Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-03 / 130. szám

1990. június 3., vasárnap Tetőablak 3 m •• I • #• r Az örökifjú Patkós Irma Rezzenetlen arccal, egyenes derékkal ült a fényben. Két keze egymáson, az ölében pihent. így várta, míg egy szék sem reccsen, míg az utolsó suttogás is elül. Tekintetével a közönségét kereste, majd ajka kinyílt, és varázslatos hangján mesélni kezdett. Eltűnt a parányi színpad, s egyetlen helyről, az arcáról sugárzott a fény. Messze kerültünk időben és térben, míg hallgattuk a madárlátta kenyér történetét, s aztán versek következtek: József Attila. Gyóni Géza költeményei... Irma néni nem szavalt, előadott. A legtisztább magyar nyelven jelenítette meg a sokszínű, sokértelmű gondolatöt. Kilencven évesen, egyszemélybcn is teljes élményú színházat teremt, ahogy tette hosszú évtizedekig. Legendás szépségét kozmetikumok nélkül is megőrizte, arca most is ragyog, szeme fényt sugárzón csillogó. Cegléden él egy aprócska házban, most már testvérek nélkül, egyedül. Cegléden, szülővárosában, 1900 óta. Az országos színészegyesület iskoláját elvégezve kapott diplomát. Első ízben a Vígszínházban lépett fel. Majd játszott Békéscsabán. Pccsctt, s a leghosszabb ideig Szegeden. Primadonna volt. Énekelt operát és operettet. Ó volt Médi (Schubert-Berté: Három a kislány). Suzuki (Puccini: A Pillangókisasszony). Solvejg (Ibsen: Peer Gynt), de a Lili bárónő is (Huszka), s a hercegnő Frdóra (Kálmán Imre: Cirkuszherccgnő). 1945 utan a Fővárost Operett. a Néphadsereg és a Madách Színház tagja. Itt játszott a legendás Nóra előadásban visszavonulásáig. A fiatalabb korosztály filmszerepeiből ismeri. Ő volt a Sárika, drágám (Sándor Pál filmjében. 1970-ben). De láthattuk a Gyermekbetegségekben (1965), az Ünnepnapokban (1967), a Végre hétfő és a Hangyaboly (1971), A legszebb férfikor, az Üjvidék (1972) című filmekben is. Gyakran tűnik fel alakja tévéfilmekben. Legutóbb Odze György: A nagypapa ajándéka című írásából készült tévéfilmben szerepelt. Mint mondja, már fárasztja az autóút, különösen akkor, ha többször kell megtenni a fordulót. Ritkán vállal fellépéseket. De ha felvevőgép elé áll — akármilyen kis idóre is —, ha dobogóra lép. hogy verseket mondjon, sugárzó körülötte a fény. Törékeny termetével. hófehér hajával nagyasszonya mesterségének. Tiszta, érthető magyar beszédével. eszköztclcnül, játékával. sokoldalú jellemformáló képességével életet, fényt és szint varázsol. A' Nóra-beli Rank ,doktor szavaival: Köszönjük Irma néni a tüzet. Még sokáig vigyázza, még sokáig legyen velünk. .1. Á. Beszédes gesztusok Igaz, a történelmi pálíordulások idején felértékelődik a gesztusok szerepe. A falakon, a plakátokon még mindig ott látjuk a mosolygó gyermekarcokat, majd az ökölbe szoruló- vagy egymásba kapaszkodó kezeket. És mindenki érti e vizuális üzeneteket. Akkor is, ha alig van kísérő szövegük. Eszembe jut azután az MDF győzelemittas falragasza, amelyen csak a V-t formázó ujjakat érzékeljük. Nos, ez a reményteljes, optimista gesztus egész népszerű lett mostanában. Nem elég a plakát: már a tévéreklámokban is helyet kapott. A romániai fejleményeket idéző filmkockákon ellenben megcsappant a számuk. Pedig e biztató mozdulatra a győztes decemberi forradalom képi látványai nyomán kaptunk rá. De hol van már a tavalyi hó! Lassan nálunk is elcsitulnak a politikai szenvedélyek, s a markánsabb, teátrálisabb gesztusok is eltűnnek a közéletből. A rejtettebb, hétköznapibb mozdulatok jelentéstanáról viszont alig tudunk valamit. Szerencsére vannak mentségeink. A