Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-04 / 131. szám

1990. június 4., hétfő A helyzet 5 Operavizsga a Kisszínházban Jelmezben és civilben Megvádoltak, hogy „a vájtfülűek szemével írom a kritikáimat". Elég természetes: ha az ember eltölt némi időt egy szakterületen, könnyen válik finnyássá, s — folytatva a képzavarokat —, ízlése gyomorbajt kap. Remélem, én még nem sülylyedtem idáig, noha, adott esetben tíz eltúlzott bírálat kevesebbet árt, mint egyetlen indokolatlan bók. Ha mármost, az ember fiatal művészekkel táplálkozik. különösen hajlamos az elnéző dicséretre, pedig könyörtelen igazmondást épp ilyenkor kell keményre kovácsolni. A Zeneművészeti Főiskola énekesei idén először vizsgáztak valódi színpadon, valódi jelmezekben. A Kisszínházban csaknem teltház előtt adtak Mozart-estet szombat délután. Előre csak ennyit: nagy szükség van erre! Ha valaki főiskolai tanulmányokra adja a fejét, nyilván komolyabb szándékai vannak, s >a megalapozottság mérésében alapvető, hogy színpadon, szituációban, közönség előtt méressenek meg. A növendékeket láthatóan inspirálta a környezet. A színház kezdeményezése igen üdvös. Jövőre talán azt is meg lehet majd oldani, hogy a lényegesen ünnepélyesebb és jobb akusztikájú Nagyszínház emelje az esemény és az énekhangok fényét. Az idei, az első színházi vizsga még számos kompromisszumot tartalmazott. A praktikusság örve alatt is nehéz együtt látni egy fiút és egy lányt jelmezben és civilben. Az első részben mintegy háromnegyed órás Don Giouanni-keresztmetszetet láthattunk, melynek néhány szereplője mai ünneplőben, míg az utána következő „Figaro házasságában" is fellépők korabeli ruhákban álltak előttünk, s ez bizony zavaró volt. Fölfedezhettünk egy eredeti operai tehetséget: Lőrincz Zoltán öltönyben is jól érvényesítette Masetto bumfordi báját; játéka friss, ötletes, hangja egészséges. Busa Tamás (Don Giovanni) baritonja kiegyenlítettebbé vált, játéka is könnyedebb. A virtuóz Bordal ugyan még nehézségeket okoz neki, de fejlődése szép reményekre jogosít. Gémes Szilvia mindkét műben kissé „túlvállalta" magát. Mind Donna Anna, mind a Grófnő áriái nehéznek tűntek számára. A Figaro házassága egyébként sem volt szerencsés választás. Az öregedő Gróf—Grófnő párosban sem ő, sem Fazekas Zoltán nem találta a megfelelő hangot, figurát. Szilvia viselte a legszebb, leghatalmasabb ruhát és parókát, s ez sajnos, némileg merevvé tette. A Figaro egyes jeleneteiben többet mutathatott meg ábrázolókészségéből, mint Donna Anna statikus számaiban. Jó tipp volt viszont Bálint Zsuzsa a két szubrettszerepben: mind Zerlinát, mind Susannát meleg hangon, kedvesen elevenítette meg. Fazekas Zoltán Leporellóként lényegesen jobb benyomást tett, mint a Gróf szerepében, melyből egyelőre csak a komikus vonásokat érzi, a tragédiához, a melankóliához túl fiatal. Rajta Erzsébet hangszíne nem túl vonzó, de éneklése lendületes, figuraábrázolása figyelemre méltó. A fiatalabb generációból Somogyvári Titnea (Zerlina—II.) bensőséges hangszínével, Tóth Mónika (Cherubin) udvarlásának buzgó lendületével tűnt ki, bár mindkettőjüknek akadtak múló intonációs problémái. A szünet után A színigazgató című egyfelvonásos és Heltai: A néma levente című darabjának felhasználásával készült játékot élvezhettük. Ebben a növendékek színészi talentuma juthatott érvényre. Az igazi dalos feladat kevés; A színigazgató két primadonna vetélkedéséről szól, akiket két nagyszerű koloratúrszoprán jelenített meg. Miklósa Erika