Délmagyarország, 1990. július (80. évfolyam, 158-188. szám)

1990-07-14 / 171. szám

36 Hirdetés 1990. július 14., szombat DM] magazin KAZINCBARCIKAI SZÍNJÁTSZÓ FESZTIVÁL Hitek és kételyek KURDI FEHER JÁNOS A táj Deguy*-félszigetén Míg rólad beszélek, tudom minden elmondható addig, míg rólad nem mondható el semmi. 1. A nyelv kényszer, a jelentés felismerésének kényszere. A gyűrűk gyűrűje, talán a visszatérés gyűrűje. Hang, mely rá van hangolva minden tapasztalatra. Benne létrehozott fogalmaink megmutatják merev hatalmukat. Vele törekszünk a tárgyak megsemmisítésére. A nyelv megfosztja tőlünk az időt, az idő törvényesíti a nyelvet. Benne ugyanúgy vagyunk 2000 éve, mint ahogy kívánjuk e kijelentésünk igazát: vagyunk. A nyelv mint. 2. Most íme a költemény, mely önmagáról beszél. ' Feltűnik a Metafora Aphrodité, ki a jelentésről beszél. Lassan elhagyva a szelídséget, valami újban nyugszik meg. Sokan a szépség fölé emelték tekintetüket, s belevesztek a nó színültig telt mozdulataiba. Levették szájáról a monológot. „S kibontalak, megértelek, és testem adom neked." 3. „Mert a világnak szüksége van rá, hogy kihirdessék. Hogy a tárgyak túlnőjenek magukon. Ott legyenek a mint túloldalán, elfedve a világot." Legyen hasonlító: Szél. Erdő, Fa — láthatóvá váljék a fától az erdő; e magában beszélő világnyelv. Legyen az Erdőig éró folyó. S morajában a nyelv szép sorait kinyitja a múltban, hogy előttünk nőjön a fák lombja, melyen át a szél látható lesz. Eljutni hozzá, önkéntelenül rámutatok a vízre, a szépség fölé emelt tekinttekre, a portré hullámsírjára. Az oivasás örvényében szétázott lapokra. * A szövegben fellelhető Michel Deguy idézeteket Somlyó György fordította. Átalakuló világban élünk. Félelmek és remények között. Tartunk attól, hogy eltűnhet, elveszhet az is, ami eddig is fontos volt világunkban, és bizakodunk, hogy megszülethet mindaz, ami olthatatlanul hiányzott életünkből. Ez a bizon- talanságérzés határozta meg az idei — immár tizedik — kazincbarcikai nemzeti és nemzetközi színjátszó fesztivált is. A kétévenként megrendezésre kerülő esemény a bemutatkozás és megmérettetés lehetőségét jelenti az intézményes színházi kereteken kívül működő társulatoknak. Ugyanakkor arról is képet ad, hogy hol tart az amatőr és alternatív színházi mozgalom, milyen társadalmi körülmények között létezik. Jelzik a fesztiválok azt is, hogy merre tart a világ, milyen kérdéseket vet fel a valóság, de érzékeltetik azt is, hogy milyen esélyek kínálkoznak mindezek megválaszolására, azaz lehetővé válik-e a világhoz alkotó — alakító módon viszonyuló kreatív magatartás megszületése, megszilárdulása. Az idei fesztiválról — érthető módon — már teljességgel hiányoztak a politikai félelmek és tabuk, de ugyanakkor annak a belső kényszere sem jelentkezett, hogy a művészetnek közvetlenül reagálnia kell a környező valóságra, a társadalmi közegre, mindennapi létünk gondjaira. A színházi fesztivál ezáltal valóban művészeti eseménnyé válhatott volna, ha nem erősödnek fel a kérdőjelek. Ha a kultúra általános elszegényedésében éselsekélyesedésében. az értékes művészet devalválódásában, szinte létében való fenyegetettségében nem növekszik meg annak a bizonytalansága, hogy kinek, miről, hogyan érdemes (és kell) játszani, és hogy ez milyen feltételek között tehető. Óhatatlanul — de kimondatlanul —. benne volt a levegőben az a félelem, hogy talán két év múlva már nem kerülhet sor a szokásos kazincbarcikai találkozóra. Lesz-e pénz és lelkesedés újból és újból az esedékes seregszemlék megrendezésére? És lesznek-e még társulatok, akiket érdemes összegyűjteni a fesztiválra, túlélik-e a csoportok a támogatók és mecénások vészes fogyásának korszakát? Ez a létbizonytalanság — az előadások tanúsága szerint — művészi bizonytalansággá is változott. (Ugyanakkor az együttesek produkcióinak állandóan visszatérő témáját is