Délmagyarország, 1990. július (80. évfolyam, 158-188. szám)

1990-07-02 / 159. szám

1990. július 2., hétfő A helyzet 5 Embertelen színjáték Dráma, egyelőre négy felvonásban Színhely egy bérház III. emeleti lakásé. Fontosabb szereplök: az albérlő (21 éves, vak, rokkantnyugdíjas fiatalember), főbérlő (tartós kiküldetésben Moszkvában, vezérigazgató-helyettesi posztot betöltő, tanácsi lakással rendelkező, kétgyermekes családapa), a szomszédok (egy négygyermekes család), a tanács és a lakáshivatal. A díszletek a létező szocializmus törvényeiből és hivatalaiból álltak össze, a jelmezek a bürokrácia köntöséből és a nemlétező szociális hálóból készültek. Rendező: a nagy magyar közöny. Első felvonás: A helyzet Istvánt, a vak fiatalembert a négygyermekes K. család . befogadja. A fiú a szomszéd lakás albérlője, pontosabban a néhai albérlő fia. Édesanyja ugyanis, akivel az elmúlt év decemberében költözött ide, április elején autóbaleset következtében meghalt. A fiú másfél évvel ezelőtt vesztette el végleg látását. 4800 forint rokkant nyugdíj és 2700 forint szociális segély a havi jövedelme. önmagát ellátni, segítség nélkül nem tudja. Apjával, aki 200 kilométerre lakik tőle, évek óta szinte semmilyen kapcsolata nincsen. A szülők évekkel ezelőtt elváltak, az apa iszik és István három testvére az ország különböző tájain kószál. A váláskor az apának ítélt gyerekek közül egyedül István ragaszkodott az anyjához. Az utóbbi másfél évben egészségi állapota miatt is. Most, hogy az anya meghalt, gyakorlatilag senki segítségére nem számíthat. 'Pedig még tanulni szeretne és végre munkája is lenne egy telefonközpontban. István 190 centi magas, szelíd arcú fiú, mikor megszólítom, tekintetét rámszogezi. Ha nem tudnám, hogy vak, észre sem venném fogyatékosságát. Riadt, viszszafogott hangon sorolja a történteket. Hallgatva őt kiderül: az, hogy az utcára került, nem az első és egyetlen tragédia életében. — Édesanyám az autóbalesetünk után két hétig volt eszméletlen. Soha többé nem tért magához. A balesetkor én is vele utaztam, de engem két nap után kiengedtek a kórházból. (Homlokán megmutatja a sérülés nyomait.) — Ügy tudom, édesanyja egy BMW-t vezetett. — A kocsi édesanyám Hollandiából nemrég áttelepült barátjáé volt. Ez a férfi egyébként a haláleset után is törődött velem. Segített a főbérlőmnek számomra új albérletet keresni. — Es sikerült találni? — Nem. Sajnos olyan drága volt mindegyik, hogy nem tudtam volna megfizetni. — Itt mennyit fizettek? — Papíron ötezret, de valójában nyolcat. Két szobát és a kiszolgálóhelyiségeket használtuk. Édesanyámat még el sem temettük, mikor a főbérlő váratlanul hazajött Moszkából, s közölte velem, hogy nem kívánja nekem tovább kiadni a lakást, mert édesanyám hónapok óta nem fizette a lakbért. Én mondtam neki, erről nem tudtam és nem is tehetek róla. Ezt ő nem vette figyelembe, hanem elkezdte a holminkat kipakolni a lakásból. Ekkor hívtak a szomszédok, K-ék ügyvédet, aki felvilágosított: az albérlőt azonnali hatállyal nem lehet kiköltöztetni. Ekkor, május l-jén a főbérlő írt egy felmondó levelet, melyben 30 nap haladékot adott, hogy a lakást elhagyjam, majd viszszarppült munkahelyére. Ekkor mentek be K-ék a tanácshoz. — A felmondási idő pedig május 30-án lejárt... — Igen. De nem sokkal utána