tudományos kutatás csupán az utóbbi évtizedekben vette tüzetesebben szemügyre e kommunikációs szférát, így Allan Pease kötete, a Testbeszéd pusztán a múlt esztendőben került a hazai könyvpiacra. Valójában ez a könyv késztetett írásra. Nem mintha egy szellemesen megfogalmazott, élvezetes ismeretterjesztő művel lenne dolgunk. Dehogy. Ritkán olvastam ilyen száraz, stílustalan munkát. Még, ha hemzsegnek is benne az illusztrációk, akkor is. És mégis: a lehető legritkább esetben szembesülhetünk efféle hasznos, tanulságos kiadvánnyal. Akár hiszik, akár nein: legalább két nyelven beszélünk valamennyien. Természetesen itt van az anyanyelvünk, ám a testbeszéd is elválaszthatatlanul hozzánk tartozik. Mert a mozdulatainkkal, gesztusainkkal is minduntalan kifejezünk valamit. Fogékonyságot vagy elzárkózást, örömet és bánatot, rokonszenvet vagy unszimpátiát. Más kérdés, hogy ritkán gondolunk erre. Annál inkább, mivel felemás viszonyban állunk e közlési formával. Birtokoljuk, beszéljük ugyan mindnyájan, de csak nagyon kevesen tudunk olvasni belőle. BENCZE LÁSZLÓ: EMBEREK Gondoljuk csak meg: az emberi kapcsolatteremtés többnyire a beszédre hagyatkozik. Holott e viszonylatokban mintegy 60—80 százalékos szerepet kapnak a nem-verbális közlések. Az alaphelyzet tehát ugyancsak megdöbbentő. Szinte kizárólag abba a jelrendszerbe kapaszkodunk, amely a legingoványosabb. Annyi benne a ravaszság, hamisság, hogy alig látjuk tőlük a hitelességet, az őszinteséget. Ráadásul a tapintatosságunk is elég gyakran képmutatáshoz vezet. Ha már megbeszéltem a barátommal, ismerősömmel minden fontosabb témát, akkor önkéntelenül is felállók, majd a kijárat felé sétálok. De ő csak mondja, mondja a mondókáját. Erre az ajtó előtt megállok, figyelem az arcát, udvariasan válaszolgatok. Csakhogy félig a kijárat irányába fordulok, lábfejem is ebben a szögben áll. Ezzel ösztönösen elárulom: mennék már a csudába. Vagyis a gesztusainkkal még nemigen tudunk hazudozni. Hál' Istennek. Legalább van még bennünk valami szűzies tisztaság. Mindenesetre, aki megtanulja a testbeszéd jelentéstanát: nem lesz boldogabb ember. Sót. Ekkor fedezi fel csak igazán, mekkora színház az egész világ. De így mégiscsak tisztábban látunk. Nemcsak másokat: önmagunkat is. Hiszen korántsem szívderítő, ha egy tanár ráébred, hogy az óráin csak látszólagos a figyelem." Igazában azonban unatkoznak a gyerekek. Egyébként magam is észrevettem: mennyire botcsinálta pedagógus vagyok. Amíg az oldottabb szövegeléssel lépten-nyomon fel akarom oldani a hallgatók vizsgadrukkját, addig szokás szerint velük szemben ülök. Ami pedig egy versengő, feszültségteli Helyzetet teremt. Mint ahogy a színházi balettprodukciók mérsékelt látogatottsága is eleven gond és vitatéma. És a bajok forrását itt is a gesztusbeszédben való járatlanságunkban találhatjuk meg. A szobrász viszont egyenesen rokonának érezheti a táncművészt. Elvégre mindketten a térbe ágyazott formákkal, mozdulatokkal dolgoznak. Persze sok-sok eleme, rafinériája van a testbeszédnek. Előfordul, hogy a partnerünk összefont karrai. ám nyitott tekintettel figyeli szavainkat. Egyrészt védekezik, mégis átadja magát az eszmecserének. Hogy mi akkor az igazság? Ezt csupán a gesztusok egymásutánjából és összefüggésrendjéből lehet kihámozni. Az előbbi szituációban például az a kérdéses: melyik észrevételünkkel váltottuk ki a védekező magatartást. Úgyhogy csínján kell bánnunk az értelmezésekkel, konzekvenciákkal. De azért nem árt figyelni. Szuromi Pál „Tehát nekem, úgy, ahogy van, s/oröstül-bőröstül tetszik