adta.) Többnyire az útkeresés jellemezte az előadások formavilágát. De a produkciók többségében érezhető volt annak a hite, hogy a színházi alkotás, a problémák kimondása, művészi artikulálása egyúttal feloldásuk lehetőségét (és módját) is megteremti. Hogy a kultúra legnagyobb esélye (és értelme) az, hogy képes a széteső világban rendezettséget létrehozni, megteremteni a harmónia létrejöttének eshetőségét. Egy széteső világról, széthulló kultúráról szól a debreceni Főnix Diákszínpad bemutatója, Nigel Williams Osztályellenség címú darabjának előadása. A mű szereplői túlkoros diákok, magukra hagyva az iskola egyik félreeső termében. Neveihetetlenek, kezeihetetlenek voltak. Lemondott már róluk az iskola, nem küldenek már tanárt többé közéjük. Az intézményes kultúra kivetette tehát őket magából, de ők is elutasították ennek követelményeit, eszményeit. Kitaszítottaknak érzik magukat, a társadalom értékeiből, emberi életlehetőségeiből kitagadottnak — miközben a perifériára sodródott családjaik frusztráltságát, reménytelenségét is cipelik magukkal. Helyzetük egyrészt az agresszivitást növeli fel bennük. Szétvernének, lerombolnának mindent, ami körülveszi őket. Csak védekezni lehet, azaz támadni — gondolják. Másrészt azonban megjelenik köztük a kultúrateremtés igénye is. Maguk tartanak órákat maguknak. Természetesen csak abból építkezhetnek, amit magukkal hoztak, görcseikből, bizonytalanságaikból, hiánylétükböl. Önmagukból születő saját kultúrájuk eleve csonkának ígérkezik, mégis esélyt kínál szaV mukra (és a társadalom számára is). Vas és Felhő, a két főszereplő vitája az eró, szilárdság (keménység), illetve a felfelé tekintő, felemelkedni igyekvő szelídség szembenállása. Kétfajta lehetőséget szembesít ez, az erőszak, illetve a megbocsátó tolerancia alternatívája. (Mind a társadalmon kívül rekedtek, mind a társadalom képviselői számára ez a két lehetőség kínálkozik az egymáshoz való viszonyban.) Az előadás az utóbbi felülkerekedésének. a feloldásnak az ígéretével zárul. A Főnix diákszínjátszói rendkívül intenzív színházi jelenléttel tűntek ki. Szinte észrevehetetlenné váltak az előadásban a színészi alakítások, a színpadi helyzetek, maga a valóság volt jelen a játékban, sokszor nyers, durva élettényeivel. Szintén a társadalmi deviancia, illetve az erőszak születése volt a témája a kecskeméti Pótszék Színpad előadásának. Fassbinder A digócímú művét játszották. Egy álmos mindennapi életét élő faluban megjelenik egy külföldi vendégmunkás. Nem az élet más minőségét képviseli, csak az ismeretlent, a szokatlant. Azt a folyamatot mutatja a darab, ahogy az önigazoló gyűlölet tárgya lesz, ahogy felnövekszik az ellene forduló agreszszivitás. A falu fiatal srácai önmaguk kisszerű, öntudatlan — kultúrát nélkülöző — létük számukra feloldhatatlan hiányait fedik el azzal, hogy bűnbakká teszik az idegent. A fontos téma azonban nem elég hatásos előadásban jelent meg a Pótszék társulat bemutatóján. Mindvégig érzékelhető volt a különbség a színészi megoldások használata és a megjelenített világ szokásrendje között. Az egész előadás alatt tudtuk, hogy nem a valóságot, hanem annak csak színházi mását látjuk, pedig a darab a valóság áttételek nélküli ábrázolását kínálja. A hiányzó kultúrával szemben a szétesett kultúra ábrázolása jelent meg a szegedi Epilóg Kamara Beckett előadásában. A különböző Beckett-múvekből összeállított izgalmas szövegmontázs a kísérleti színház eszközeivel jelent meg a színpadon. A produkció legnagyobb értéke a többféle teret és történést összekapcsoló szimultán játékmód kialakítása. Ugyanakkor azt a problémát is eredményesen oldja meg az előadás, hogy miképp lehet párosítani az alapvetően történetet elmondó, illetve szentenciákat tartalmazó szöveget megfelelő játékmóddal. FJnhez a teatralitás ironizált gesztusai szolgáltak alapul. Az előadás olyan világot mutatott, melyben