Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-20 / 147. szám

1990. június 20., szerda Város — kép 5 Ismét a szovjet emlékművekről Lapunkban többször is helyet adtunk a Széchenyi téri szovjet emlékművek további sorsáról, illetve a szegedi utcanevek visszaállitásával-megváltoztatásával kapcsolatos különböző álláspontoknak. Az alábbiakban újfent e témával foglalkozunk, az MSZMP egyik helyi alapszervezetének, 134 magyar állampolgárnak álláspontját ismertetve. , .Érdeklődéssel olvastuk egyes pártolk követelését, majd hozzászólását a szovjet hősi emlékművek lebontásával, illetve Szeged utcaneveinek tömeges megváltoztatásával kapcsolatban. Ehhez kívánjuk tolmácsolni a Magyar Szocialista Munkáspárt szegedi Belváros I. alapszervezete 134 tagjának állásfoglalását. Közvéleményünk teljesen egységes abban, hogy a második világháború katasztrofális végkimenetelétől az emberiséget a szövetkezett hatalmak és a leigázott országok antifasiszta összefogása mentette meg, melynek keretében egymásra talált minden hazafias nemzeti, demokratikus erő,, beleértve a szocialistákat és a kommunistákat is. Földünkön szinte mindenütt tömegével találunk olyan sírokat, amelyekben azoknak a hamvai nyugszanak, akik meggyőződésből vagy parancsszóra életüket áldozták a csatamezükön. Ügy Véljük, hogy most, amikor hazánk képviseletében emléket kívánnak állítani a Donnál elesett honfitársainknak, ízléstelen és kegyeletsértő volna városunkban megbolygatni a szovjet katonák örök nyugalmát. Az ún. pártállam idején fel sem merült annak a gondolata, hogy a szövetséges hatalmak katonai temetőit, hősi emlékműveit félszámolják. Mindenkinek lehet saját véleménye arról, hogy a szovjet hadsereg felszabaditóiként, vagy megszállóként lépett-e át határainkon. Ám azon nem lehet vita, hogy Magyarország hadviselő fél volt, területén a nyilas hatalambitorlók változtatták csatatérré, akiktől a szovjet hadsereg tisztította meg hazánkat, s vetett véget annak a rendszernek, amely százezreket küldött halálba a frontokon vagy a náci haláltáborok ban. Mi úgy látjuk, hogy a holtak fölé emelt Széchenyi téri két síremlék nem sérti sem a nemzeti érzést, sem az esztétikai érzéket, eltávolításuk viszont súlyos politikai hiba volna. Egyetértünk azzal, hogy a napi politikai megfontolásokból átkeresztelt utcák visszanyerjék régi, várostörténeti leg is szentesitett nevüket. Az ellen azonban tiltakoznunk kell, hogy hasonló divatszemlélet álapján történelmünk emlékműveit, a haladó hagyományainkra figyelmeztető helyneveket egyes ál-lokálpatrióták neofita túlbuzgalma eltüntesse! Hunyadi János, Rákóczi Ferenc, Dugonics András, Klauzál Gábor, Bajcsy-Zsilinszky Endre nem volt kommunista. Nekik és társaiknak helyük van Szeged utcajegyzékében! Meggyőződésünk, hogy városunk közvéleménye pártós világnézeti állásponttól függetlenül azt kívánja, hogy az illetékesek tartsák tiszteletben az emberiség közös erkölcsi normáit, minden nemzet jogos önérzetét, hogy ezáltal mi is kivívhassuk imás népek megbecsülését." fl gyomorforgató légy - kettő „Az apja fia" — hirdeti a magyar nyelvű plakáton az „összekacsintó" értelmű frazeológia, és. én már félek a mozi előcsarnokában, nehogy azzal kelljen kijönnöm: „Elég baj." Lelkileg-fizikailag felkészültem, a lucsogó, cuppogó effektekkel kísért, szinte sza. gos rémlátásokra: gejzírként lövellő, tejszerű, csúszós nedvekre, melyek gigantikus sebroncsokból törnek elő és válnak nyomban ökörnyállá, pókhálóvá, vattacukorrá. Rettenetbe merevült emberarcokra, melyekről savsugár marja le az utolsó megdöbbenés ábrázatát. Sőt még arra is számítok, hogy szegény hősünket szörnyedvény állapotának valamelyik stációjában összevissza csókolja majd egy szexbomba. Mindezt már képes vagyok rutinos mozinéző-distanciával szemlélni, azonban a padsorból kifelé jövet most mégis rogyadoznak a térdeim. Nem a gyomorforgató jelenetek terén múlta felül a Légy I.