Délmagyarország, 1990. július (80. évfolyam, 158-188. szám)

1990-07-06 / 163. szám

1990. július 6., péntek Szabadtéri — Kultúra 5 Á Dómot elvinni nem lehet Beszélgetés Nikolényi István művészeti vezetővel — A szabadtéri játékok — miként a színházak — működésének központi pénzügyi feltételeit idén már épp esak sikerült előteremteni. A Dóm téren talán már az idei szezon után lebontják a mostani nézőteret, új kellene. Az alapvetően megváltozott körülmények közepette hogyan képzeli a jövőt a Játékok vezetése? — Lépten-nyomon fejünkhöz vágják ezt a nézőteret; mintha mi raktuk volna oda! Pedig imi is azt szeretnénk, hogy az a nézőtér egész éven át ne legyen ott. De azt tudomásul kell venni, ha lebontják, akkor legalább a tér burkolatát meg kell csinálná. Most a nézőtér tartópillérei be vannak ásva, szinte két négyzetméterenként föl van túrva a talaj. Amig ennek helyrehozatalára nincs meg a pénz, addig nem érdemes lebontani a mostani nézőteret, mert ez ugyan nem valami szép, de legalább valahogy kinéz, és föl is lelhet rá menni. Ha a burkolatot megcsinálnák, akkor egyszerűbb dolgunk volna, mert összeszerelhető állványzatot mindig lehet találni. Ezt az első lépést csak a helyi tanács, vagy a később létrejövő más önkormányzat teheti meg, erre más nem fog pénzt adni. — Az új nézőtér kisebb lesz, mint a régi volt. Egyben beismerése annak is, hogy a szabadtéri népszínházi jellege nem tartható? — Ma már nem lehet találni olyan darabot, amelyre 5-6 estére 6500 ember összejönne! A Dóm téren annyi ember fér él egyszerre, mint az összes budapesti szabadtéri színpadon együttvéve. És hát az tizenhétszer akkora város! Nálunk az 1 hónapos szezon alatt bőbb néző fordul meg, mint egy kőszíriháriban 9 hónap alatt. Az István, a király a szabályt erősítő kivétel, de már A mosoly országát sem lehet csak háromszor eljátszani. Nekünk az lenne a jó, ha három produkciót csinálnánk itt legalább 4—4 előadásiban, egy 3 ezres nézőtér előtt. A mostani lelátón tulajdonképpen a fölső traktus fölösleges. Ha ez nem lenne, lehet, hogy a hangtechnika is megoldódna. Valamikor a '30-as években itt nem volt erősítés. A város alaprajza azóta emelkedett, de nem túl jelentősen. Ez a hatalmas nézőtér kiröpíti a hangot. Ha nem lenne, akikor a zárt tér, az árkádsor talán megtartaná, esetleg egyáltalán nem kellene hangosítani sem. — A kisebb nézőtér a színház művészeti profilját is meg fogja változtatni. — Hála istennek, csak változtatná meg! Ezt a mai monstrumot — legalább kétharmad részben — illene megtöltenünk, s ez igen leszűkíti a választási lehetőségeinket. A másik, ami meghatározó, a Dóim épülete. A Dómot ugye elvinni nem lehet... Egy Margitszigeti lombsátor például töibb lehetőséget ad. Oda az irodalomnak a 80 százaléka telepíthető, ide 20 százalék. A templomot elvinni nyilván nem lehet, de ha nincs az a kényszer, hogy a darábnak 200 méterről is láthatónak és élvezhetőnek kell lennie, nincs a tudat, hogy esténként ide 6500 embert kell becsalni, akkor a művészeti vezető mozgásszabadsága, darabválasztási lehetőségei jelentősen tágulnak. — Ha kisebb lesz a nézőtér, csökkennek a jegyárbevételek is? — A szabadtérinek 20 millió forint az állami támogatása — ám ebből 14 millió visszajön a jegyek árából. Ez nagyon jó arány, adódik a hatalmas nézőtérből. (A