Délmagyarország, 1990. július (80. évfolyam, 158-188. szám)

1990-07-10 / 167. szám

1990. július 10., kedd Gazdaság 3 Somogyi Kiárolyné felvételei Széchenyi téri nyugalom Mintha nem is egy pezsgő életű város szivében lennénk. Mintha egy külvárosi, forgalomtól távol eső park nyugalmát árasztanák ezek a képek. Pedig ilyen, „lírát" árasztó arcai is vannak a Széchenyi térnek. Csupán ezek az új formájú, a pesti Belvárosban már régóta látható, tetszetős hirdetőtáblák villantanak föl valamit a térre is betörő „civilizációs ártalmakból". Amúgy pedig, a nyári langymelegben ellesett, idegfésülö pillanatok. E baloldali göcsörtös fának bizonyára megszokottabb volt ez — békeidőkben. // Esőszezon // Többet hozhat, mint amit elvisz A mindennapi kenyerünkhöz szükséges búza aratását a mindennapi esők igencsak megnehezítik. Sok helyen csak épp belefogtak a nag • nyári munkába, s máris kényszerszünetet kell tartani. Mire felszáradna, újra itt a következő adag csapadék, amire egybként még mindig nagy szükség van. Mindez abból is látszik, hogy az összeszaladt víztócsák pár óra alatt elszivárognak. Az aratókon kivül csak a nyaralni indulók bosszankodnak, no meg azok akiket a vihar miatt kárért. Egyébként az élet megy a normális kerékvágásban, a mezőgazdaságból élők mindig is kénytelenek voltak előre bekalkulálni a természet szeszélyeit. A Sándorfalvi Magyar— Lengyel Barátság Tszrben 1600 hektár a vágnivaló. A betakarítás biztos meglesz, de nem mindegy, hogy milyen áron, s milyen minőségben. A túlérett kalászokból több mag szóródik, s a gombabetegségeknek is kedvez a párás klíma. Ha épp szombat-vasárnapra eúk a dologidő, azt az embereknek nem illik hétkóznaplosan megfizetni. Ráadásul a szemek 20 százalék feletti nedvességtartalma miatt a szárítást sem lehet megspórolni. Tekintve, hogy a hozam nem kimagasló, a termés zömét a saját takarmánykeverőjükben használják fel. A. felesleg mértéke még nem ismert, így egyelőre nem erőltetik az értékesítését. Ilyen háttérrel van idő kivárni, hogy at étkezési, az export, vagy a takarmánybúza-ár lesz-e a magasabb. Ebben a logikában a legbizonytalanabb pont az állattenyésztés, főként a baromfitartás nyo<moruságos jelene. Egyelőre kell még a takarmány, de ha a költségnövekedés továbbra is meghaladja az elérhető árakat, egyik pillanatra beeshet a ma még csak ingó nagygerenda. Szegeden, a Tisza—Maros Szög Tsz-ben a harmadát aratták le eddig a búzának. Itt is van takarmánykeverő, de a termelők által kevesellt 5 ezer 700 forintos tonnánkénti áron is szállítottak a gabonaiparnak étkezési búzát. Lehet, hogy később többért elmenne, de ehhez nagyobb tárolótér és türelem kellene. Ugyanis csak kis hányada eladó a termésnek, s a bevétel azonnal kell a hiteltörlesztésekre. A saját takarmányboltjaikban eddig nem esett vissza a kereslet a hétszáz forint körüli terményárak ellenére sem. Egyébként a júliusban leesett 42 milliméter csapadék, mint mindenütt, itt is többet használt, mint amennyi kellemetlenséget okozott. A kukorica, a napraforgó, cukorrépa, s minden később érő növény biztató képet mutat. A homoktenger közepén, Rúzsán egyáltalán nem megszokott, hogy napokig esőszünetet tartsanak. A múlt héten, csütörtök délutántól tudtak csak dolgozni, s emiatt egymásra torlódtak a tennivalók. Az ezer hektáron termelt búza jó része itt tis a keverőben köt ki. A feleslegre 6 ezer forint körüli áron találtak gazdát a szabadpiacon. A legtöbben most a barackosban serénykednek. Jó a termés, s vevő is akad rá. A szebbjét a kereskedelmi csatornák „nyelik el" 20-25 forint körüli nagybani áron. Az apróbb és közepes méretűekből naponta tíz tonnányit csomagolnak exportra, melyet a Zöldérten keresztül a Hungarofruct szállít el. A nyári burgonyát is most szedik, s nincs panaszuk az árra, keresletre. Az időjárás az apróbb kellemetlenségek ellenére eddig nem volt „ellensége" a mezőgazdaságnak. A mindent eldöntő, közgazdasági