Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-24 / 151. szám

1990. június 24., vasárnap Tetőablak 7 * E

zerkilencszáztizenháromban születtem, Jánoshalmán. Édesapám szabómester, édesanyám varrónő volt. Édesapám elment a 14-es háborúba, 17-ig hallottunk róla hírt, aztán nyoma veszett. így édesanyám nevelt föl bennünket. 19-ben mindannyian tífuszba estünk, Anna nővérem akkor meghalt, Etelka testvéremmel maradtunk meg. Ó ma is él, négy lánya, nyolc unokája, két dédunokája van, akiknek száma őszre hárommal szaporodik. A négy elemi után Kalocsára kerültem gimnáziumba, de édesanyám nem tudta vállalni a taníttatásom költségeit, ezért Bácsalmáson végeztem négy polgárit. Aztán a bajai tanítóképzőbe jártam, de a kollégium költségeit sem tudtuk fizetni, annak ellenére, hogy féldíjas voltam, s így vonatos diák lettem. Ezután vettek föl novíciusnak a Kapisztrán Jánosról elnevezett ferencesrend-tartományba, Szécsénybe. Már kalocsai diák koromban pap szerettem volna lenni, mindig vonzódtam a vallásos dolgokhoz, és persze anyagi okok is közrejátszottak abban, hogy szerzetesnek mentem. Küzdelmes volt az életünk, édesanyám nehezen tartott bennünket. Nyaranként keresztapám cséplőgépeinél dolgoztam, nagy segítség volt a családnak az a két mázsa búza is, amit ezért kaptam. Két évig Jászberényben voltam, ferences kolostorban, aztán Gyöngyösön, s 1941 júniusában szenteltek pappá Egerben. 1941 augusztusától a Felvidéken, Füleken voltam hitoktató három évig. Ezután Jászberényben tanítottam hittant, s ugyanott lettem házfőnök 1946-ban. Akkor még három évig viszonylag nyugodt életünk volt, 1949-ben, amikor a kedves nővérektől elvették az iskolákat, akkor kezdett kritikussá válni a helyzet, ami aztán a szerzetesek begyűjtésével vált tragikussá. Én akkor már a szolnoki rendház főnöke voltam, s abból lehetett érezni, hogy készül valami: a sajtóban nagyon támadtak bennünket, különösen az a véresszájú kommunista... hogy is hívták? Igen... Révai. O írt minősíthetetlen cikkeket. Szóval, ennek nyomán szállították az ország középső részein lévő kolostorokba a határmenti településeken élö testvéreinket. Hozzánk Sopronból, Kőszegről, Zalaegerszegről hozták a szerzeteseket, vagyis deportálták óket, mert ez az volt. Kettős bánásmód alakult ki: mi szabadon mozoghattunk, ók viszont nem hagyhatták el a házat. Mondtam is akkor a bennünket ellenőrzőknek: mi épp olyan bűnösök vagy bűntelenek vagyunk, mint a hozzánk beköltöztetettek. Szeptemberre kötötte meg a püspöki kar a kényszermegállapodást a kormánnyal, aminek következtében nyolc iskola maradhatott meg a szerzeteseknek, egyébként — úgy fogalmaztak —: 'megvonták a működési engedélyt'. Ezután nekünk el kellett hagyni a rendházat, de a végleges megszűnésig, a rendelet végrehajtásáig, még eltelt egy év. Addig csak a legszűkebb papi tevékenységet folytathattuk, s fokozatosan derült ki, ki az, aki tovább dolgozhat. Persze, akinek valami összeütközése volt a helyi hatóságokkal, a kiállósabb papokat nem engedték működni. Bizonyos megalkuvásra szükség volt a talpon maradáshoz. Mert íratták például a körleveleket a hatóságok a tsz-ek melletti agitálás érdekében. Ha ezt valaki nem olvasta föl a misén, már elég volt a megbélyegzéshez. Én például azt mondtam: ha a püspök kénytelen volt megírni a levelet, én kénytelen vagyok fölolvasni, de ami sértő a híveknek, azt kihagyom belőle. Négyen voltunk ferencesek Alsóvároson a működési engedély megvonásakor. 1950 októberétől 1951 novemberéig voltam itt én is, s akkor Hamvas JJ MINT A (RÁKOSI)-DIKTATÚRA VESZÉLYFORRÁSAI Lapunk két héttel ezelőtti számában már megemlékeztünk a szerzetesek 1950. júniusi elhurcolásának évfordulójáról. Öszszeállításunk második részében Sztankai Szilás ferences rendi szerzetes mesél az életéről, a negyvenéves történelmi kitérőről, Lotz Antal főiskolai tanár segítségével pedig e kitérő hátterét próbáljuk megrajzolni. püspök kérésére kimentem Csengelére. Hat tanyai iskola tartozott a körzethez, de kerékpárhoz is csak úgy jutottam, hogy Szegeden egy gyári munkás nevére vették meg, mert én nem kaphattam volna, csak fizikai dolgozóknak járt. Hat évig jártam kerékpárral, aztán tizenhárom évig százhuszonöt köbcentis Csepel motorral, végül Trabanttal, 1978-ig. Szegeden már tán egyetlen hittanos sem volt, amikor hozzám még több, mint kétszáz gyerek járt. Persze évról évre csökkent ez a szám, mert a járási tanfelügyelő mindig jegyzőkönyvezte: az igazgatók még nem nevelték meg a népet, még hittanra járatják a gyereküket. 