Szegedi Nemzeti Színház támogatása 100 millió, jegyárbevétele csak 10 millió). Ám, ha ezt öt produkcióiból kell kihozni, az iszonyatosan költséges, öt díszlet, ötféle jelmez, satöbbi. Egy próbanap üzemelési költsége 120 ezer forint. Ha nagyjából ezt a nézőszámot tudnánk elérni 3 produkcióból, akkor sokkal jobb anyagi féltételek mellett lehetne működni. Akkor azonban legalább 12 előadást kellene csinálni, hogy a dolog reritábilis legyen. Egy nagy kohót nem érdemes beindítani azért, hogy tűket gyártson. — Csak úgy éri meg, ha tankokat termel... — Ha pár előadásra hozzuk működésbe ezt a hatalmas gépezetet, akkor nagyon ráfizetéses lesz. — Vannak már konkrét tervek az átépítésre. Lehet tudni, hogy a következő évadot erre a hatezres nézőtérre kell tervezni, vagy egy kisebbre? — Még semmi döntés nincs, ez is majd az új önkormányzatra vár. A mostani nézőtér lebontása nem jelent gondot, el lehet adni a benne levő anyagot, s ez fedezi a költségeket. A burkolatjavítást — ha idén nem, jövőre — mindenképp>en vállalni kell az önkormányzatnak. Ha ez megvan, akkor elképzelhető — és ilyen tárgyalások már folytak —, hogy külföldi cégek adnának egy összeszerelhető nézőteret. Cserébe a város egy szálloda építésére alkalmas telket jelölne kii a számukra. — Magyarországon működik már valahol összeszerelhető nézőtér? — Gyulán, a Várszínházban. Most, hogy a várat rekonstruálták, pillanatok alatt megcsináltak egy 500 személyeset. Mindössze másfél millióba került. Ugyanezekből az elemekből nekünk mondjuk hatszor annyi kellene. Ha a szabadtériről lemondana a város, óriási bevételi forrástól esne él. Az előadások támogatást igényelnék, de akii eljön egy produkciónkat megnézni, annak lakni kell valahol, enni kell valahol, esetleg eltolt itt több napot is. A szabadtéri ebben a tágabb szemleletben hoz nyereséget a város egésze számára. Én nem tudom elképzelni, hogy pusztán a Tiszáért idejönne annyi ember! M. T. A bábuk elhaló mozdulata A szabadtérinek ugyanaz a baja, mint mindennek. Mint mindenkinek. Rossz konstrukcióban élt. Dehogyis élt, inkább: leiedzett. Évekkel ezelőtt az igazgatóval együtt hallgattam egy pesti presszóban azt a menedzser-típusú kollégát, aki fölvázolta, hogyan tudna magának pénzt csinálni a nyári színház. Annyi pénzt, hogy ne kelljen kiszolgáltatottként úgy léteznie, ahogy valakik ezt előírják. Sűrűn bólogattunk. Korai volt a dolgon elmélkedni? Dehogy! Már akkor is jó 40 éves késésben voltunk. •Arról beszélt a sokoldalú tollforgató, hogy legyen a szabadtérinek egy gazdasági-vállalkozó-menedzser részlege, melynek munkatársai gondoskodnak róla, hogy az előadások által Szegedre vonzott emberek itt elköltött pénzének legalább egy részét ezen előadások „újratermelésébe'' lehessen befogni. Magyarán: normális, /azaz működőképes közeget képzelt el az álmodozó a meglevő abnormális helyett. Az abnormitás lényege: senki sem abból él(t) amit csinál (t); következésképpen nem volt mérce arra, hogy jól csinálta-e, vagy rosszul. Színháznak lenni kell, mert az hozzátartozik az emberek kordában tartásához. (Cirkuszt a népnek!) Hogy aztán milyen (nyári) színház tartozik hozzá, azt éppúgy tervszerűen kell meghatározni — valahonnan föntről —, mint minden egyebet. Ezért lőn a (nyári) színház körül is ugyanaz a ma már nyilvánvalóan