Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-09 / 136. szám

Sport 1990. június 9., szombat DM1 mqSpin FENYVESI FÉLIX LAJOS VERSEI Néma kórus Mi történt? Ez nem lehet igaz. Beleszédültél, mint lábadozó beteg. Eddig is szennyben, árulásban jártál... a halál közelében. De az a néma kórus. Szenvedés. Hallod a tegnap ablakán át: haldokló, rothadó, még eleven ember-roncs százezrek Észak jéghaván túl, könyörgő kezet, lábat amputálnak, ahogy gyerekkorodban fűrésszel vágtad a fát! Apád, anyád is ott lehet. És litvánok, lettek, grúzok. Örökre eltűnt nemzetek. Millió és millió halott Csákány összetörte tenyér rongyba csavarva szorítja a tollat, s írja: MÉGIS! MÉGIS! ÉLÜNK! Lágerek poklából is van visszatérés, hiába új és új kínzatás, az ember győzedelmeskedik, valami kipusztíthatatlan már-már isteni tartás a végső percekben, kenyérnél nagyobb éhe a szabadság megtartó erejének! PLAKETT Hajnali kérés Most, amikor csillag-rajokat töröl le az ÚR ítélő keze, próbáljuk magunkat megőrizni. Szigorú lett a lét, és boldogtalan nem tudok már hinni egymagam. Asztalunkon: kortynyi szerelem, a Halál kenyeréből egy falat. Ott kinn (az eget csapdosva) vadul az Idő szalad, karmolja föl az életem. Bontsd le fekete hosszú hajadat. Maradj velem. EINSTEIN PORTRÉ Bánvölgyi László munkáiról a felvételeket Somogyi Károlyné készítette A szobor túléli azokat, akik állíttatták — Vonzódsz a kozmoszhoz, a csillagászathoz, a tudós emberhez. • • — Az ember nem maradhat ki az Univerzumból. A világ, csak az azt megismerni vágyó, kutató emberrel együtt teljes. A bemérhetetlen világmindenség ijesztő, s a tudomány eredményei sokszor nyomasztóan "hatnak vissza a földi halandóra. A technika is túlságosan felértékelődött napjainkban. Féló, úgy járhatunk, mint Ikarosz. Ha túl közel merészkedünk a Naphoz, megolvadnak a szárnyaink. — Szobraid emberközpontúak, realisztikusak... — Egyelőre nem akarok ettől a felfogástól eltérni. Ha valaha más utat választok, akkor is ebből fogok táplálkozni. Hiszem, hogy nem lehet a lépcsőket átugrani. Ahhoz, hogy az ember igazi absztrakcióra legyen képes, szükség van árra, hogy tisztában legyen a mesterség alapjaival. Én egyelőre örülök annak, hogy közérthető vagyok. — Nem félsz a közízléstől, mint megrendelőtől? — Nem. mert nem érdekelnek a divatos áramlatok. Nem akarok feltétlen mindig valami újat, valami mást, valami feltűnőt csinálni. Nem akarok minden áron eladhatót, kelendőt „gyártani". A magam útját járom. Szeretnék olyan megrendelőknek dolgozni, akik pontosan tudják, mit kérnek. De hogy a végeredményhez milyen módon jutok el, azt bízzák rám. Szeretem a kötött tematikát, mert az mederben tartja a fantáziámat, de a megvalósításhoz szabadságra van szükségem. — Most éppen egy Szent Istvánszobron dolgozol... — Nagyon megtisztelőnek érzem, hogy fiatal korom ellenére, engem választottak a bordányiak. Szeretném, ha tetszene a szobrom a község polgárainak. Egy köztéri munkát elkészíteni nyomasztóan nagy felelősség. Hiszen egy bronzszobor — ha csak le nem döntik — évszázadokig, vagy annál tovább is megmarad. Többszörösen túléli azokat, akik állíttatták. S ha nem igazán jó a mű, hát évszázadokig Ismetjük a mondást: a szobrásznak nincs más dolga, csak lefaragni a kőtömbről a felesleget. Ami marad, az a szobor. Bánvölgyi László szobrai, kisplasztikái pontosan annyira természetesek, egyszerűek, amennyire ez a tétel. A huszonéves fiatalember nem akar