Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-23 / 150. szám

1990. június 23., szombat DM] magazin HÁYJÁNOS Afrikai mozaik /. \ -v \ Jozef Tákó tánca* Tangó Leülök, eszek, oszt akasztanak Megin leülök, megin eszek, oszt megin akasztanak. Má itt a vacsora Leülök, eszek, oszt nem akasztanak. Nem élet ez bazmeg, hogy konzumman az ember, hogy csak eszik, oszt nem akasztanak. * Szerdzsó Podmanió a fotelban ült és az ajtóra rajzolt céltáblába dobálta az injekcióstűket. Én fütyörésztem: fü-fü-fü-fú. meg dudorásztam: du-du-du-dú, s a szöveg legérdekesebb részét még énekeltem is: „kacagó leopárd, sötét az éj." Du-du-dú. Fü-fü-fü-fű. Képzeld Szerdzsó, ma megtaláltam Jozef Tákó jegyzetfüzetét a folyosón. Csak az elsó oldalán van írás. Egy vers, dal. vagy tánc. Az a címe: Tangó. Jozef Tákó Afrika-indulója* Mi már nagyon Mi már nagyon fejlettek vagyunk, nálunk a boldog nagymamák sugárzó arccal ölelik sugárbeteg unokáikat. Minket gyönyörű tájak öveznek, az erőművek gátjai megfékezték a gátlástalanul növekvő természetet. Mi már leszoktunk róla, hogy mérgezzük méregdrága szervezetünk. A kötelesség az utolsó hasznos szenvedélyünk. Mi már fejlettek vagyunk, régen meghalt mindenki, de most most viszont egészen más a helyzet, egy csomóan még mindig élnek. * A teknóczsíros kenyér volt a kedvenc ételünk. Szerdzsóval falatozgattunk kettesben, s közben halljuk, hogy az udvaron folyik a zizi Egyenletes lépések robaja, meneteléshang, nagv dalolászás. Meg lehet itt örülni, mondta éppen ekkor ébredő Johnny White. Mi folyik itt? Egyenlőre még nem a szemed — válaszolta Szerdzsó — de az is hamarosan bekövetkezik. A jezsuita átnevelőtábort szervezett a feketéknek. Takó mereven állt a kórház udvarán és vezényelt. Számoláskor a legelterjedtebb etiópiai nyelvjárást használta. A feketék a négyes számot meghallva harsány éneklésbe kezdtek. A dal Jozef Tákó Afrika-indulója volt. 'MtAAltfKL^ GÁLL TIBOR MUNKÁJA ,EN MAR SPIRITUALIZALTAM AZ ORSZAGHATAROKAT' Átutazóban — A kilátástalanság egyfajta tunyaságra csábítja az embert. '84ben kirúgtak a kolozsvári képzőművészeti főiskoláról. Ennek politikai okai voltak, így legtöbb művészjobbnak látta, ha ezután átnéz rajtam. Szócs Géza és Kántor Lajos közreműködésével kiállíthattam ugyan a Korunk Galériában, de fölmértem, ha ragaszkodom a pályámhoz, akkor el kell mennem az országból. — S mit találtál itt nálunk? — Műtermet, anyagokat. A pesti főiskolára úgy vettek át, hogy a munkáimat nem is látták. Azokat ugyanis ide jövet a határőrök elkobozták. Itt harmadévesként kezdtem, úgy hogy rajzolnom nem kellett, csak az elméleti órákra jártam be. — Itteni életedet mennyire befolyásolja az, hogy Erdélyből jöttél? — Mikor átjöttem, a főiskolán én voltam az egyetlen erdélyi. Nagyon jó kapcsolatokba keveredtem. — Milyennek látod az itteni főiskolát? — Lehet tanulni. Talán kicsit túl laza. Most nagy forrongások vannak. A hallgatók új embereket szeretnének a tanárok között látni: Beke Lászlót, Jovánovics Györgyöt, Birkás Ákost. — Leltél-e emberi kapcsolatokra? — Ha dolgozom, találok embereket is. Budapest nekem a folyamatos, a határidőre való teljesítést jelenti. — Feleséged, gyermeked itt él, ha végzel, te is Szegeden versz új gyökeret? Gáli Tiborral beszélgetve, saját generációm hetvenes évekbeli viselkedése rémlett föl. Mikor hajlamosak voltunk a szkepticizmus álruhájába bújtatni tehetetlenségi érzéseinket. A „mi már mindent tudunk a világról, még azt is mitől ilyen rossz, de semmit sem tehetünk" — szerepköréből ítélkeztünk múlt és jelen fölött, anélkül, hogy valójában igazi információink lettek volna a világról, s önmagunkról. A zsilipek közé szorítottság önértékelésünket is megnehezítette. Szorongásainkat extravaganciával, flegmasággal lepleztük. Most