agyrémes közeg, mint minden körül. A recept: végy egy erre alkalmas, Közép-Európában ritka, mediterrán hangulatú teret, ácsolj színpadot és nézőteret (minél nagyobbat), ossz le a központi kasszából annyit, amennyit, ebből produkáld azt, amit (a központban mindig tudják, mi kell a népnek szellemi táplálékul); végül mondd meg mindenkinek, hogy ez így jó, ahogy van — és punktum. Minden fordítva van — mondják mostanában a pénzüket idehozó külföldiek, amint hosszas magyarázatok után végre kapiskálni kezdik, mi is itten a rendszer. Arra nemigeri van receptjük, miként kell ezt az egész elszúrt szisztémát megreparálni — mert ilyent még a világon sehol se csináltak. Általában tehát azt mondják: mindent elölről kell kezdeni. Vagyis: vedd ezt a gyönyörű teret, amit talán Rerrich Béla is alkalmi színielőadások helyszínéül képzelt. Kalkulálj, mi minden kell ahhoz, hogy optimálisan ide való, profi színielőadások — kiféléket, hányakat vonzzanak ide, milyen egyéb igényeiket kell kielégíteni (a komfortérzetük végett persze fizetnek!), ossz-szorozz, és mikor megvan a dolog művészeti és gazdasági-elméleti optimuma, láss munkához! Hamarosan kiderül, jól számoltál-e; ha igen, hasznod lesz; de ha nem, sürgősen hagyd abba a játszadozást! A világon mindenütt pénz kell a színházhoz. Központi is. De: a világon mindenütt szponzoroknak hívják azokat a gazdasági érdekközösségeket, amelyek abból (is) élnek, hogy beszállnak a nem szigorúan anyagi hasznot termelő szférák finanszírozásába. Továbbá: normális viszonyok között az a cég, amelyik virslit meg sört árul egy nyári színház közelében, bizony tejel e nyári színházat finanszírozó kasszába, hiszen a virsli, meg a sör eladásából származó haszonra e nyári színház nélkül nem tehetne szert. Fizet, mint a katonatiszt, az a cég is, amelynek e nyári színielőadások alatt reklámja forgalmas helyen virít; s még ezerféle ilyen viszony létesíthető, érdekek kölcsönös egyeztetésével. A(z üzlet)felek versenyeztethetők. A mechanizmusba belenyúlni tilos — valahonnan föntről, valamiféle dacos akarnokság (csak!) alapján; nincs szükség másra, mint finom érzékre, mely kitapintja az érdekszövevényt, és annak törvényei szerint jár el. Enged működni egy rendszert. Álmodozás? Nem. Bizonyos, hogy az idei az utolsó nyári évad (mint ahogy az őszi is az utolsó volt), amely az eddigi őrült koreográfia szerint ment. Úgymint: X összeg leosztva Y előadásra; sem valódi ár, sem valódi haszon, sem valódi veszteség nem látszik a végelszámolásnál, akárcsak eddig. Nem élesben megy a dolog. Kamu az egész. Arra jó, hogy a marionettfigurák egy kézből legyenek mozgathatók. De nemhogy jövőre, már ebben a szezonban sincs — egykéz. A marionettek pillanatnyilag még úgy mozognak, mintha ... Rövidesen azonban megállnak, és elkezdődhet egy másik előadás. Sulyok Erzsébet Bizonyára a tisztelt olvasó is nagyon várja az idei nyári szabadtéri játékok kezdetét. A nyár és a szabad tér igencsak megköti az előadások hangulatát, a műsorválasztás jellegét. Sokat segíthetnek ebben azok a díszletek és jelmezek, melyek most készülnek a Dóm téren egy, a nézőktől elzárt szakaszon. Fotós kollégámmal pontosan délben, az elméletileg csúcsidőnek számító időszakban, és a legnagyobb melegben érkeztünk a helyszínre, olcsó poénnal: a „tetthelyre". Kalapács- és