teljességgel bizonytalan az ember helyzete, a másik emberhez való viszonya, de legfőképpen létének értelme. A kultúra erre vonatkozó válaszait már csak bizonytalanul szétszóródott töredékekként birtokolja a személyiség. A széthulló kultúrában, bizonytalan létben való várakozást kvázi cselekvésekkel tölti ki az ember. De mindvégig eldöntetlen marad, hogy valóban valaminek a végső széthullásához, pusztulásához érkeztünk el vagy valami gyökeresen újnak a születéséhez. Ezzel a kérdőjellel zárul az érdekes produkció. Más módon is megjelent a fesztiválon a hagyományos kultúra elbizonytalanodása, funkcióvesztése. A Gödöllői Diákszínpad Ryszard Latkó Édesapám, édesapám, kibújt ám a szög a zsákból című komédiáját játszotta. A darab szereplői egy vidéki család tagjai, akik teljességgel kiszakadtak a hagyományos paraszti kultúrából. Létük képtelenségét épp az adja, hogy az archaikussal szemben kialakított hivatalos tömegkultúra nem ad választ életük alapkérdéseire, csak összezavarja szokásrendjüket. Ezért válhat az előadás az általános „elhúlyülés" kifejezőjévé. A gödöllőiek nagy kedvvel, tehetséggel játszották el ezt. Épp ellentétes utat járt be a miskolci Art Stúdió. Egy felhőtlenül könnyednek látszó anyagban mutatta meg annak mélységeit, A három testőr című előadásuk — a lelkes diákszínjátszás lendületével és szellemességével — jókedvű szórakozást is nyújtott, de utalt arra, hogy Dumas története csak a felszínén mutatja az életet gáláns sportversenynek, melynek jelzéseként az előadásnak, a játéknak az irányítói az öregek bölcsességét is képviselő bírók voltak. A felszín alatt azonban sötét emberi szenvedélyek igazgatták a történelmet, mely lényegeként a pusztulás fenyegetése érzékelhető a játékból. (A miskolciak kollektív díjat kaptak.) A fesztivál legemlékezetesebb produkcióit a fődíjas Arvisura társulat mutatta be. mely Budapesten a Műegyetem Szkéné Színpadán működik. Biztos formakultűrával, színpadi iskolázottsággal rendelkeznek. A különböző színpadi hatások komplexitására törekedve alakították ki azt a játékmódot, melyben zene, szó, látvány. mozgás és tánc természetes egységben jelenik meg. idézve a rítusok világát, a színház eredendő komplexitását. Ugyanakkor ők jutottak a legmesszebbre a fesztivál alapkérdésének. a bizonytalan világban elbizonytalanodó kultúra lehetőségeinek, feladatainak megválaszolásában is. Mindkét előadásukból, a versenyen kívül bemutatott Mester és Margaritából, illetve a rendezői díjat is elnyert Magyar Elektrából is az derült ki. hogy az ember ugyan foglya annak a társadalmi, történelmi helyzetnek, amibe beleszületett, arrii életének közegét adja, de belső fejlődését eredményeként mégis képes lehet a közönségesség világából való kiszakadásra, a teljesség megértésére. Annak a transzcendenciát is magába foglaló tudásnak a birtoklására, ami azt kínálja, hogy hogyan születhet meg a harmónia ember és ember, az ember és a világ között. A fesztivált nemzetközivé tevő külföldi produkciókat ebben az évben is a válogatás esetlegessége határozta meg. Igazán maradéktalan élményt nem nyújtottak. A külföldről érkező magyar társulatok előadásaiban a remény volt a leghangsúlyosabb. (Idén először vettek részt a találkozón a kisebbségben élö magyarság képviselői.) A kassai Iparista Kisszínpad egy jókedvű játék lehetőségét ígérte. A gyergyószentmiklósi Figura a fenyegetettség légkörét érzékeltette. A kényszerek, bizonytalanságok között élő ember komor szigorúságot árasztó szorongása jelent meg a Manole mester című előadásukban, melyben a Kőműves Kelemen-ballada román változatát játszották el. A kiegyenesedés, afeloldozás lehetőségét kereste a produkció. Áldozatot vártak a játék szereplői maguktól, és csodát a külvilágtól. Az áldozatot végül meghozzák, a csoda azonban nem történik meg. Ez az igazán kétségbeejtő az erdélyiek előadásában. SÁNDOR L. ISTVÁN