már tudom, önvédelemből. Gáli Tibor odaátról jött nemrég. Feleségével, kisfiával ugyan Szegeden lakik, de valójában Pesten él, hiszen a képzőművészeti főiskola mesterképzőjénck hallgatója. — Nem. Visszamegyek Kolozsvárra. — Viszed a családodat is? spiritualizáltam az országhatárokat. Tudom nem lesz könnyű, mert nem vár saját kuckó, ahol majd elmélyülten dolgozhatok, de Kolozsvár az a hely, ahol a saját szabadságomat meglelhetem. Nem pozícióra vágyom, csak jelen lenni. Már a jelenlét is nagyon fontos lehet. Várnak ott téged? — Sokan elmentek a régi ismerősök közül, de biztosan maradtak néhányan, akikkel értjük egymást. — Van-e itt alkalmad kiállítani? — Nem kedvelem a kiállítást, mert falat állít az alkotó és a közönség közé. Az előadó, a színész helyzete sokkal jobb, mint a képzőművészé, mert közvetlenül, személyesen tolmácsolhatja mondanivalóját. — Tudsz valami jobb lehetőséget a közönséggel való találkozásra? A kézbe vehető könyv illusztrálása, netán a performance jobban tetszene? — Nem. Valami intimebb helyzetre gondolok. Ahol én is jelen lehetek a grafikáimmal. Mondjuk a zsebemből húznám elő azokat, csak annak mutatnám meg, aki tetszik nekem. — Most, hogy így lehetőséged nyílt kiszabadulni a szorításból, nem akarsz elutazni, s eredetiben megnézni a klasszikusokat? — Nem nagyon érdekelnek. — Nem kedvelsz senkit a nagyok közül? — Mondjuk Andy Warholt és Cornelius Eschert... — Mire számíthatsz, ha visszamégy szülővárosodba? — Nem tudom. Úgy lenne jó, ha nem lenne rosszabb, mint amihez itt hozzászoktam. Jó lenne, ha tudnék dolgozni. PACSIKA EMÍLIA Egész életemet meghatározó gyerekkorom legfontosabb színhelye volt nagyanyám vertvályogfalú házának padlása. Emélkszem, ahogy a fülledt csöndben unokatestvéremmel hallgattuk az egércsaládok fészkelődését, a galambkörmök koppanásait, és a kiszáradt esőcsatornában porfürdóző verebek fémes tollborzolását. De leginkább az idő múlását szerettük volna megfigyelni, ám csak a százados szarufák halk roppanásait rögzíthettük. ahogy egyre tágulnak a cserepek közti rések, egyre szélesebb sávokban zuhan be a fény, megvilágítva a levegőben szálló leheletfinom porszemeket. Ezek a puha, meleg pászmák föltárták a padlás rejtett szögleteit, amelyek titokzatos kincseket őriztek. Mohón turkáltunk ezekben a nagy kupacokban: régi képeslapokat találtunk, különös nevekkel, nagy, szögletes vagy verébfejű írással, fantasztikus bélyegekkel; iskolai értesítőket, és nagybajuszú katonákról meg fejkendős aszszonyokról készült sárgásbarna fényképeket, elmosódott írással a hátukon. Igazából nem kerestünk semmit, legalábbis semmi konkrét dolgot, talán kincsek után vágyakoztunk, amit valami régi rablóbanda felejtett itt a régmúlt idókböl. A legutolsó fölfedezésünk egy nagy kögyv volt: csalódottan néztünk egymásra, mert ekkorra már biztosak voltunk benne, hogy arannyal teli ládikára fogunk bukkanni. Ez volt az utolsó rejtett zug, többet már nem várhattunk kedves padlásunktól. Meglepődtünk, hogy a könyv nagyságához képest milyen könnyű: beleszagoltunk, mint minden könyvbe, és szinte elszédültünk a régi illattól. Imádtunk mindent, ami nem volt űj, gyorsan elfelejtettük hát előbbi csalódásunkat, és kinyitottuk. A szöveg mellett sok képet is találtunk, komoly férfiak arcképeit: néhányat már ismertem közülük az iskolából meg az óvodából. Legjobban szerettem mindig azt a két magashomlokú, lapátszakállú öreget, akik között az iskolában mindig ott függött egy harmadik, a kopaszodó, kecskeszakállas, ravaszkás nézésű. Hármójukról mindenki szépen beszélt: hányszor könnyeztem, hallván szenvedéseiket, mennyire tiszteltem óket nagy tudásukért! De csak a két öreget szerettem igazán: olyannak képzeltem őket, mint a napkeleti bölcseket, akik