meghökkenteni, elkápráztatni. De legfőképpen nem akar mellébeszélni. Einstein biciklin. Kabátját fújja a szél, arcán kisfiús mosoly. Ikarosz zuhanás közben. Egyik szárnya már-már a földet érinti. Hatalmas távcső, mely alatt törpévé kicsinyül a csillagász. Mint felnagyított atom közepén csücsül a mag: az emberembrió, akiből egykor tudós lesz, és meg akaija fejteni a világot. hirdeti alkotója silány képességeit. is. — Mit szólsz a ma oly divatos szobordöntögetéshez ? — Az indulat nem feltétlen a szobornak, vagy az alkotójának szól. Hanem annak az eszmének, amit képvisel. Természetesen örülök, hogy nem az én szobraimat döntögetik. — Vállalnád-e, hogy elkészítsd valamelyik menő politikus portréját? — Hát, mi tagadás, kicsit zavarba hozol a kérdéssel. De azt hiszem, vállalnám. Végül is a szobrásznak azt kell elkészítenie, amit megrendelnek tőle. Hogy milyennek ábrázolja a modellt az persze az ó szabadsága. Láttam én már nagyon kedves és groteszk Lenin-ábrázolást is. Gondolom, a lényeg az, hogy ne hazudja az ember szebbnek, jobbnak a megmintázandó modellt, mint amilyen véleménye van róla. Vannak jó és rossz alkotások függetlenül a témától, a modelltől. — Egy-egy szobor elkészítése igen sok munkafázist, technikai feltételt igényel. Van-e lehetőség ebben a műfajban az önfeledt játékra? — A szobrászat nagy fegyelmet igényel. A játék lehetősége nem igazán a készülő plasztikában, hanem inkább a konkrét munkát megelőző tervezésben rejlik. Míg számtalan kis vázlatot készít az ember. Sokszor órákig ülök és nézek magam elé, fejben alkotok. A szemem előtt jelennek meg különböző variációk, formák. Természetesen, mintázás közben csábítja az embert a sok-sok izgalmas felület. De vigyázni kell, nehogy letérítse az embert eredetileg kijelölt útjáról. A látványosságért nem szabad feladni a lényeget. — A Tömörkényben végeztél, most ugyanott tanítasz. • • — Bevallom, először nagyon féltem a tanítástól. Az is furcsa volt, hogy a régi tanáraim hirtelen kollégáim lettek. Most már sok örömet okoz, hogy naponta tanúja lehetek, hogyan bontakozik ki egy-egy gyerek tehetsége. Már az elsősök között akadnak igazi egyéniségek, akiknek teljesen sajátos hangjuk van. De ez nem elegendő, a tehetség mellé mesterségbeli tudás is szükségeltetik. Az alapok azért kellenek, hogy legyen honnan elrugaszkodni. S ha elcsatangol az ember, legyen hova visszatérni. Nekem is ezt tanították valamikor a tanáraim ebben az iskolában. Amit megtanultam, most megpróbálom tisztességgel továbbadni. PACSIKA EMÍLIA • • ntudatra ébredésem nem O

azzal kezdődött, hogy elkezdtem tudni magamról. Eleve nem is értettem volna, hogy mi is az öntudatra ébredés. És azt is furcsállottam, hogy egy ébredés hogyan tud kezdődni. (Persze lehet, hogy a kezdődés is el tud kezdődni, és az ébredésnek is van ébredése; és ha ez így van, akkor ebből még nagyon sok okos dolog következik). De a lényeg az, hogy mi is lenne az az öntudatra ébredés. Én ugyanis hiába olvastam el tengernyi könyvet, fecséreltem el éveket hiábavaló vitákra és töltöttem hosszú éjszakákat meddő fejtöréssel, úgy érzem, hogy ma is csak homályban tapogatózom, ha mindazt, amit • megsejtettem, rendszerezni próbálom. Szinte semmi közös nincs bennünk, vagy ha mégis van, én nem látom. Számomra az öntudatra ébredés mindenekelőtt egy sajátosan összenőtt szépséges szóvirág. Különösen az ébredés részét szeretem. Mert szerintem az ébredés nem a reggeli kényelmetlen