1978-ban kerültem Balástyára, kerületi esperesnek neveztek ki. Tavaly szeptemberig voltam ott, s aztán a szerzetesrendek működésének újbóli engedélyezése után jöhettem vissza Alsóvárosra. Négyen vagyunk most itt ferencesek, ebből hárman a negyven évvel ezelőtti eseményeknek is részesei voltunk. Nem bíztunk abban, hogy ide visszajöhetünk, nem gondoltuk, hogy valaha még hivatalosan is működhetünk. Ha nem bukik meg a kommunizmus, ez nem is következhetett volna be soha. B.T. Szent László füve A naptár László névünnepének jelöli június 27-ét. I. László királyunk a magyar történelem és néphagyomány legnépszerűbb alakja. „Szent László király — olvassuk a legendában — szeretetben gazdag, a türelemben nagylelkű, a kegyességben felséges, a kegyelem ajándékaival teljes király... Magas termetével más emberek fölött egy fejjel kitűnt úgy. hogy az adományok teljessége benne duzzadozván, már maga testalkata is királyi koronára méltónak tüntette fel." Népszerűségének bizonyítéka, hogy nevét falunevek sokasága, hegyek, hágók, források és füvek őrzik. A Szent László füvéhez fúzödó monda szerint László seregét mirigyhalál (pestis) tizedelte, s a nép tőle várt segítséget. Ekkor Lászlónak álmában egy angyal mondta meg, mit kell tennie. Úgy is történt. László király álmából felébredve kilépett sátrából, s találomra kilőtt nyila egy füvet talált el. Ez pedig a keresztes tárnics volt, amely nedvével új életre élesztette vitézeit. A középkorban a Szt. László-tárnics csodatevő erejébe vetett hit általános volt. Pestis, vízibetegség és köszvény ellen kiterjedten alkalmazták. Gyógynövényként ma már nem tartjuk számon, mégis ezen a napon a füvecske méltán idézi fel nagy királyunk emlékét. Hajdú Imre L

otz Antalt, a Hittudományi j Főiskola tanárát a begyűjtések történeti, történelmi hátteréről kérdeztem. Ám beszélgetésünk elején a személyesen is megélt napok eseményeit idézte föl. — Személyes emlékem erről a napról, 1950. június 9-éról, hogy éppen vizsgáztunk volna, de nem jött be a vizsgáztató tanár. Reggel még rendben részt vettünk a misén, de aztán a jól értesültek már megtörték a szent csöndet, s suttogtak arról, hogy az éjszaka történt valami. Ennek látható jele csupán annyi volt, hogy a Dóm tér két oldalán sétálgatott egy-egy ember, ávós, természetesen. A piaristák papírrepülőt dobtak a fejükre — le is pofozta őket érte Magyar Károly volt tanoncotthon-vezetó. — Lehetett-e érezni az elhurcolás éjszakáját megelőzően, hogy valami történni fog a szerzetesekkel? — 1947-ben a kommunista párt győzelme után már érezhető volt, hogy baj lesz; ennek az elsó jele 1948-ban látszott, amikor a jezsuiták pesti rendházát kiürítették. Ok ezután nem is bízták a véletlenre, illetve a kommunistákra a sorsukat. Szegeden például kedd, csütörtök és szombat volt a sétanapjuk, ilyenkor kisétáltak a Kállai-ligetbe, feketéllett tőlük a híd. Nekünk feltűnt, hogy egyre kevesebben sétálnak, végül már csak néhány ember. Kiderült, hogy egy volt rendtársuk, aki mozdonyfútőként helyezkedett el a MÁV-nál, és rendszeresen a bécsi gyorssal járt, egy ládában kettesével nyugatra csempészte a szegedi jezsuitákat. Végül lebuktak, mert a szerelvények „kopogtatós bácsija" felfedezte a búvóhelyet. Óriási botrány volt, lezárták a Keleti pályaudvart, de később mesélték, hogy rettenetesen sírt a kopogtatós ember, amikor megtudta, kiket buktatott le. — Tulajdonképpen miért volt fontos a Rákosi-klikk számára a szerzetesrendek felszámolása? — A