meglátogatják a szegények Jézusát. Bárcsak itt lehetnének, ábrándoztam, lehajtanám az ölükbe fejemet, ők megsimogatnák, és gyönyörű mesékkel altatnának el. Mennyire irigyeltem azokat a felnőtteket, akik a tévében a felvonuláson vihették a nagy táblákra ragasztott arcképeket! (Nekem csak színes lufikat adtak, amiket gyűlöltem.) A többi kép ismeretlen volt, legjobban njég az a nagybajuszú férfi tetszett, aki ugyanolyan feszesen, keményen hátrafésülte a haját, mint ahogy apám legénykori fényképein láttam: még a beállítás is hasonlított valamelyest. De erről az emberről már kevés jót hallottam, gonosznak mondták, csakúgy, mint a teljesen kopasz, lefitytyedö ajkút, akivel gyakran riogattak bennünket akkoriban. Egyiküket se szerettem. de a bajszost Meséskönyvek néha hősként emlegették: ezért kicsit csodáltam. Ók lettek egy időben mindennapos társaim: még több kép is volt a könyvben, de ezek nem érdekeltek, csak azért irigyeltem óket, mert három nevük volt. Lassacskán a szöveget is megismertem: dallamos, hoszszú, sokszor érthetetlen jelentésű szavakat találtam benne, de az egész, a mondatok egymásraépülése mindig lenyűgözött. Minden világos és egyértelmű volt itt. mint a Benedek Elek meséjében, ahol a szegényeket sanyargató gonosz bírót hamis esküje után elviszi a falból kiugró ördög. Úgy éreztem, csak követni kell a könyv útmutatásait. és mindannyian boldogok leszünk, örökre megoldódik minden gond. és arcunkról egy titokzatos kéz letörli a könnyeket. Ha elfáradtam az olvasásban, én is erről a jövöről álmodoztam a rossz lópokrócra dőlve: mit kell majd nekem tennem ezért a jövőért, hogy egyáltalán méltó lehessek rá? Ott, félálomban nyertem meg a wimbledoni teniszversenyt, aztán egy évben a Girot és a Tourt. aztán a futball-világbajnokságot, ezt többször is, mert azért csak ez tűnt a legnagyobb dicsőségnek. Ócska dresszben fogom a híres angol gyepen térdre kényszeríteni a nagy sztárokat, ócska ütővel, mint a mesebeli legkisebb fiú, aki a legrosszabb lovat választja a vándorútra (de mégis ö ér leghamarabb célba). Már azt is elterveztem, hogy a sok pénzt, amit nyerek majd. mind odaadom Hazámnak, a Pártnak, hogy ossza szét az árvák, betegek és szegények között. Ebben a boldog jövőben én visszavonulok egy kies helyre, egy tiszta vizű tó partjára, ahol békességben és szeretetben fogok élni családommal (addigra persze meg is nősülök). Álmodozásaimnak persze hamarosan véget vetettek az élet hidegebb, józanabb tényei (most már soha nem lehetek élsportoló), de öreg barátaimmal csak később szakítottam. Ezek az álmok is nevetségesnek tűnnek most, így, leírva, de kegyetlenségemet azok a keserű órák indokolják, amikor szégyenkezve gondoltam arra, milyen könnyen hagytam becsapni magam gyerekkoromban. Ez a röstellkedésem néha gyűlölködéssé változott, és magamra haragudtam a legjobban, amiért belül egész életemben lelkifurdalást kell érezzek ezért a gyerekkori lelkesedésért. Ahogy az idő múlt, persze ritkábbak lettek ezek a dühkitörések, és talán egyszer sikerül majd nem oly mély gyűlölettel gondolnom arra a régi könyvre (aminek a címére már nem is emlékszem), mint amilyen mélyen imádtam gyerekkoromban. De lehet-e a dolgokat fölülről nézni, ha ilyen közel állnak? Most még hiába lakatoltam le a padlást, kulcsát elegáns mozdulattal nem tudom szemétre hajítani: ideesik mindig a közelembe, itt kucorog, könyörög, hogy tegyem zsebre. De elfutni sem merek; még valaki fölemelné, és rabul ejtené magát. Csak akkor fogok megnyugodni, ha már összeőrölte a rozsda, és ha már senki nem járhat erre, a szemétdomb közelébe. Ha már csak az én lelkem' mélyén, ott, ahol már semmi nem változik, marad meg utolsó figyelmeztetésként (gyerekkori bűneimre és örök hibáimra) a padlás emléke. POZSIK LÁSZLÓ /