Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-03 / 130. szám

1," V\ vtAYARORSZAG 80. évfolyam 130. szám 1990. június 3„ vasárnap ALAPÍTVA: 1910-BEN Havi előfizetési díj : 101+20 forint Ára: 5,30 forint Tasmániától a Kertvárosig „Nyolcan vagyunk testvérek, jómagam a legidősebb, hála Istennek mégmindannyian élünk, de már csak öten Magyarországon. Én az öcsémmel 1948 novemberében hagytam el elsőként az országot. Miért?... 1945-ben Ausztriában estem orosz hadifogságba. Innen Romániába szállítottak bennünket egy hatalmas gyűjtőtáborba, ahol csak a csodával határos módon úsztam meg a szibériai deportálást. Persze becsaptak bennünket, hiszen azt mondták, miután kapunk egy igazolást, mehetünk haza. Csakhogy zárt marhavagonokban Szegeden keresztül végül Romániában kötöttünk ki, egy regáti átmenőtáborban. Az orosz széles vágányú vasút idáig volt kiépítve, itt adták át az oroszoknak a követelt hadifoglyokat. No, ebben a táborban egy vásárhelyi barátommal rendre betegnek jelentkeztünk, miután egy jóindulatú szlovák orvos munkaképtelenneknyüvánított bennünket s ezt a jelentést leadta az NKVD-nek is. Különben a táborban nem volt névsor, csak a létszámot ellenőrizték, ami olykor három óráig is eltartott, mert ha eltévesztették, kezdték elölről. Kétféle orvosság volt, az aszpirin, meg a halál. A halottakat hatalmas meszes gödrökbe dobálták, a kórház pedig a halál előszobája volt. Ifjúsági mozgalmak 1945. július 3 -án elengedtek néhány embert, köztük voltam. De most már valóban betegen, tifuszosan értem haza. Ha a táborban kapom meg, végem... Itthon, Vásárhelyen néhány hónapig ügyvédjelöltködtem, majd szeptembertől két öcsémmel rendszeresen járni kezdtünk a Szent István plébánia jezsuita kultúrházába, a KALOT-ba. Irodalmi és kulturális délutánokat szerveztünk... Csakhogy — ha jól emlékszem — *46 májusában a KALOT-ot föloszlatták a többi vallási jellegű ifjúsági szervezettel együtt. Akkor engem áthívtak a Független Ifjúságba, ami a Kisgazdapárt helyi ifjúsági szervezete volt. Rövidesen megválasztottak a központi csoport elnökévé, lévén a Független Ifjúságnak harminckét szervezete ekkor a városban. Aztán a Kisgazdapárt fölnőtt vezetőségébe is beválasztottak. Fontos megjegyezni, hogy a városi párt nem fogadta el a fővárosi pártra ráerőltetett koalíciót, gyakorlatilag akkor mi ellenzékként funkcionáltunk, a városi tanácsból például visszahívtuk megbízottainkat s megszakítottuk az együttműködést az úgynevezett baloldali pártokka),,. Endrey Antal ma Hódmezővásárhely csöndes kertvárosában él, lapját, a Nemzeti Újságot szerkeszti, történelmen, jogon és politikán elmélkedik. Hatalmas kerülő után Ausztrália távoli föld{

'éről tért újra vissza szülővárosára. A kényszerű emigrációban az ausztráliai magyar közösségek szervezése mellett történelemmel is foglalkozott, írt például teljes magyar és Erdély történelmet angolul, Nimród kapcsán pedig a sumér—magyar „rokonság" lehetséges módozatait kutatta. (Ezen monológ lejegyzőjének természetesen nem volt célja, hogy új alapokra helyeztesse a magyar őskutatást. Szokása szerint az emberre volt kíváncsi.) Vasárnap is Németh László és az öngyilkosság? Ebben az időben Németh Lászlót is jól ismertem, esténként sokat sétáltunk együtt, egy kislánynak udvaroltam, aki az ő tanítványa volt, s magam se értettem miért, nagyon megbízott bennem az író. Elmondta legszemélyesebb és legtitkosabb gondolatait is, azt például, hogy az öngyilkos* ság tervével viaskodik. Rettegett a letartóztatástól. Illyés Gyula „dugta" el itt Vásárhelyen a gimnáziumba, hogy ne legyen szem előtt, mert a Minőség forradalma című tanulmánykötetében a magyarországi valóságra tett kritikus megjegyzéseket, amik persze nem voltak sem uszító, sem fajüldöző jellegűek, ám