megint ideutazott a főbérlő. Kérte, írjak alá egy olyan papírt, melyben az állt, 30 napon belül elköltözöm és megoldom a lakásproblémámat. Ezt a fogalmazványt nem irtam alá, mert nem voltam benne biztos, hogy ennyi idő alatt a tanács intézkedni fog. — Önök külföldön élnek még néhány évig, miért nem tudják megtűrni ezt a fiút addig, mig nem rendeződik a lakásügye? — Ugyan kérem, magának nem kell bemutatni a magyar ügyintézés sebességét! Azt mondták, nem tehetem csak ki úgy a fiút, hanem bírósághoz kell fordulnom. Azt hiszem, megőszülnék, mire a bíróság intézkedne ... — A fiú írásban megígérte önnek, hogy amint tud, elköltözik, de időt kér. — Hiszen lakásigénylése sincs benn. Én kerestem neki másik albérletet is ehelyett Vállaltam, hogy egy ideig, mondjuk fél évig kiegészítem az albérleti díját. Az édesanyja barátja is adott volna ehhez valamenynyit. Istvánnak csak háromezret kellett volna fizetnie. Addig totojáztunk, míg a leendő főbérlő gyanút fogott. Félt hogy bizonytalan a pénz, hát visszalépett. Én többet nem tehetek érte, így is ingyen lakott nálam több hónapig. — A fiú mesélte, eltorlaszolták a fürdőszobaajtót, kikapcsolták a telefont. — A telefonszámláját is én fizessem? Igaz, most azt visszamenőleg rendezte, de ez a néhány ezer forint szinte elenyésző része a több tízezer forintos rezsinek. A szekrényt pedig azért raktam a fürdőszobaajtóba, mert nem akartam, hogyha a feleségem fürdik, a fiú rányisson. — István olyasmit is emlegetett, hogy maga csak akkor engedte ki a szóbájából, ha dörömbölt. — Nézze, megmondom magának őszintén, nekem hivatalos helyen azt tanácsolták, hogy használjak kényszerítőeszközöket, azzal meggyorsítom az ügyet. — Ki tanácsolt ilyen szörnyűséget önnek? — Majd a cikk után megmondom, most nem akarok bajba sodorni senkit. Mellesleg, ha én ki nem csukom ezt a gyereket, sose lett volna lakásai Ebben az országban csak akkor figyelnek oda a hivatalok az emberre, ha látványosan lehetetlen helyzetbe került. Maga se jptt volna ide az újságtól, ha a fiú nem kerül az utcára! — Gondolja, hogy ez a megoldás? — Én nem tudom, mi a megoldás, de azt tudom, soha nem vettem volna ide albérlőt, há az általunk |*esten bérelt lakás költségeit tudtuk volna miből fedezni. Engem egy pesti cég küldött Moszkvába. Mielőtt kimentünk, előtte fél évig Pesten kellett lakjunk, hegy előkészíthessük a kiküldetésemet, melyet pályázattal nyertem. — Önöknek annak idején, még egy gyerekkel, és ilyen egzisztenciával, hogyan sikerült 140 négyzetméteres tanácsi lakáshoz jutniuk? — Ez nem szociális alapon kiutalt tanácsi lakás. Háromszoros használatbavételi díjat kellett fizetnünk érte, és a havi bére is igen tetemes. Előtte kilenc évig laktunk a rókusi pályaudvaron egy szolgálati lakásban. Sokba került nekünk ez, s most nézie meg, hogy néz ki minden. Megint költhetünk erre a lakásra egy vagypnt! Harmadik felvonás: Hivatal I. K.-ék nem kívánnak öszszekülönbözni a szomszédokkal, eddig alig találkoztak, hiszen mióta itt laknak, N.