viszonyok rendezetlensége elsősorban a hús- és gabonaágazatban okoz gondot. Ez viszont nem a „teremtő" felelőssége. Erről azonban sokkal kevesebb a megbízható információ, mint a lehullott csapadék millimétereiről. T. Sz. I. Visszhang Hangszergyári capriccio A hangszergyár igazgatójának alábbi írása, melyet betűhíven közlünk, két okból késik ily szokatlanul sokat: 1. Chikán Ágnes írásának megjelenése után viszonylag sokára érkezett szerkesztőségünkbe; 2. Viszonylag sokáig „kiszorították" általunk fontosabbnak ítélt írások. Az igazgató véleményével sok ponton nem értünk egyet. Mégis közreadjuk, mert bízunk olvasóink ítéletében: ha egymás mellé teszik a két írást, van esély választani: kivel rokonszenveznek inkább? A mi „olvasatunkban": valaki, aki kötődik Szegedhez, javasolt egy önmagában életrevalónak tetsző dolgot a hangszergyártással kapcsolatban — megírtuk; ilyen szempontból nekünk tökéletesen mindegy, hogy Nagyváry úr azért ment („tántorgott"?) egykor Texasba, mert nem vállalta „a lenini utat", vagy másért; az sem tud különösebben felizgatni bennünket, hogy javaslata milyen izgalmakat keltett az igazgatóban (aki ugyan szeret királyi többesben beszelni, ám valószínűtlen, hogy „gyárának" valamennyi dolgozója pont úgy gondolkodik, mint ö; mi tagadás, kíváncsiak lettünk, s föltett szándékunk megkérdezni őket; irigykedünk is kissé, hogy van munkahely, ahol ekkora az összetartás: a hangszergyár összes külföldi üzletfele ily szolidáris a szegedi céggel!). Az értelmes párbeszéd híveiként azt tartjuk, indulatos csapkodások helyett higgadt, és az üzleti szempontokra ügyelő tárgyalásokon kellene üzleti, piaci, gazdálkodási kérdéseknek eldőlni. Milyen világhírnevet kínál szülővárosának a Stradivari-kutató texasi professzor? Mint sok más szegedi olvasó, magam is megdöbbenéssel olvastam a Délmagyarország c. napilapban 1990. VI. 16-án Chikán Ágnes újságírónő interjúját, dr. Nagyváry Józseffel. Első olvasatra a tv népszerű adásába a „Fele sem igaz" műsorába ajánlhatnám. A Nagyváry Józsefről írott ömlengő nacionáléról nincs mit mondanom, lehet, hogy igaz az életút, melyet a cikkíró oly pátosszal ecsetel. A cikk szegedi vonatkozásához azonban van hozzáfűzni valóm. Ügy is, mint a Szegedi Hangszergyár igazgatója, és úgy is mint a cikkben érintett. Az üzem minden dolgozója nevében visszautasítom a leírtakat. Kijelentem, hogy a gyárról írottak merő rágalmak, kimerítik a hitelrontás kritériumát. Tudja meg a kedves olvasó, hogy egy szegedi újságíró szemrebbenés nélkül le meri írni egy külföldi befurakodó igaztalan állításait. Nem vesz annyi fáradságot, hogy meggyőződjön, vajon igaz-e, amit neki elmeséltek. Elfogadta a lekicsinylő, ledegradáló véleményt, mi több a cikk is bizonyítja, meg is merte jelentetni anélkül, hogy meggyőződött volna, hogy Texasban, a College Stationban, majd a Virág teraszán a szegedi Hangszergyár termékeiről, tehát magyar termékekről valótlant állítanak. Ma Szegeden nem várható el, hogy lokálpatrióta legyen egy újságíró? Nem várható el, hogy megvédje szűkebb hazája nemzetközileg kivívott becsületét? Igaz, hogy egy újságíró könnyen teheti jelen esetben, hisz ezt a nemzetközi elismerést, melyet helytállással, tisztességes, következetes, keserves munkával egy gyár 120 fős kollektívája hosszú éveken keresztül elért, egy téveszméken, tájékozatlanságon alapuló cikkel hitelét lehet rontani, meg lehet semmisíteni. A cikk visszhangja országon belül megindította azon kiváló hazai mesterek, igazságügyi hangszerszakértők emberi felháborodását, akik már jártak a szegedi Hangszergyárban, ismerik szakmai képességeinket. A cikk lekezelő, leértékelő hangvétele eljutott országhatárainkon túlra, külföldi vevőinkhez, akik mind megdöbbenésüknek adtak hangot, hisz állítják, hogy a szegedi Hangszergyár hangszerei az iskolahangszerek kategóriájában a világpiacon keresettek, eladhatók, és nem értik, hogy egy helyi lapban a