szerzetesrendek felszámolása része volt az egyház elleni harcnak, nem véletlen. hogy a begyűjtéskor a szovjet határ közelébe, illetve a Budapest—Záhony vasútvonalhoz gyűjtötték be az embereket, azzal is revolverezve a püspöki kart, hogy esetleg Szibériába viszik a szerzeteseket. — Igazából mi volt a baj a szerzetesekkel? — Hogy nem lehetett őket ellenőrizni, ami egy diktatúrának mindig veszélyes dolog. A legkisebb állami iskolát is tudták ellenőrizni: egyforma gondolkozású emberek, egyformán élnek. És még egy érdekes körülmény: már a tárgyalások közben mosolygott mindig Rákosi, amikor II. József neve szóba került. A jozefinista ideológiát ó egy az egyben átvette: arra jók a papok, hogy a szószékről felolvassák a körleveleket, mikor kell trágyázni, mikor lesz begyűjtés stb., de az már nem kell, hogy az iskolában olyan ideológiát terjesszenek, ami a diktatúra érdekeivel ellentétes. De sajátos gyűlölet is volt Rákosiban egyes rendek iránt, nem véletlen, hogy az angol kisasszonyok, a ciszterek és a jezsuiták rendjének tagjait még udvarosnak, vagy takarítónak sem lehetett fölvenni a püspökségekre, illetve a megmaradt iskolákba. Ezeket a rendeket a föld színéről is eltörölte volna Rákosi. A cisztereket azért gyűlölte. mert az akkori apátjukat tartotta Mindszenty rossz szellemének, amit persze könnyű cáfolni — egy évben kétszer, ha találkoztak. A jezsuiták esetében közismert, hogy óket, mint a harcos katolikusokat már korábbi hatalmak is üldözték. — Konkrétabb előjelei mik voltak az 1950 júniusi fejleményeknek? — Rendszeres volt, hogy hangzatos ígéreteket tett az állam, amit aztán rövid időn belül megszegett. Nagyon ígérte például Ortutay Gyula, hogy elveszik ugyan az iskolákat, de a papnevelés ezzel nem szűnik meg. Eltelt két év, és elvették a szemináriumok felét is. Aztán azt is nagyon ígérték: azért, hogy az iskolákat kivették az egyházak kezéből, a hitoktatás szabadon folyhat tovább, bemehetnek a régi hittanárok. Még egy év sem telt el. már a hitoktatást is fakultatívvá tették, gyakorlatilag fölszámolták. Tartani lehetett újabb lépésektől, s a jezsuiták eszméltek először, próbálták a fiatalokat külföldre menteni. — Volt-e közvetlen kiváltó oka a júniusi „begyűjtésnek"? — Amikor Révainak június elején elhangzott az a hírhedt beszéde, már sejteni lehetett, hogy valami következik. Ez előtte is így volt: akár a kulákság, akár a szocdemek ellen kellett föllépni, Révai mondott Nagy László felvételei egy nagy beszédet, aztán pár héten belül Rákosi vagy Péter Gábor „levonta a gyakorlati következtetéseket". Igy kezdték a határ mentén a begyűjtést. Az ország más részein ez már valamivel kulturáltabban folyt, bejelentették, hogy mennek, s leltár szerint mindent átvettek. Néha előfordult, hogy később még visszaadtak valamit, például Alsóvároson. Rájöttek, hogy egy plébánosnak, két káplánnak mégis csak kellene egy iroda. De az irodát már úgy adták vissza, hogy nem voit benne semmi, a könyvek már vagy a zúzdában, vagy a jó ég tudja, hol voltak — Bálint Sándor szimatolt sokáig utána, hogy a legértékesebb, még török nyelven írt kódexek hol lehetnek. Egyeseket egy szolnoki öreg munkás a papírgyárból megmentett... — Vannak-e arról adatok, hogy Szegedről hány embert vittek el akkor? — Több teherautó vitte a jezsuitákat, az alsóvárosi miasszonyunk apácákat, újszegedről is az iskolatestvéreket — hosszan lehetne sorolni. Mindenesetre több száz szerzetesről van szó. — Hányan vannak, akik később esetleg visszajöhettek, s valamilyen módon folytathatták a ténykedésüket? — Körülbelül harmincan. S talán ugyanennyien, akik szüleik lakásán laktak, s ápolói vagy tanítói munkát végeztek. Érdekes, hogy ezek valamenynyien nők — férfi szerzetes egyáltalán nem jött vissza Szegedre. Ebben nyilván annak is szerepe volt, hogy a lehetőségek Szeged esetében különösen szűkre voltak szabva — Rákosi legszívesebben a térképről is leradírozta volna ezt a várost, ahol a börtönéveit töltötte. Tán csak azért nem sülylyesztették