a Magyar Televízió? — kérdezhetik most sokan, nem kis felháborodással. Szó sincs erról" — írja alábbi cikkünk szerzője, aki rövid, pontos és olykor kíméletlen tévékritikákkal van jelen az általa is irány ított Esti Hírlapban. Jó volt vagy rossz volt a Televízió műsora az elmúlt másfél évben — a játékfilmek, a művészet most nem volt versenyben —, erre kellett választ adnom a Jancsó Miklós vezette zsűriben. kilcncedmagamnak. Merthogy ez volt a tétje, ez volt az igazi kérdése a Miskolcról Pestre költözött, s mindjárt elókeló. új nevet is szerzett (Telefaktum) tévés dokumentum- és riportfilm fesztiválnak. Az, hogy a 180 müvet öt kategóriában nevezték, amiből hozzávetőleg hatvan került az óbudai Zichy kastély közönsége és a zsűri elé, áz szervezési, formai kérdés lehetett csupán, mindenkit az érdekelt igazán: milyen tükröt tartott ebben az eseménydús másfél-két esztendőben a televízió az ország közönsége elé? (Itt most már nemcsak a központi, állami televízió produkciói versenyeztek, hanem részt vettek — egy díjat be is gyűjtöttek — a városi, közönségi televíziók is.) Nos, a zsűri díjakat ugyan adott — a hatvanból vagy 14 produkciónak —, de általában elégedetlen volt. (Olyannyira, hogy például a legjobb riporter díját ki sem adtuk.) így utólag, talán a nyilvánosság előtt is elmondhatom, hogy én nem értettem mindenben egyet zsűritag-társaimmal. S hogy ezt meg is írom. annak egyszerű oka van. úgy hiszem, hogy a közvélemény is — miként ez a zsúri — szigorúbban ítélkezik, mint lehet. S ha meggyózni nem is tudom a közvéleményt — nyolc társamat sem mindig tudtam —. talán vannak, akik figyelemreméltónak tartják az én érveimet is. Ebben az elmúlt másfélkét esztendőben ugyanis szenzációsan érdekes — és friss — információkhoz jutottunk a televízió jóvoltából. Gondoljunk csak a forradalmat irányító román televízió adásaira, amit mi a szó szoros értelmében egyenes adásban nézhettünk végig Magyarországon. Ám nem kevés izgalmat okozott ebben a 18 — 20 hónapban néhány közvetítés a Parlamentből, vagy akár az a néhány óra, a nemzeti háromszögletű kerekasztal mellől, amikor kiderült, hogy két párt ott és akkor nem írja alá az előkészített megegyezést. Nem sorolom tovább; mindenki őriz az emlékezetében jó néhány ilyen drámai pillanatot, talán még a túldimenzionált választási küzdelem kerekasztal-vitáiból is. Márpedig „a televízió" egyenlő az élő adással. Azt hiszem, ideje elfelejteni azokat az esztétizáló, a műfaj Díjak és viták után sajátosságait üldöző okfejtéseket, amelyek lassan 30 éven át azt próbálták kideríteni: mi az igazi jellegzetessége, mi az igazán televíziószerű újdonsága ennek a technikai csodának. Azt hiszem. csak egyetlen ilyen utolérhetetlen, semmi mással nem azonosítható, nem helyettesíthető sajátossága van a televíziónak: az élő adás. A romániai forradalom élöközvetítésén túl gondoljunk például azokra a pillanatokra is, amikor a Challenger-rakéta hét emberrel a fedélzetén a szemünk előtt robbant szét a levegőben, vagy —, hogy békésebb pályákra közelítsünk — egy világbajnoki focidöntőre, esetleg egy nemzetközi rock-segélykoncert közvetítésére. Az élő közvetítésekkel pedig nem vizsgázott rosszul a Magyar Televízió. Amit mi ott zsűrizgettünk Óbudán, az mind olyan riport-, dokumentum-, interjú- vagy tudományt népszerűsítő film volt, amelyik épp úgy készülhetne filmszalagra, s vetíthetnék akár moziközönség előtt is. Ami nem azt jelenti, hogy ezekben a műfajokban nem lehet valami jó vagy rossz. De még ezeknél a konzervált műsoroknál sem lehet eltekinteni az