-ék külföldön tartózkodnak Az albérlővel, István édesanyjával is csak köszönőviszonyban voltak, nem gondolták, hogy ők fogják a koporsóját kiválasztani. A temetés után — melynek költségeit a fiú részletre fizeti — bent jártak a tanács szociális osztályán, ahol megtudták, csak olyan személy kaphat szociális gondozót, akinek 41' landó lakhelye van. Ekkor rnentpk a lakááhivatalba. Kiderült, az édesanya egyszer, régebben már adott be lakdskérelmet, de ennek a folytonossága valahol, valahogyan megszakadt. A fiú pedig nem rendelkezik ötéves, folyamatos munkaviszonnyal, és állandó lakással, így nem adhat be lakásigénylő lapot sem. Méltányossági alapon e feltételek alól felmentést lehet kérni a tanácselnöktől. Hál' istennek, a felmentés időközben megérkezett, így a fiúnak három napja a lakáshivatalban van a kérvénye. Néhány nappal ezelőtt egy ügyintéző személyesen meg is látogatta Istvánt. Idáig a dolog rendben is lenne. Ám, mint tudjuk, szociális alapon igényelt tanácsi lakáshoz jutni Magyarországon majdhogynem lehetetlen. Jelen esetben is hosszú ideig kellene rá várni. Miután úgy éreztem, ez az eset méltányosság után kiált, feltárcsáztam a városi tanács igazgatási osztályát, s nekiszegeztem a kérdést az illetékes ügyintézőnek : — Ügy tudom, a vak fiú szomszédai több mint két hónapja jártak először önöknél, a lakáshivatalhoz azonban csak néhány napja jutott el az ügye ... Igen, mert csak most kaptg meg az igénylő a tanácselnök-helygttfstői a 4/1989. V. hé 15-én hatályba lépett rendeletben foglaltak alól a felmentést. — Ezek szerint most már sínen van az ügy .. -r- Ezt azért nem mondanám. Mi nem tudunk egyik napról a másikra tanácsi lakást kiutalni senkinek! Felvilágosítottuk a fiút, hogy a főbérlőjének nincs joga őt kitenni. Ez birtokháborítás. — Nem hiszem, hogy estnek a fiúnak a lakásgondját meg lehetne oldani birtokháborítási perrel, vagy esetleg egy másik albérlettel. Ha az utcán bárkit megkérdeznék, tud-e évek óta üresen álló tanácsi lakásról, kapásból tízet fel tudna sorolni. — Igen, de azt az utca embere nem tudja, miért nem lehet kiutalni őket. Tudjuk, irritálják az embereket az üresen álló nagy lakások, hiszen vannak, akik két-három gyermekkel másfél szobás kis lakásban sínylődnek ... — Könyörgöm, ez a vak fiú nem másfél szobás lakásban lakik, hanem sehol! — Mi akkor sem tehetjük meg, hogy azonnal segítsünk rajta. De természetesen igyekszünk a baját orvosolni. Egyébként nem is mi döntünk ebben, hanem egy 25 tagú társadalmi bizottság, mely havonta egyszer ülésezik... — Egyetértünk abban, hogy ez egy rendkívüli ügy? — Igen. — Akkor miért nem lehet ezt a bizottságot soron kívül összehívni? Nem hiszen, hogy 25 levelet olyan nagy dolog lenne kiküldeni. — Erre nincs szükség, mert a bizottságnak szerencsére éppen holnap reggel lesz a következő ülése. Hogy ott miről döntenek, azt a lakáshivatal vezetője tudja. Negyedik felvonás: Hivatal II. Második felvonás: A környülállás Míg a fiú beszél, belepillantok egy másik levélbe, melyet ő mondott tollba. Ebben kéri a főbérlőt, hogy meghúzhassa magát egyetlen kis szobában, s hogy állapítson meg egy csökkentett lakbért, melyet ki tud fizetni. — Mikor és hogyan került a szomszédokhoz? — Néhány nappal ezelőtt megérkezett a főbérlő egész családjával. Míg én a szomszéd kislány kíséretében a temetőben jártam, addig minden motyómat behordták a kisszobába, még a fogkefémet is. A fürdőszobaajtó elé, mely ebből a szobából nyílt, odahúztak egy szekrényt. A telefont "és a villanyt kikapcsolták. A kisszoba ajtaján csak kívül van kilincs, ha WC-re akartam menni, akkor