-et Chris Walafi, a film rendezője. Nem is a színészi játék nyűgözött le (e téren a legjobb most is Jeff Goldblum, a szegény légyapa egy videóbejátszása volt). Ördögűzőn, ómenen, tésztaképűn nevelke. dett, tudatomat még csak egy komplett biztonsági őrség kivégzése sem rázta meg komolyabban. (Előtte úgy is heccelték főszereplőnket, és — ugye — ez vért kíván.) Filmjegyzet Nem. Ami megviselt, az a film vége volt. A bosszúálló szadizmus. A gonosz professzor erőszakos, teleaktív átváltoztatás során olyasmivé lesz, aminek leírására nem. vállalkozom. És a film. záróképében ezen állapotában látjuk viszont — és hagyjuk magára —. amint szalmán fekve, fetrengve, pépkoszton él laborcellájáhan. Martin Brundle nem az apja fia. Kimértebb, érzéketlenebb, mesterségesebb, barbárabb. Abban a kérdésben hoev mit akar, még logikátlanabb is. Állatbarátsága és ifjan kedves vonásai az ó összes jó tulaidonsáea. A Légy II. kegyetlenebb film elődjénél. Ne tegyük fel a kérdést, hogy lehet-e valamiféle morális elvárásunk az ilyen típusú filmekkel kapcsolatban. Egy dologban azonban hadd reménykedjem: a Légy III.-ban (mert biztos lesz) talán majd kiszabadítják, testbörtönéből az öreg sarlatán tudóst, mert bármennyire is futószalagon készülnek ezek a filmek, ez a büntetés fél esztendőre is sok neki. Kránicz Sándor Jó széllel — jobbra ? Diagnózis J. Médecin polgármesterről „Végeredményben egy politikus számára az a legnagyobb elismerés, ha senki nem marad vele szemben közömbös" — úgy tűnik, nem hiába függött évekig irodájában az előbbi felirat, Jacques Médecin nizzai polgármester személyét illetően valóban erősen megoszlanak a vélemények. A város lakói két részre szakadnak „Monsieur le Maire" megítélésében: az egyik (mindjárt hozzá kell tenni: többségi) tábor szerint Médecin valóságos „politikai zseni", igazi karizmatikus egyéniség, a kisemberek barátja, egyszóval a város jótevője, míg az ellentábor a hatalomvágy megszállottját, a „megalomán despotát", a pozíciójához foggál-körömmel ragaszkodó akarnokot látja benne. Hívei megalakították a „Polgármester Barátainak Egyesületét", ahová bekerülni egyfajta társadalmi státust jelent, s amelyet ellenfelei keresetlen őszinteséggel „okkult hatalmi szervként" aposztrofálnak (miközben a rossz nyelvek szerint sokan közülük kezüket-lábukat törnék a felvételért) ... A városi (többségében szocialista párti) ellenzék mindenesetre rendíthetetlenül fenekedik a polgármester „dinasztikus" eredetű uralma ellen. Tény, hogy Nizzában a polgármesteri hivatal valóban apáról fiúra szállt: Jean Médecin, kinek emlékét sugárút, uszoda és emlékmű őrzi, 40 évig állt a város élén, fia 1967-ben vette át tőle a stafétát, s azóta is simán vett minden (választási) akadályt, legutóbb a tavaly márciusit is. A Médecin-korszak eredményei ugyanis önmagukat minősítik: Nizza Franciaország legtisztább, legbiztonságosabb és legegészségesebb nagyvárosa, ez utóbbi jelző egyaránt vonatkozik pénzügyi helyzetére, és lakóinak általános közérzetére. Nizza egyébként egyértelműen jobboldali beállítottságú város. Három nemzetgyűlési képviselője közül kettő (Martiné Daugreilh és Christian Estrosi) a posztgaulle-ista RPR, a harmadik (Rudy Salles) pedig a giscardo-centrista UDF színeiben nyert mandátumot. Esetükben persze a címkéknek nem sok jelentősége van, lévén, hogy mindhárman a polgármester belső köréhez tartoznak. Magát, az igazi non-komformista „jellem" hírében álló Jacques Médecin-t nehéz lenne akárcsak politikailag is beskatulyázni. Mindenkori (pártiszövetségeit illetően meglehetősen pragmatikus vonalat képvisel, ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy következetesen annak a pártnak a zászlaja alatt indul a választáson, amelyik éppen a legközelebb áll hozzá, és amelyikhez csatlakozva a legnagyobb esélyt látja a győzelemre. Ahogy a Le Monde írja: „... a politika régi hajósaként mindig megérezte a jó szelet". Legutóbbi, a város hajójának szélirányba állítását célzó navigációs művelete viszont országos vihart kavart. Történt ugyanis, hogy Médecin — horribile dictu! — a hivatalában fogadta a városba érkező Jean-Marie Le Pent, a szélsőjobboldali Nemzeti Front vezérét. Már ez is elég lett volna