szögfejek összeütődésének hangjai verődnek vissza az árkádok és a szélrózsa minden irányából. Nem volt nehéz kitalálni: ezek munkazajok. Valakik legalább dolgoznak. De vajon kik? A Dóm téri színpadot (rossz időben kínpadot), még pontosabban, zenekari árkot, Pósa György magánvállalkozó emberei készítik (tessék, a privatizáció); közülük Németh Mátyás válaszolt a hőségben (mely rekkentő!) is magas röptű kérdésekre: — Mióta dolgozunk itt? Egy hónapja, de nyugodtan mondhatok két napot is, hisz a valóság ez. (Halkhangos vigyor és nevetés, a munkatársakkal egyetemben. Jó, jó poén, de kész lesz-e a színpad?) Július 20-ára kell kés2en lennünk a zenekari árokkal. Megnézzük-e az előadásokat? Szeretnénk, de kérdés, hogy kapunk-e jegyet? Tavaly kaptunk ... No, az árokról ennyit. Mivel a toKopácsolások vábbiakban az itteni kopácsolások (halálpontos hangutánzó szó, mely tökéletesen jellemzi a Dóm téri nyugalmat, talán a könyvtár is ezért zárt be egy hónapra?) túl sok érdekességgel nem szolgáltak, felkerekedtünk megnézni a díszletkészítőket Tűzőgépekkel iparkodnak a vásznak rögzítésénél, hogy ininél ós mennél szebb paravánok segítsék A szúzai mennyegeő (bemutató augusztus 3.) előadásait Jóleső meglepetéssel vettük tudomásul, hogy az iszonyatos hőség ellenére, igen sok diák dolgozik. Kérdés, hogy önszántukból-e (mazochisták), vagy pedig „ez van, ezt kell szeretni" alapon (szakmai gyakorlat). Nos. e fennkölt eszmefuttatás miatt majdnem kiszaladtam az időből (és a térből), hisz egyre kevesebb szorgos kéz tüsténkedett (ezen jelzők eredetiét lásd az ötvenes évek újságcikkeiben), s félő volt, hogy nem marad riportalany. Egy ifjú grafikus jelöltet sikerült kihalászni a zavarosból. Kisüti Ágnast, ki a Tömörkény István Gimnázium és Szakközépiskolában tanulja (sajátítja el!) a képzőművészet ezen ágának alapjait. — Először az iskolával voltunk itt egy kéthetes gyakorlaton, most viszont már önszorgalomból, könyörtelen összegért (heti 200 Ft), „nyári munkaként. A szúzai díszleteivel kezdtük, majd a Hunyadiét (bemutató július 20.) csináltuk. (Ugye. az olvasónak is feltűnik ezen könnyed stílus, mellyel a mai fiatalság értékeli az irodalmat. Mennyivel figyelemfelkeltőbb lehetne a „nagy magyar dráma" ilyen címmel: Madác(H)s Imr.: Az embr. trag., kár, hogy hasonlóval egy bizonyos Karinthy Frici nevű nebuló már eljátszadozott.) Végül is a sorrend teljesen mindegy, hisz; a bemutatókra kell elkészülnünk. Aggasztó azonban, hogy nem kapunk rendszeresen anyagokat, és ez akadályozza a folyamatos (permanens — kedvenc szavam) munkát. Így aztán összevissza, hol az egyik, hol a másik díszletet készítjük egy kicsit. De mindegy, én már csak egy hétig dolgozom ... Mi volt a legérdekesebb munka? Talán az a gyökeres kopjafa, melyet hungarocellből csináltunk. Dóm téri „nagy riportunk" ezzel véget ért. hisz más munkafolvamatot (ez olyan szocialistás) végző egyénekkel (ez meg olyan marxi) nem találkoztunk. Reménykedhetünk, hogv minden elkészül, s az előadásoknak az idő is kedvezni fog. Máskülönben nemcsak a Magyar Állami Népi Együttes (bemutató augusztus 10.), hanem a hungarocell is táncolni fog; a rossz májúak legnagyobb örömére. Csűri Ákos ha a felső traktus eltűnne jvrfifí HHBHHHIIÍ^HHHIHHHHHHHHHÍ Márvány és hungarocell. Lovassy Zoltán felvételei