dilettantizmusnak adhatnak helyt. Hadd idézzem a cikk egy sorát, melyet az állítólagos világhírű Nagyváry prof., Szeged szülötte kijelentett, és ez szolgai módon szegedi újságban, szegedi gyárról hangzott el. Idézem: „A szegedi Hangszergyárban készült hegedűk a leggyengébbek a világon." Csodálatos kijelentés egy Szegeden született és Texasba eltántorgott, a lenini utat akkor nem vállaló vegyésztől. Mi több, ez a „köztiszteletben" álló professzor, a szegedi hegedűket a leggyengébbnek értékeli —, ha egyáltalán van értékítélete; és ugyanez a professzor kinyilatkoztatja, hogy megvenné a hangszergyári hegedűket. ó, mily önzetlenség, ó mily hazafiúi megnyilatkozás! Kérem, higgye el, kedves olvasó, Nagyváry professzor valóban járt a szegedi gyárban, valóban szándékozott rendelni, de csak 2 db hegedűt, hangsúlyozom: kettőt. Kijelentésem valódiságát kontrollálni lehet, számot tudok adni mindenkor, hisz én valóban szegedi voltam és vagyok, 30 éve dolgozom a gyárban, és minden erőm, tudásom, energiám a gyár jó hírnevének megtartására fordítom, és nem teszek úgy, mint egyes hazájukat elhagyók, — kik dicsőséget élveznek a sajtó hasábjain még akkor is, ha ezek a hangok erősen disszonánsak. Való igaz, hogy Nagyváry József 240 dollárt ajánlott 1988-ban egy hegedűért — miután kettőt rendelt volna. nem nehéz kiszámolni, hogy ez 480 dollár, mely az akkori hivatalos árfolyamot tekintve cca. 25 000 Ft. Ez igen! Ez világraszóló üzlet! Mi felelőtlenül ezt a ragyogó üzletet nem értékeltük. Voltak az országban olyanok, akik bedőltek az ajánlatnak, neves, nemzetközileg elismert, jegyzett mesterek. Egy-két hangszer elkészítésére vállaltak kötelezettséget Nagyváry úr felé, majd úgy nyilatkoztak, hogy soha többé, hiszen ezen egy-két hangszer árát sokszori sürgetésre fél év múltán küldte meg a készítőknek. Mi köszönjük, de ilyen bizonytalan üzletből nem kérünk, nekünk 120 ember munkalehetőségét és kenyerét kell folyamatosan biztosítani. Döntse el továbbá a kedves olvasó, ha a Szegedi Hangszergyár hangszerei Nagyváry prof. szerint a leggyengébbek a világon, akkor hogy lehet az, hogy a Szegedi Hangszergyár termelésének 95 százaléka tókés piacon kerül értékesítésre. Hogy lehet az, hogy vásárlóink közül nagyságrendi felsorolásban első az USA, majd NSZK. Franciaország. Norvégia, Spanyolország, Olaszország, Anglia, Ausztria, Portugália, Ausztrália stb. — és ezen országokat hosszú évek óta tisztelhetjük vevőink között. Lehet, hogy ezen országokban senki sem ért a hangszerekhez? Lehet —, de lehet, hogy örülhetnek, hogy nincs egy nagy tudású Nagyváry professzorjuk. Az interjúban úgy hangzik, mint a mesében: a tékozló fiú íme visszatér és szándéka megvenni a szegedi gyárat. Állítása szerint már csak azért is, hogy megmentse az 50 munkást, akik szerinte nagy értéket képviselnek. Mi is igy gondoljuk, hogy nagy érték az 50 munkás — sót, a többi 70 is, mivel a gyár létszáma 120 fő, s mi minden dolgozóra számítunk, nincs szükségünk ilyen mentőangyalrá. Azt írja a cikkíró, hogy a professzor úr komolyan gondolkozik a gyár megvételén, de elmondása szerint tisztázatlanok a tulajdonviszonyok, és így nincs kivel tárgyalni. Eddig a mesemondó! A valóság az, hogy Nagyváry prof. felkereste Budapesten a Konsumex Külkereskedelmi Vállalatot (érdekes, a cikk előtt már tudta, ki a gyár tulajdonosa) és ott nem a gyár megvétele volt a fő téma, hanem a fatelítési eljárás technológiáját kívánta eladni sok millió forintért. Ugyanakkor ezen eljárással készülő, és magasabb árfekvésű hangszerek értékesítését, illetve piaci garanciáját, eladhatóságát nem vállalta. Régi, de igaz magyar közmondás kívánkozik reflektálásom végére: „Nem a ruha teszi az embert." Lehet, hogy a feltételezett gyárvásárló szegényes, kopott táskájában hozta a dollármilliókat? Lehet, pedig én akkor meg akartam ajándékozni egy Konsumex-reklámszatyorral, diákkori táskája helyett. Bárdos Károly igazgató