dörömbölnöm kellett, hogy kiengedjenek. Később már oda se engedtek be. így K-ékhoz jártam át. Kedden reggel is a szomszédba igyekeztem, mikor a főbérlóm közölte, vissza se jöjjek, mert nem enged be az ajtón. Azóta lakom K-éknál. A főbérlő szívélyesen, bár kissé zaklatottan fogad. Szép nagy előszobába lépek, a lakószobák is tágasnak látszanak. — Engem már nem érdekel,-akármit is ír rólam — kezdi elkeseredetten a házigazda. — Tudom, én vagyok a rossz, a gonosz, de próbáljon csak belegondolni az én helyzetembe is egy kicsit. Azért röpködjek haza Moszkvából hetente, hogy az István ügyeit intézzem? Nagyon sajnálom szegényt, de nem az én kötelességem az ő lehetetlen helyzetét megoldani. Többek között azért fizetek adót az államnak, hogy abból gondoskodjon a rászorulókról. Nekem éppen elég, hogy január óta egy fillért sem fizettek az albérlők. De ettől én már eltekintek, csak menjen innen ez a fiú. Ha ezt tudom, hát ki nem adom a lakást! Három napja vakarjuk a koszt utánuk, eszméletlen állapotokat találtunk. Tárcsázok. Elölről kezdem a dolgot. A lakáshivatal vezetőjének felteszem ugyanezekét a kérdéseket, s ő mindenben egyetért velem. De nem ígérhet semmit, a rendszer, úgy ahpgy van, rossz —, mondja — s hogy az igazságosság aem mindig esik egybe a jogossággal. Hogy első-, másod- vagy harmadfokon tárgyalják az igénylők kérelmét, s higgyem el, nem könnyű dönteni. Biztosítom róla, elhiszem, de tovább kötöm az ebet a karóhoz: ez az eset talán mégis „halmozottan rendhagyó1'. Ebben, mint tanácsbeli kollégájával, vele is egyetértünk, de azért megjegyzi: a sajtó azt hiszi, csupg szörnyeteg ül a hivatalokban és ahol tucl, 6tt üt rajtuk, pedig ók is emberek és szenvednek a tehetetlenségtől. Megnyugtatom, a Délmagyarországnak nem kenyere az egyes ember ellen folytatott hajtóvadászat, nyilván összetéveszti lapunkat valamely más újságokkal. A hivatalvezető elnézést kér az általánosításért és biztosít róla, nem feltétlen ránk gondolt. Majd meghív a másnapi bizottsági ülésre; de nem biztos — mondja —, hogy a fiú lakásügye most sorra kerül. Egy keveset még erőszakoskodnom kell, hogy megígérje: megpróbálja szóban a bizottság elé tárni a szomorú esetet. Fellélegezve leteszem a telefont, abban a reményben, hogy másnap talán még egy tyúklépéssel közelebb kerülhetünk a célhoz. Epilógus A társadalmi bizottság (12 fő, ebből 10 nyugdíjas hölgy) sajnálkozott a szegény vak fiú sorsa felett, de miután kiderült, hogy annak jövedelme (a szociális segélylyel együtt) meghaladja azt a küszöböt, ami őt szociális bérlakásra jogosítaná, a bizottság egyelőre nem tudott nyilatkozni. Szükséglakást kaphatna ugyan, de az — mint olvashattuk fentebb a tanácsi illetékestől származó summáaatot — nincs a várpsban. A hivatalvezető azért megígérte, hogy lesz. Pontosabfcjan megsúgta, hogy van. Ugyanis néhány, ilyen szükséglakást éppen imost akarnak bizonyos igénylők a saját, három-négy szobás, szociális alapon kapott, szomszédos tanácsi bérlakásukhoz kapcsolni. Csak arra várnak, hogy bonthassák a válaszfalat A hivatalvezető viszont attól fart, hogy ezért az ígéretért és információért — a még mindig sajátosan intézkedő — magasabb hatóságok a lejére ütnek. Ja, kérem, nálunk egyelőre az emberséges Ügyintézéshez civil kurázsi is szükségeltetik! Pacsika Emília