Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-29 / 156. szám

1990. június 29., péntek Oktatás — Kultúra 5 Torma helyzefe még szilárd Nyelvi nehézségek a SZOTE-n Körözvények — nyílt levél, káderfejlesztési tervek — kérvény, szerződések — (a szolgálati utat betartó) panasz, rendelkezések és tiltó táblák. Túl sok a papír — gondoltam, mikor egy baráti beszélgetés és egy belső kiadványban megjelent hallgatói vélemény nyomán a SZOTE Idegennyelvi Intézetének (belső) ügyeiről tájékozódtam. Sok a papír, azaz kevés a szó, így egyetértés se igen lehet — gondoltam, miközben végighallgattam az intézet dolgozóit képviselő szakszervezeti bizalminak és néhány nyelvtanárnak a „munkahelyi történeteit", miközben jegyeztem a vezető nyelvtanár, majd a rektor szavait. • A megkérdezettek — állításaikat igazolandó — jelentéseket/írásba foglalt javaslatokat; dossziékba fűzött „dokumentumokat" tettek elém ... A szegedi orvostudományi egyetem hallgatóinak idegen nyelvekre való oktatására — más egyetemekhez hasonlóan — lektorátust hoztak létre több évtizeddel ezelőtt. Három és fél éve — pályázat alapján — új vezető, a több nyelvet ismerő Torma József került az intézmény élére. Úgy tűnik, azóta sincs béke az azóta Idegennyelvi Intézetté előléptetett munkahelyen. A helyzetet Pósa Katalin szakszervezeti bizalmi a következőképpen jellemezte: a munkahelyi demokrácia teljes hiánya, az oktatás szétzüllesztése, követhetetlen és önkényes pénzgazdálkodás. Torma József a lektorátusra háruló feladatok ellátásához elengedhetetlen szakmai követelményszint növelése következtében feszültté vált munkahelyi légkörről beszélt. A papír azonos a minőséggel? Az űj vezető új „működési rend" kidolgozását látta szükségesnek a SZOTE idegennyelvi lektorátusán. Álláspontja szerint az alapvető általános idegen nyelvi ismereteket az egyetem előtti szakaszban kell oktatni, így a lektorátusoknak az alapismeretekre épülő szaknyelvi oktatás lesz a végső feladatuk. Bízik abban, hogy — ha egyre igényesebb munkát végeznek — nélkülözhetetlenné válnak, fel sem merülhet megszüntetésük gondolata. Ezért fogalmazta meg a kreatív feladatvállalás követelményeit (sokszínűség, változatosság, szabad nyelvválasztás, hagyományaink felújítása, önálló tanulási készség kialakítása), ezért dolgozott ki új „működési rendet" és íratott alá munkatársaival „káderfejlesztési tervet". A SZOTE lektorátusán dolgozóknak a következő új követelményeknek kell megfelelniük: két idegen nyelvszakos egyetemi diploma, az orvosi szaknyelv latin és görög elemeinek ismeretét föltételező latin állami nyelvvizsga, szakosított marxista—leninista egyetemi végzettség, egyetemi1 bölcsészdoktori fokozat, jegyzetírói tevékenység. Ezenkívül számos egyéb feladat elvégzésére „kötelezett" a nyelvtanár, például könyvtárügyeletre, folyamatos konzultációra, ügyintézésre, szükség esetén a nem szaktárgya szerinti órát megtartani, s egyáltalán, „minden egyéb, az egyetem és a lektorátus munkáját elősegítő feladatot" ellátni. A követelményszint emelésével egyetértettek a dolgozók. Ám azt nehezményezték, hogy az ésszerűtlen, csak az oktatómunka rovására elvégezhető feladatokat kiszűrő javaslataikat az értekezlet nyílt vitáiban elfogadta, majd később álláspontját visszavonta a vezető nyelvtanár. A vezető általános módszerének nevezték, hogy „mivel nyilvánosan nem tud érvelni elképzelései mellett — az oszd meg és uralkodj.'