kötelesség, és nem is az órákon át forgolódva, verítékben úszva várt sötétségbe zuhanás testvére. Inkább az álom kezdetének fonákja (ha van egyáltalán kezdete és fonákja). Igazából' tehát magam sem tudom, hogy mi. De aszerelemhez hasonlít legjobban. A szerelemnek is ahhoz a fajtájához, amikor reggelenként, a csípős hidegben a trolibuszmegállóban ácsorgok, hogy egy pillantást vethessek arra az elsuhanó arcra, amelynek gazdája nem ismeri vonásainak titkos értelmét, amely csak számomra tárult föl, és kínozva fogva tart. Az öntudatra ébredés így lett valami meghatározatlan szerelem szinoNarcisszusz nímája, aztán gyorsan összekapcsolódott azzal az érzéssel, amiről már régóta tudtam, hogy megjelenése valódi fordulópontot jelentett az életemben. Amit én öntudatra ébredésnek nevezek az a testemre való rácsodálkozás: a kezemre, az ízeit, furcsán rángatózó ujjaimra, a lábamra, a bórkeményedésekre, a testemet a legváratlanabb helyeken ellepő szórre, az arcomra, a porcos fülemre, a kocsonyás szememre, a fejemet borító furcsa bundára. Mindez egyszerre vonz és taszít, ám szüntelenül velem van — ennek tudatából néhány pillanatnál hosszabb időre még sohasem sikerült megszabadulnom. Olykor órákon át nézem egy kistükörben a nyitott számban ficánkoló nyelvemet, ahogy egy mélytengeri uborkához hasonlóan vergődik a sekély vízben és próbálom a reakcióit, egész érthetetlen halmazállapotát, undorító alacsonyabb rendűségét, csigaszerű képlékenységét összekötni magammal. Célt soha nem érek, de ilyenkor is átjár az a csodálat, ami az én öntudatomra ébredésem legfőbb jele. Vonzódom magamhoz. Talán halálosan. Mindezt hosszú ideig nem ismertem fel. Nem volt nevem az önszerelem számára. Azóta ezt jelenti az öntudat homályos fogalmának könynyen azonosítható megfelelőjét. Tudom, hogy az önszerelem bűn, de nem tudom, hogy miért. Néha már azt hittem, hogy utálom magamat, de ezek a pillanatok annyira illékonyak, futóak voltak, hogy gyors eltűnésük bebizonyította természetellenességüket. Az öngyűlölet és a belőle fakadó önsajnálat számomra mindig idegen maradt. Barátaim sorra az öngyűlölet erkölcsileg helyénvaló és dicséretes állapotába hajszolták magukat, míg én minden erőfeszítés nélkül, édes ernyedtségben és bódulatban még ma is órákat töltök a tükör elótt. Szó sincs arról, hogy elégedett lennék a látvánnyal, ám a változtatás szándéka nem rengeti meg alapjaiban a minden tagomat átjáró „egyediség és egyszeriség" iránti szerelmemet. Ez a szerelem nem is egészen a sajátom, inkább az érzékeimé. A láthatatlan érzékek szerelme önmaguk iránt, mely, hogy kézzelfoghatóvá váljék — hiszen a konkrétság valamilyen fokon minden vonzalom alapja — kénytelen az érzékek hordozóira: a testre, a szervekre átvetülni. Erkölcsileg így felmentést is adhatok magamnak, hiszen az érzékeimnek nem parancsolhatok: önálló életet élnek és ezen nem változtathatok. Az érzékeimnek való kiszolgáltatottságomat az önszerelemhez hasonlóan elfogadom, sőt élvezem. Persze lehetnék szabad is; összesen annyit kellene tennem, hogy kioltom az érzékek világát. Összeégetném a bórömet, hogy ne tapinthassak, a dobhártyámat átszakítanám. a szememet kitolnám, a nyelvemet kitépném. Mindez együtt feltehetőleg megszüntetné a rabságomat és önszerelmemet is elaltatná. Sót ily módon talán éppen a titokzatos öntudathoz jutnék el. De ebben az állapotban — bármennyire vonzónak is tűnhet számomra nem lenne kedves az ébredés. HORVÁTH CSABA