a skandallumhoz, minthogy ezzel lényegében megtörte a politikai „establishment" pártjai által Le Pen kiközösítésére kötött hallgatólagos egyezséget. Ami azonban még ennél is súlyosabb megítélés alá esett, az egyik kijelentése volt. Tiltakozásul a nekívánatos vendég látogatása ellen, három zsidó származású városi tanácstag benyújtotta lemondását. A polgármester kommentárja: „Nem ismerek olyan izraelitát, aki visszautasítana egy ajándékot, még ha az nem is tetszik neki". (Ajándék alatt adott esetben a Le Pen-párti városatyák szavazatát értette, melyre a városi költségvetés elfogadásához volt szüksége). Az előbbiek következtében „antiszemita" jelzővel illetett Médecin ellen valóságos hecckampány bontakozott ki. Saját pártja, az RPR is elhatárolta magát tőle, és kizárási eljárás lefolytatása nélkül, azzal az ürüggyel, hogy úgymond „évek óta elmaradásban van a tagdíjjal", párttagságát de facto megszűntnek nyilvánította. Mindazonáltal a város politikai erőviszonyainak ismeretében alig kétséges, hogy a szakítás inkább az RPR-t fogja majd „megviselni". A polgármester manőverezőképességét bírálat tárgyává lehet ugyan tenni, ám a (választási) aritmetikában való jártasságát dőreség lenne tagadni. Márpedig a számok — az országos trenddel összhangban álló közvélemény-kutatási eredményekkel is alátámasztva — önmagukért beszélnek: Nizzában a Nemzeti Front a szavazópolgárok minimum egynegyedét képviseli. Az 1988 májusi elnökválasztás helyi menetében Le Pen nem csak jobboldali riválisait, Chirac és Barre exkormányfőket utasította maga mögé, hanem magát Mitterrand elnököt is. A szélsőjobb térnyerése lényegében azóta is töretlen, és a tendencia előreláthatóan a jövőben sem igen változik. Valószínűleg ez a felismerés vezérelte Jacues Médecin-t a Nemzeti Fronthoz történő közeledésében, ami már csak azért sem eshetett túlzottan nehezére, mert soha nem is titkolta, hogy számára „jobboldalon nincs ellenség". Egyik legutóbbi nyilatkozatában pedig még ennél is tovább ment, mikor elismerte, hogy 99,9 százalékban magáénak vallja a Nemzeti Front eszméit. Arról nem is beszélve, hogy már a múltban is többször kárhoztatta a hagyományos jobboldal „öngyilkosjelöltmentalitását", amely a szélsőjobbal kötendő bármiféle választási szövetség elutasításában nyilvánult meg, s „amelynek eredményeképpen például a baloldalnak a szavazatok 37 százalékával sikerült megszereznie Stasbourg polgármesteri székét". Ugyanennek a lehetősége — bármennyire hipotetikus legyen is — Nizzában sem kizárt, s a gondolat valóságos lidércnyomásként nehezedik a polgármesterre. Részéről innen a megfelelő óvintézkedések megtételének igénye... Ekként vált a nizzai polgármester „kiszólása" országos üggyé, egy olyan jelenség előfutárává, amely képes lehet egész Franciaország politikai térképének átrajzolására... Gazdiig István Egy homlokzat metamorfózisa Tk j emcsak életünkön söpört végig a történelem, de ott/ V hagyta keze nyomát a városon is. Sőt egyes épületek is dokumentálni a hútóriai változásoknak. S ez nem csupán a forradalmi pillanatokban tetten érhető, de a visszapillantás fénytöréseiben is tanulságokkal szolgálhat. Szeged belvárosában, az egyik legfrekventáltabb helyen, a Dugonics téren áll az egyetemek 1921-ben Szegedre települt intézményeinek központi épülete. Homlokzatának változó díszeiről a közelmúltban érdekes képsorozatot sikerült összeállítanom. Alig toob mint fél évszázad, s megannyi jele a történelmi sorsfordulóknak. Az első kép a harmincas évek végén készült, az épület tetején Justitia istennő jelképes szobrával, élőtérben a koronás címerrel díszített, ünnepi lobogókkal. A második felvétel az ötvenes évek kezdetén készülhetett: Justitia. a vörös csillag, Rákosi, pajtás mosolygós fotója és a népköztársasági címer dekorálja a falat. A hatvanas években a mérleges istennő eltűnik, s helyébe költözik, minden mást elsöpörve, a pompázatos vörös csillag. A nemrégiben készült fotográfián már csupán egy antenna sérti az eget. De mit szól mindehhez Justitia — ha még megvan valahol... T. L.