határórváros szintre, mert — mégiscsak egyetemi központ. Balogh Tamás Egyházi hírok: EGYHÁZI ÜNNEPNAPOK. Parlamenti döntésre van szükség az egyházi ünnepnapok munkaszüneti nappá nyilvánításáról. A Magyarországi Református Egyház Zsinata kezdeményezni kívánja az Országgyűlésnél több egyházi ünnep munkaszüneti nappá nyilvánítását. Ezzel kapcsolatban Pál Lajos, a Munkaügyi Minisztérium munkajogi főosztályának vezetője az MTI munkatársának elmondta: A minisztériumot hivatalosan még nem tájékoztatták a kezdeményezésről, de azt előre is kijelenthetik: kívánatosnak tartják, hogy az ügyben a jelenlegi gyakorlattal szemben a Parlament döntsön. A munkaszüneti napokat ugyanis még minisztertanácsi rendelet szabályozza a Munka Törvénykönyvének végrehajtási rendelkezéseként, de a jogalkotási törvény alapján a jövőre nézve szükségesnek tartják. hogy az ilyen ügyekben általában is az Országgyűlés és ne a kormány határozzon. A jogalkotási törvény szerint ugyanis a munkaviszonnyal kapcsolatos alapvető kérdésekről csak törvény rendelkezhet, s véleményük szerint ide sorolható a munkaszüneti napok szabályozása is. A parlamenti döntést indokolja az is. hogy a munkaszüneti napok mindig valamilyen jeles történelmi eseményhez kötődnek, s így a magyar nemzetet reprezentáló testületnek kívánatos elbírálnia, mely ünnepről emlékezzék meg munkaszüneti napon az ország lakossága. Annak nincs jogi akadálya, hogy az eddigieknél több fizetett ünnepnap legyen, mert tavaly hatályon kívül helyezték azt a minisztertanácsi rendeletet, amely előírta, hogy egy évben hány munkanapot kell ledolgozni. A munkaszüneti napok növelésének azonban a gazdasági ésszerűség határt szabhat. (OS) * A LEPRAMISSZIÓ VILÁGKÖZPONTJÁBÓL, Londonból hazánkba látogatott Sylvano Perotti lelkész, N. Martin, az ausztráliai lepramissziós munkavezetője cs Fairbus úr. a nepáli lepramissziós kórház igazgatója. Látogatást tettek többek között Dcbrcccnbcn. Solymáron. Vaján és Sárkercsztúron. Felkeresték a magyarországi Lepra Missziós munka Budapest-Alagi téri központját, majd Romániába utaztak tovább, hogy ellátogassanak a Duna-deltában lévő leprások telepére. (Reformátusok Lapja) * HITTAN - LENGYEL VÉLEMÉNYEK. Lengyelországban komoly vita folyik a katolikus püspöki kar azon követeléséről, hogy indítsák újra a hitoktatást a világi iskolákban. A lengyel közvélcménykutató központ felmérést végzett, hogyan vélekednek az emberek e kérdésről. A megkérdezett felnőttek többsége, 60.2 százaléka egyetértett a hittanórák visszaállításával, míg 27,7 százalékuk ellenezte. A felnőttek 18.4 és az iskolások 9.1 százaléka vélte úgy, hogy kötelezővé kell tenni a hittanórákon való részvételt, a felnőttek 24.4 százaléka és a gyerekek 78,2 százaléka szerint meg kell adni a tanulóknak a lehetőségét, hogy maguk dönthessék cl, óhajtanak-e cini a lehetőséggel vagy sem. míg több mint 50 százalék a döntést a szülők jogának tartja. A hitoktatás bevezetését az értelmiségiek általábanellenezték — közel 60 százalék helytelenítette és csak 25 százalék helyeselte. Ezzel szemben az egyéni gazdálkodók 80, a nyugdíjasok 72 százaléka tartotta szükségesnek. A Slowo Powszechnc című katolikus lap szerint, erkölcsös felnőtt csak erkölcsös gyermekből válhat, ezért nem lehet lemondani a gyermekek hitoktatásáról. A kommentátor másik érve az ellenérzésekkel szemben, hogy egyrészt senki sem követeli a hitoktatás kötelezővé tételét, másrészt azt sem. hogy ennek keretében csak a katolikus vallásnak biztosítsanak helyet — ugyanúgy meg kell adni a hittantanítás lehetőségét valamennyi egyháznak. (OS) * HATTYASTELEPI MEGHÍVÓ. A városrész védőszentje, Páduai Szent Antal tiszteletére szabadtéri szentmise lesz június 24-én, vasárnap délután 5 órai kezdettel a haranglábnál, melyre mindenkit szeretettel hív és vár a hívek közössége. A szentmisét főtisztelendő P. Lovász Rajmund ferences atya végzi. A hattyastelcpi hívek közössége megközelíthető a 74-es sz. autóbusszal, amely a Marx térről indul 16.15 és 16.45-kor.