mégis úgy érezte, hogy ki van téve azüldöztetés veszélyének... Irány Ausztrália! Sok vezércikket írtam ezekben az időkben a kisgazdák helybéli lapjába is, a Független Újságba Garabonciás álnévvel. Persze kitudódott, hogy ki is ez a garabonciás, főképp akkor, amikor egy írásomért be is zúzták a lap egyik számát. '47 legelejétől a párt városi vezetése és tagsága egyre jobban aggódott az országos vezetés fokozatos balratolódása miatt. Idősebb politikusokkal megbeszéltem, hogy a Független Ifjúság országos választmányát itt híjuk össze, Hódmezővásárhelyen, tiltakozandó a Dobi és Ortutay által fémjelzett kriptokommunista vezetés ellen. Indítottunk tehát egy egész országra szóló levelezést, ám a párt hivatalos lapja denunciált bennünket s engem személy szerint. Tudtuk, hogy egyre érdekődőbbek a politikai rendőrségnél is. Nemcsak ezért, hanem mert már nem értettem egyet a párt irányvonalával, a '47-es választások után kiléptem, abbahagytam a politizálást. A légkör egyre feszültebb, vészterhesebb lett. 1948 novemberében öcsémmel együtt elhagytuk Vásárhely t s az országot. Akkor még Ausztriában szovjet zóna is volt, azon is át kellett szökni, hogy eljuthassunk végre az an gólba. Németül jól beszéltem, hiszen 1943-ban a külügyminisztérium ösztöndíjasaként kétfélévet a berlini egyetemen töltöttem, azzal a céllal—többek között —, hogy jő propagandát csináljak Magyar- országnak, hiszen az akkori vezetés tartott attól, hogy a náci vezetésben egy magyarellenes kurzus kerekedik felül... Ausztriában a menekülttáborban működő Kivándorlási Hivatalban kaptam is egy tisztviselői állást, ám nagyon nem melegedhettem meg, mert utazni kellett tovább. Latin-Amerikáhoznem volt kedvem, az USA éppen nem fogadott, Kanadába fadöntőket hívtak, Ausztrália azonban mindenkit fölvett, azzal a kitétellel, hogy két évig általuk meghatározott munkát kell végezni. Végül is Tasmániában kötöttem ki, ez egy sziget és tagállam, fővárosa Hobart. Az ottani minisztériumban kaptam jogi státust. Az országban akkor még nagyon kevés magyar élt, a háború előtt gyakorlatilag lehetetlen volt a földrészre Európából bevándorolni. Például Tasmánia közepén élt egy magyar szabó, az ő barátja, egy vásárhelyi pincér pedig északon, tőle kétezer kilométerre. Az ötvenes évektől persze fölerősödött a bevándorlás, 1956-ra tizenötezren voltunk már, s a forradalommal újabb tizenötezerrel gyarapodott az ausztráliai magyarok lélekszáma. Egy három évvel ezelőtti felmérés szerint most hatvanezren lehetnek. Magyar szervezet Tasmániában 1950. márciusában alapítottam, Szent István Egyesület névvel. A szigeten ekkor vagy háromszáz magyar élt. Évenként két ünnepséget rendeztünk, az egyiket március 15én, a másikat Szent István napján. Később megválasztottak az Ausztráliai Magyar Szövetség elnökének is. 1962-ben konzultáns ügyvéd lettem s akkor végre elkezdhettem gondolkodni a magyar történelemről, írtam is egy kis könyvet: Félbemaradt nép címmel. Különösen izgatott a sumér kérdés. A hetvenes évek elején ezért beiratkoztam a melbourne-i egyetem kutató intézetébe, hol bár irányítást nem kaptam, a könyvtár anyaga rendelkezésemre állt. Különösen Nimród személye érdekelt. Szerintem kizárt dolog, hogy őt minden racionálisabb ok nélkül tette volna meg a ma gyarság ősévé egy keresztény pap. Hiszen Nimród fölöttébb ellenszenves figura a Bibliában. A nyugati bibliakutatás például megállapította, hogy azok a városok, amelyeket a Genezis Nimród nevéhez kapcsol, a zsidók leggyűlöltebb városai voltak. A Bibliában Nimród Kán leszármazottja, róla pedig jól tudjuk, hogy megsértette a részegen és meztelenülfekvőapja szemérmét. Csakhogy Kézai és a magyar krónikák szerint Nimród nem Kám, hanem Jáfet leszármazottja volt. A kérdés az, hogyan