-elv alapján —, mindenkivel csak négyszemközt beszél". A „káderfejlesztési tervek" ilyetén módon történő „kidolgozása" után az az összkép alakult ki a lektorátus munkatársainak döntő részében, hogy vezetőjük „minőségjavító" koncepciójának lényege: papírok és diplomák megszerzése — azok tartalmától és értékétől, a munkát segítő vagy gátló jellegétől függetlenül; továbbá a bérezésnek az újabb és újabb „papirostól" és kizárólag a vezető véleményétől való függővé tétele. „Akinek nem tetszik, mehet" A vezető nyelvtanár a magas szakmai követelményrendszert a hallgatók elvárásainak és a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem vezetőivel való konzultáció alapján dolgozta ki. Úgy készítette elő intézetét a változásokra, hogy „elébe ment" a feladatoknak: a három féléves, heti háromórás kötelező oroszoktatást fokozatosan két féléves, heti kétórás, majd választható tantárgyra redukálta; már 1987ben megkezdte az egy idegen nyelvszakos kollégái átképzését; bevezette az angol szakforditóképzést és a felsőfokú állami nyelvvizsga-előkészítést; öt (angol, német, francia, orosz, finn) anyanyelvi lektort alkalmaz. Időközben kétszeresére nőtt a lektorátus óraszáma. A változtatások is igazolják az új vezető kiindulópontját: a szakmai követelményszint növelése jelentette „megrázkódtatáson" mielőbb legyenek túl az intézet dolgozói. A fluktuáció ennek megfelelően elsöprőnek nevezhető: a korábbi 16 munkatársból az utóbbi egy-két évben 8 keresett új munkahelyet, a jelenlegi nyelvtanárok közül minden második kisebb-nagyobb konfliktusba keveredett vezetőjével. A vezető nyelvtanár szerint azok távoztak, akik nem kívánták tartani magukat „az előzőleg megbeszélt, írásban is rögzített követelményekhez". A még a lektorátuson dolgozó tanárok úgy vélik, „a nagymérvű eltávozás már önmagában mutatja: baj van a munkahelyen". A munkahelyi értekezleteken demokratikus módon kialakított álláspontok helyett a vezető nyelvtanár írásbeli rendelkezésekkel utasít; a fizetésekről az általa kitalált szempontok alapján, egyszemélyben kíván dönteni. Az állandóan érvként használt „követelményszint-emelés" ellentmondásos: például egyesek középfokú nyelvvizsgával is oktathatnak, sőt, ő maga egykori érettségi vizsgájára hivatkozva latint tanít; tűi sok a külső óraadó, igy a tanév kezdetén hetek telnek el, mire kialakul a végső órarend; a külső óraadók alkalmazásakor egyénenkénti elbírálást követ, esetükben nincs egységes követelményrendszer. Az ellenvéleményt kifejtő dolgozókkal szemben retorziókat alkalmaz: például a fizetésemelést, a plusz jövedelmet biztosító valutás órák „engedélyezését" használja fel a feltétlen engedelmesség kikényszerítésére. Az ellentmondás minden formájával szembeni reakciója aránytalan a kiváltó okkal. Stílusára és módszereire jellemzőnek vélik a dohányzással kapcsolatos körlevélsorozatát, melyből idézünk. (1. levél:) „Tisztelt Munkavédelmi felelős tanárnő! Tájékoztatom a következő rendelkezésemről: Minthogy dolgozóink túlnyomó többsége nemdohányzó, néhányan viszont erősen dohányoznak, helyesnek tartom, hogy a világméretű környezetszennyeződés mai állapotának megfelelően az egészséges életmódot folytató emberek érdekében hozzanak intézkedést. Közterületeken (folyosókon, fürdőszobában, vécében, tantermekben, könyvtári olvasóban, gépházban) dohányozni tilos ... Dohányozni csak abban a teremben szabad, ahol kizárólag dohányosok dolgoznak... A feladat végrehajtásáért felelőssé teszem. Megbízom továbbá a következő táblák beszerzésével: 10 db dohányzást tiltó tábla beszerzése, 1 db dohányzásra kijelölt helyre utaló beszerzése ..." (2. körlevél): Mivel olyan hely nincs a lektorátuson, ahol nemdohányosok ne tartózkodnának időnként, 1989. december 6-án, reggel 8 órától a lektorátus egész területén megtiltom a dohányzást..." (3. körözvény): „Tisztelt Kollégák!... Az egész lektorátus területén tilos a dohányzás! ..." (4. levél): „Tisztelt Tanárnő! Kérem, szíveskedjék vizsgálatot indítani, hogy mi az oka annak, hogy az egyik szobában még mindig erős dohányszag érezhető ..." A vezető vezetője kivár A kicsinyeskedéssel fertőzött munkahelyi légkörön, s a vezető nyelvtanár módszerein változtatni akarnak az ott dolgozók. Értekezleteken jelezték nemtetszésüket, az egyetemi szakszervezet, majd a munkahelyi döntőbíróság, később a rektor közbelépését kérték. A dolgozók panaszait, a vezető érveit meghallgatták, de az Idegennyelvi Intézet belső gondjai azóta sem oldódtak meg. A rektor szerint a vezető nyelvtanár kiváló szakember (ami a lektorátus munkájának javulásában is megnyilvánult), ugyanakkor sűrűn ismétlődnek olyan belső problémák, amelyeket egy rátermett vezetőnek (aki a lényegest a lényegtelentől megkülönbözteti, s aki kész a kompromisszumokra) magának kellene megoldani. Az egyetem vezetője úgy véli, arra kell törekedni a SZOTE minden intézetében, hogy a fluktuáció és a törzsgárda aránya egészséges legyen. A következő tanévben ismét terítékre kerül a lektorátus: a rektor megvizsgálja, hogy a helyzet stabilizálódott-e. Az új pályázat kiírását — amit a lektorátuson dolgozók is támogatnának — a SZOTE állami vezetője nem tartja kizártnak, de végsősoron az egyetem dönt a vezetésre való alkalmasságról... Igy számomra továbbra is kérdés: szabad-e hagyni a szakmailag mégoly kiváló személyt, hogy a vezetés nehézségeivel küszködjön, ha módszereit a „vezetettek" nem ismerik el? Az egyetemeken most dolgozzák ki az intézmény új szervezeti és működési szabályzatokat. Érdemes lenne e dokumentumokban a dolgozók vezetőválasztó jogára is figyelmet fordítani! Cjszászi Ilona Csongor és Tünde a Várban Elenyésző szerelem Hűvös előadással kezdődött az idei nyári színházi szezon Budapesten. Hideg, szeles estén mutatta be a Csongor és Tündét a Nemzeti Színház társulata a Karmelita udvarban. A színjáték azonban nem melegítette fel a didergő, majd fogyatkozó nézőket. Csittzár Imre rendező mintha kívülállóként közeledett volna Vörösmarty darabjához. Akárcsak előző rendezésében, a Kaukázusi krétakörben, most is a külsőségekre helyezte a hangsúlyt. Látványszínházat igyekezett teremteni, színpadi attrakciók sorozatát. A Karmelita udvar alkalmi színpada azonban tökéletesen alkalmatlan ennek megvalósítására. Ügyetlenül, árulkodóan lógnak be a zsinórok, nehézkesen mozgatják a trükköket. Elfújja a szél a takaróvásznakat, díszletmunkások erőlködése látszik ki ott, ahol színpadi csodának kellene születnie. De nem ez a legnagyobb baj. Csiszár a látvánnyal sosem értelmez, mindig csak illusztrál, sokszor ezt is következetlenül teszi. Csongor hattyúkat