dekoratív külsejével, Jani Gabriella elbűvölő (kertésznadrágos) karakterével két ellentétes típust képvisel. Hangjuk is inkább egy igazi primadonnáéhoz, és egy vérbeli szubrettéhez közelit: az est legjobb énekesteljesítményeit köszönhetjük nekik. Kettejük között énekelt az est egyetlen tenoristája. Kovács Hegedűs István inkább buffó szerepek, mint nagy tenorfeladatok várományosa. A második részben készséggel és odaadással működött közre a Szegedi Szimfonikusokból alakult kamaraegyüttes. Pál Tamás karnagy ugyan az énekesek háta mögött állt, de vigyázó tekintetét, minden belépést pontosan jelző ütéseit ha nem is látták, bizonnyal érezték a fiatal énekesek. A szegedi főoskola növendékei közül ketten immár a Szegedi Nemzeti operatársulatában énekelnek. Az idei vizsga lebonyolítása egy lépéssel közélebb vitt ahhoz, hogy ez a műhely a színház utánpótlásának forrásává váljék. Márok Tamás Szépeink Mindenki hallhatta, ez volt a kérdés. Válasszatok! Hát választottak, választottunk. Komoly, öltönyös úriemberek, megfontolt szavú jövőjósok után most a szép nem soraiból — ami ugye szubjektívebb, kellemesebb, látványosabb, s nem utolsósorban felelőtlenebb vállalkozás, mint a komor nyomtatású voksok, listák szavazóládába pottyantása. Üjra van szépe, ez évben is Magyarországnak. Egy törékeny, karcsú MISSZ, aki fitteket, álmodozókat, lágyakat és vágyakozókat egyaránt maga mögé utasított. Ott, a képernyőt bámuló és a vendégek szeme előtt, szigorú, igazságos, de legalábbis látszólag elfogulatlan, idegen nyelvű zsűri előtt, akiknek ízes magyar köznyelven adtak számot szemmel jól megítélhető, bájaikat kiegészítő, sziporkázó szellemükről, talpraesettségükről, álmaikról. - • Minden bizonnyal elfogulatlan és jól kiszámított, az elkövetkezendő esélyeket is mérlegelő, pártatlan döntés született a királynő személyét illetően. (Isten óvja!) Csak az udvartartás! Csak azt tudnám feledni! A „hoppmester" friss képesítését bizonyító, esetlen torokköszörülések, kínos mulasztások, protokolltévesztések és bakik halmazát! Az unalmasan, üresen, ásítást követelőn telő per. ceket, a pergő ritmus, a gördülékeny, könnyed műsorvezetés, az ilyenkor kötelező és nyugtató hatású, illuzórikus) csillogó külsőségek hiányát, az — egyébként génjeinkben már kódot kapott — operetthangulat lassú és arcpirító halálát. Bizonyságát a felejtendók állhatatosságának, a bevett viselkedési formák feloldhatatlanságának, a társalgási élet (létpercek?) tovatűntének, visszahozhatatlanságának. Lehet, volt, ki szórakozott, izgult ós szurkolt. Ha fűződött hozzá érdeke. Én a semleges kívülálló szemével, bóbiskolva meredtem, az idő előrehaladtával a képernyőre, talán unatkoztam is. Talán bosszankodtam is Mert az volt a kérdés — bennem —, ezek itt valóban országunk „legszebb tizennégy szüzei"? S közülük a legragyogóbb azon egy? A választ a másnap adta. Kinn a korzón, a délutáni nyüzsgésben, az esti, utcai kóborlásokon. Diáklányok elszórt csapatainak csendülő vihogása irányába pislogva, képzelt koronákat hajítottam nékik, annak, ki érdemelte. Tán százat is. Fejük csacskán és szabadon billegőzött (óh, könyv nem nyomta terület!), lábaik ci. pőben, nem ingadozó tűsarokban végződött, lépésük ütemes és harmonikus dallamot kalapált az elszelelő villamos zajával, érzéki disszonanciában azzal, estélyi fodrok, fátylak és felsliccek nem merevítették tartásukat önfeledtek voltak, vidámak, szépek, sőt gyönyörűek. Mint egy MISSZ. Vagy annál sokkal inkább. (czégény) Nincs kegyelem! Beszéljen