időponttól. amikor készítették, s amikor sugározták azokat. Hónapokkal az eseméElő adás — és pótszer nyek és az adás után természetesen mást jelent egy Tókés Líísz/ó-interjú, egy Dubce/c-interjú. mint amikor — szinte élő adásként — először találkoztunk velük. Ma már azt is tudjuk, hogy akkoriban nemzetközi, politikai jelentősége volt ezeknek az adásoknak, s most, utólag lehet méricskélni, ki a jobb riporter, lehetett volna jobban csinálni egyiket vagy másikat, ám azon alig lehet vitatkozni, hogy a maguk idejében nem egy, de legalább két-két ország lakossága és sajtója számára volt szenzáció. (A panoráma egyébként ezért a két munkájáért és egész éves tevékenységéért kapta a zsűritől a Magyar Újságírók Szövetsége díját). Elek János két évvel ezelőtt, készült, Vietnamot bemutató filmje nem kapott díjat. Juszt Lászlónak a bolgár—török határon a kivándorlási hisztéria kellős közepén készített riportja ugyancsak díj nélkül maradt, ám itt sem lehet kétségünk, hogy a bemutatásuk napjaiban bátorságot, eredetiséget, igazi újdonságot jelentettek. Csakhát nagyon nehéz magunkat akár egy-másfél évvel ezelőtti politikai lelkiállapotunkba visszaképzelni, pedig az ilyen típusú műveknek mindig pillanatnyi és helyi értéke van. S ez nem bűne. hanem erénye a televíziónak. (Még a díjazott, időt állónak látszó Csernobil-filmről, a Zóna címűről is kiderült, hogy a helyzet annál is tragikusabb, mint amit alkotói bemutattak, de ez nem von le semmit annak az értékéből, amit ez a riport a sugárzása idején jelentett). Valamivel könnyebb dolga volt azoknak az alkotóknak. akik a társadalom perifériájára szorult, egykor megnyomorított, ma békésen megbocsátó emberekről készítettek portrékat, hiszen egy-egy érdekes sors, magatartás példaértékű lehet. Több ilyen film kapott elismerést, például az egykori arisztokratákat bemutató Urak, a hajdan kuláknak nyilvánított, idős bácsival készült interjú, vagy egy gondozónő-apáca kicsit hosszadalmas visszaemlékezéseit bemutató munka. (Igaz. az utóbbi már nem is kapott díjat.) Mint ahogy a művészetet, művészeket népszerűsítő munkákkal is könnyebb időtálló műveket létrehozni, hiszen ha szerencsés kézzel választják ki az alkotót, az alkotást, akkor ez már olyan nyersanyag, amivel hatásosan lehet építkezni. (Melocco, Bartók, a szovjet avantgarde budapesti kiállítása, és így tovább.) Tehát nekem. úgy. ahogx van. szőröstül-bőröstül tetszik a Magyar Televízió? — kérdezhetik most sokan, nem kis felháborodással. Szó sincs erről. Se elég helyem, se időm, hogy felsoroljam, mi minden és miért nem tetszik a képernyőn. Én csupán a sommás, ezért mindig igazságtalan ítéleteket nem szeretem. Legfőként pedig azért vettem magamnak a bátorságot — pedig tudom, néhány gyalázkodó tiltakozást gyűjtök majd be ezzel a védelemmel —, mert nagyon szeretném, ha egyre többen elhinnék: a televíziózás elsősorban és mindenekelőtt élő adást jelent. A többi az pótmozi, pótszínház, póthangverseny, pótiskola, — nem ritkán pótmamaszolgálat —, s mindez lehet bármilyen fontos, mégiscsak másodrendű. A televízió végül is olyan eszköz. amely nagyon fontos szerepet tölt be az életünkben. mindenekelőtt szórakoztatásunkban, időtöltésünkben, magányunkban vagy közösségi létünkben, de a minőségét elsősorban az adhatja csak, mit tud szűkebb és tágabb környezetünkből — ha lehet, egyenes adásban — közvetíteni. A többit megítélni a film-, a színház-, a zene-, vagy az irodalomkritika dolga, ami fontos, az a napi szembesülés az élettel. S ha itt minősítünk, többnyire már önmagunkat minősítjük. Bernáth László