lát röpülni. Nosza, át is húznak két kitömött hattyút zsinóron a színpad fölött. Majd rövidesen megjelenik meszszire nyúló fehér szárnyacskákkal verdesve Tünde, s csapkodva, szárnyaiban botladozva Ilma. Többen paródiát sejtve felszisszennek. Nincs igazuk. Csiszár nem ironizál. A jelenethez komótosan lecsatoltatja színészeivel a szárnyakat, majd távozáskor újra magukra öltik őket Később azonban teljesen elfeledkeznek a tündérség ezen külső jeléről. A három vándor egyszerre érkezik a színpadra, hatalmas vásznakat húznak maguk után. Mozdulni sem tudnak tőle. Csak a szél fújja könnyedén szét a súlyosnak szánt jelképeket. A látvány nem tesz hozzá semmit ahhoz, ami a szövegben elhangzik. A kereskedő gazdagságát az aranyszín, a fejedelem hatalmát a bíbor, a tudós kételyeit és erőfeszítéseit a zöld és a sötét közti átmeneti színű uszály jelzi. Miután méltóságteljesen bevonultak a vándorok, megállnak középen, közrefogják a szintén mozdulatlan Csongort, majd egymás után elszavalják szövegeiket. Ha a rendezőnek valódi víziói lennének a műről, akkor a képi ötletek most kezdődnének, s nem ezzel fejeződnének be. Az elmondottak mélyebb rétegeit segítenék érvényesülni, s nem a szövegmondáshoz teremtenének esztétikus környezetet. Ugyanez érvényes az Éj monológjára is. A sötét, pillangót formáló háttér előtt áll Lukács Margit és verset mond, miközRészlet Varga Mátyás kiállítóházából: előtérben a Csongor és Tiinde ihlette, Három ördögfióka című kerámiaszobra ben a színpadon nem történik semmi. Ezen az előadáson jószerével mindenki szaval. Többnyire egymás mellett beszélnek. Észre sem veszik, hogy milyen szituációban vannak, milyen belső tartalmakat, vágyakat és érzéseket szólaltatnak meg. Versműsorrá alakítják Vörösmarty drámai szövegét. Ennyire nem bízott volna a színház abban, hogy a szerző nemcsak kiváló költő volt, hanem hitelesen eljátszható színpadi mű szerzője is? Vagy a rendezőnek épp arra nem maradt ideje, energiája, hogy a helyzeteket kibontsa, megteremtse a valódi színpadi viszonyokat, amelyben természetesnek hatnának Vörösmarty költői mondatai? Ebből következően tényleges színészi alakításokról nem is beszélhetünk. Feltűnő, hogy mennyire egysíkúak a figurák. Jószerivel mindenki egyetlen gesztussal ábrázolja a. színpadi alakokat. Mihályi Győző Csongorja a csalódott boldogságkeresés erőfeszítéseit mutatja. Ráckevei Anna Tündeként a remény és a reménytelenség hullámzásának kiszolgáltatott önállótlanságot játssza. A köztük levő szerelmet, evidens öszszetartozást azonban semmi nem jelzi játékukban. Balga és Ilma párosát a komikai hagyományoknak megfelelően tenyeres-talpas figurákként ábrázolja Bánsági Ildikó és Cseke Péter. A színészi szerepkörváltás kísérletén túl azonban nem dicsérhető alakításuk. Humoruk híján van bármiféle lendületnek vagy eredetiségnek. Tímár Éva Mirigyét a kegyetlenségre hajló, túlfeszített bosszúvágy jellemzi. Az ördögfiókák itt a pokol küldötteiként jelennek meg. Szirtes Gábor, Nemcsák Károly és Hunyadkürti István azonban csak imitálják a fiókák ördögi energiáit. Az akrobatikusnak szánt mozgásban a legfeltűnőbb a színészek gyakorlatlansága, ügyetlensége. Közben nyögdécselnek, hogy legalább az erőfeszítésükre felhivják a figyelmet. Az ég és föld között lebegő történet ebben az előadásban menthetetlenül földhözragadt