csak a riportalany. Előbb-utóbb úgyis kiböki a legfontosabb mondatot, azt, amit majd címmé, mottóvá, nélkülözhetetlén kinyilatkoztatássá lehet emelni. Dicséretére legyen mondva, megtette ezt Sbabó Tamás többszörös milliomos vendéglős is, amikor nem sokkal a tragédia után találkozott Gazsó L. Ferenc és Zelei Miklós újságírókkal. Tekintete szemrehányó volt, arca súlyos gondoktól meggyötört, nyelve nehezen forgott. Történt pedig mindez Miskó István, Tiszakécske Városi Tanácsának elnökének, Bács-Kiskun megye 6. számú választókerületének országgyűlési képviselőjének, a megyei képviselőcsoport vezetőjének öngyilkossága után. Miskó, Tiszakécske fejlődésének úgymond egyszemélyes garanciája, az elképesztő mértékű telekpanamák kulcsfigurája önvédelmi fegyverével lőtte főbe magát 1989. február l-jén. Szóval azt mondta Szabó Tamás — aki Miskó baráti közreműködése révén mellesleg 1985-ben 350 négyszögölnyi telekért írd és mond 350 forintot fizetett a helybéli tanács számlájára — a két tollforgatónak, hogy „Az újság az oka mindennek." Ez a mondat aztán ott szerepel a Dübörög a senki földje című szövevényes riportgyűjtemény belső oldalán, meg a hátlapján is. A mondat kiemelése egyszerre irónikus és önirónikus gesztus. Afféle mozdulatsor, melyben ott az újságíró bólogatása is a milliomos vendéglős váddal fölérő szemrehányására: „No persze, csak nem úgy, ahogy ön gondolja. Mert ha nem jövünk mi, évtizedes beidegződéseket lerombolva, konok és kíméletlen erőfeszítéssel, akkor ön, s az önhöz hasonlók még mindig korrumpálnának, panamáznának, a köz kárára nyerészkednének..." Persze hogy nem ilyesmire gondolhatott a milliomos Szabó. Mármost vélhetően nem tévedünk sokat, ha azt mondjuk, minden dolgok legvégső oka mégis csak a jó Isten. Ezen állítást pedig összevethetjük a riportgyűjtemény tételmondatával, minekutána az újság — konkretizálva maga az újságíró — nyomban párhuzamba állítható a Teremtővel, vagyis nincs másról szó, mint a zsurnaliszta megistenüléséről. Ez itt bizony már az önirónia terepe. Pici lazítás a kényszerű szerepen, feszültségoldó önvizsgálat, mosolygás azon, milyen komolyan is gondoljuk a dolgokat. Nagy szükség van erre, mert hát a leleplezés olyan műfaj, amiben jócskán gonosznak és kíméletlennek is kell lenni. Bács-Kiskun korrupciós útvesztőiben a könyörtelenség szakmai követelmény. A szarral nem lehet finomkodni. A rémi párttitkárról megrajzolt portré például — aki még a gyerekei templomi esküvőjére elmenő párttagoknak ti fegyelmit adott — olyan lelkiismeretesen kíméletlen, amiben még egy picike hely sem jut a kételynek vagy az empátiának. S bizony ez így van jól. Jusson eszünkbe az is, a szerzők haditudósításoknak nevezték ezeket a riportokat, melyek a „békefrontról" szólnak. Van Zeleinek egy verse — címe: népmese —, melyben így ír a háborúról: „Amíg a háború titokban van, azt békének nevezik." Ügy tűnik, Bács-Kiskun homokos, szikes földjén már nincs titokban a háború. Ellenben titokba „kerülhetett" a béke. Ja kérem, ezt a könyvet nem békés szándékkal írták. Dal A másik És, persze, nap mint nap látjuk ezt a másik várost is. Átballagunk terein, eltévedünk utcáiban, hol kevesebb a fény, eltévedünk, és megnyugszunk a szürkében, ami kifosztható, kifosztatik. Látjuk a másik várost, hol az élet keserű, de egyszerűbb. Állítólag egy éjszaka ellopták ebből a városból a színeket. Valamelyik nap megállt egy ember az elhagyott buldózer előtt, és azt kiabálta: „Nem is éjszaka történt!" Dal. NAGY LÁSZLÓ FOTÓI