebből állt össze az a háromórás műsor, amit most kizárólag a „díszvendégeknek": Miska bácsinak és feleségének — sok-sok diák kedves magyartanárának —, Erzsi néninek játszottak, énekeltek, táncoltak, szavaltak — suttogtak és nyögdécseltek, mert minduntalan öszszeszorultak a torkok, elcsuklottak a hangok, kibuggyantak a könnyek — mert olyan jó volt élni ezen a mesebeli szigeten, s olyan félő, hogy mégiscsak elsüllyed a tengerben, és soha többé nem lehet meglelni. NÓVÁK MÁRIA