lett. A hangsúlyeltolódáshoz talán közrejátszott a technikai nehézség is. Mivel a szabadtéri színpadnak nincs zsinórpadlása, ezért az eget nem tudta szerepeltetni a mutatványokat bemutató rendező. Minden trükköt a színpad alól kellett megoldania. A nyílócsukódó föld alatti üregek így az előadás meghatározó metaforájává váltak. Minden a sírok között játszódik. A pusztulás hűvöse lengi be az előadást (fújva magával a föld alól gyakran áradó müfüstöt). Minden a sírgödörbe hull, minden az enyészettel viaskodik. Ugyanakkor a jelkép hatásosságát csökkenti, hogy túl gyakran használják az üregeket pusztán technikai segédeszközként — a szereplők hirtelen eltűnnek, váratlanul felbukkannak —, anélkül, hogy metaforikus jelentést kapnának. Gondolati egyoldalúságra is utal azonban a látványvilág. Mint minden átmeneti időszak, a mi korunk is magán viseli az enyészet bélyegét. Rendkívül érzékeny a pusztulás fenyegetésére. De az átalakulás nemcsak halál, hanem újjászületés is. A boldogságkeresés nemcsak hiábavalóság, hanem életben tartott remény is, nemcsak a pokollal való találkozás kényszere, hanem az ég sóvárgása is. Eget sejtet, újjászületést ígér a szerelem. Egyedül ez az, ami képes legyőzni a halált. Ebben hitt Vörösmarty, amikor szembenézett kora komor valóságával, önmaga kételyeivel. Ennek a metafizikai értelemben (is) vett szerelemnek a hite hiányzott leginkább a külsődleges látványba és avítt deklamálásba belemerült előadásból. Sándor L. István Alapítvány a bölcselet érdekében Ujabb alapítványról lészen szó, melynek bölcsőjét ezúttal a JATE filozófiai tanszékének jó néhány tanára ringatja. Sorolnánk az előhívó okokat: a magyar filozófia történetének nincs szisztematikus és módszeres számbavétele, különös tekintettel a szegedi vonatkozásokra. Amikor a kolozsvári egyetem Szegedre települt, vele jött egy filozopterteam is, a nevek azóta a feledési jótékony homályába merültek. Megemlítjük például Bartók Györgyöt. A mechanizmus hasonló Hamvas Béla elfelejtéséhez, elfelejtetéséhez. A két világháború közti időszakban Klebelsbergnek köszönhetően a vidéki egyetemekre épp olyan komolyan ügyelt és figyelt a később földig dorongolt kultúrpolitika, mint a pestire, a vízfejűség, mint a bolsevik centralizáció kedves formája, ismeretlen volt. Nyilván, az sem véletlen, hogy az egy magyar Nobel-díjas, Szent-Györgyi Albert is épp szegedi illetőségű. Jelentős filozófiai élet is folyt itt tehát, neves képviselőkkel, minden ideológiai fölhangtól mentesen. Az alapítvány programjának létrehozói úgy gondolják, vissza kell adni a filozófia abbéli jogát, hogy újra szabad és független diszciplína legyen. Az állami költségvetés bizonytalansága miatt van szükség az alapítvány formájára, mely nyitott; a 70 ezer forintnyi, egyelőre csekély törzstőkéhez bárki hozzájárulhat, sót. Az összegyűlő összeget felhasználják majd vendégoktatók meghívására, tehetséges hallgatók támogatására, a Szeged vonzáskörzetébe tartozó magyarság filozófiai kultúrájának ápolására ... Az alapítók: a Dunabank Rt., Csejtei Dezső, Dékány András, Simon Ferenc, Szabó Tibor, Kissné Nóvák Éva, Gausz András, Gyenge Zoltán. Tóth János, Krémer Sándor, Laczkó Sándor, valamint társelnöki támogató Turay Alfréd, a Hittudományi Főiskola rektora. Az alapítvány számlaszáma: Dunabank Rt.. 289-98 534-7007/082. Dal.