lehetséges, hogy a képzett, a Bibliát jól ismerőpapjaink mégis ilyen negatív hőst választottak a magyarok egyik ősének. Nekem az a véleményem, hogy a magyaroknak Nimród mondáját, mely különben tele van keleti motívumokkal, olyan területről hozták, ami közvetlen kapcsolatban volt a Közel-Kelettel. Úgy találtam, hogy a sumér nyelvben számtalan olyan szó akad ami a magyarban is megtalálható. Ez pedig nem lehet véletlen. Nem azt mondom, hogy a magyar nép s nyelve közvetlenül a sumérból származik, de állítom, hogy vannak bizonyítható nyomai egy hosszabban tartó közelségnek és egymás mellett élésnek." Darvas! László Lapunk, a nyolcvanadik életévét ünneplő Délmagyarország mától minden nap, tehát vasárnaponként Is megjelenik. Terjesztői területünk bővül: az újsághoz Szentesen, Csongrádon, Hódmezővásárhelyen, Makón Is hozzá lenet Jutni a hét megszentelt napján is nyitva tartó hírlapárusító pavilonokban. Kisteleken 7 és 14 óra között a híriapediga Szeged szám alatti presszóban kapható a Délmagyarorszentelt napján is nyitva tartó hírlapárusító p: í. Kisteleken 7 és 14 óra között a hírlap pavilonban, Mórahalmon pedig a Szegedi utca 12 szágJó níreink után e sorok írója elképzeli Ont, tisztelt olvasó. Kinyitja a vasárnapit, hanyatt dől, kortyol italából és átengedi magán az érzést: ez a pihenés napja. Ehhez az élményhez nyújtunk immár olvasnivalót. galmából új szívet, új Megbocsátok —de nem felejtek! Mi a véleménye egy lelkésznek erről a nyilatkozatról? — Kaptam egy kemény kérdést, melyre válaszolnom kell. Bizony en is hallottam sokszor és igaza volt a keserűen nyilatkozónak. Van aki egy régi nóta felcsendülésekor emlékezik valakire, akinek odakínálta vagy tán adta is legnemesebb érzéseit, de az más hullámhosszon állva kinevette, lebecsülte, cserben hagyta. Ment volna utána, győzködje, megalázkodjék, még több sebet kapjon? Nem. Nem törődik vele, megbocsátja, de nem felejtheti. Más. Legjobb tudásával dolgozik, mindent belead, elismerésre szomjazik, talán Ígérték is.de valami bakiját felnagyítva leértékelik, mást emelnek ki, akinek hitványsagát annyira ismeri. Bírna ez ellen valamit tenni? Hiába. A hatalommal, az aljassággal nem képes szembeszállni, Talán barátnak mutatta magát, aki megtajjosta. Megbocsátja — mást nem tehet vele — de nem felejti. Ne folytassam a példákat. Kinek ne lenne kisebbIdeggyógyász, nyugtatók, alkohol, narkó vagy csak gyötrő álmatlanság, tépelődés végtelenül. Mi lenne a megoldás? A felejtve megbocsátás, ami talán csak az agyerelmeszesedetteknek sikerül, mert nem igaz, hogy „nem történt semmi". Mondjam erre, hogy hivatalból csak azt képviselhetem, amit a vallás, a Biblia, Isten, Jézus parancsol: bocsáss meg!?—De kérem, még ne hagyja abba az olvasást, fá idalmat kifejezőbb dal vagy írás a protáknál: jegyeket igazságot köztem és i helyén alkalmazva sok léiket megölt. Isten nem azzal kezdi az erkölcstant, hogy bocsássa meg, hanem először magáról, az ő megbocsátásáról és elféledéséről beszél. Az Ószövetségben a teremtéstörténetben elmondja, hogy szeretetéből az embernek müyen lehetőséget adott minden más teremtmény felett, deaz ember más hullámhosszra állt, nem fogadta úgy, nem becsülte meg. Ebben áll minden ember egyetemleges bűnüssége Isten előtt. Nincs lelki fái<" féciában megírtak szőlőm közt! Mit kellett volna még tennem, amit meg nem tettem? Mennyire közel hajolt hozzánk Isten és jelzi ebben, hogy érti a mi hasonló keserűségünket?! Ö bosszút állhatna, elpusztíthatna, de asérelem azzal nem gyógyul be. Hány bosszúállo maradt tovább sebzett lélekkel, telejteni nem tud egész életében. Isten lényegére, a szeretetre hallgatva azt határozta: megbocsátom, eltörlöm bűneiket, leveszem róluk és nem emlékezem. Csakhogy a sértő, a megbántó is mindig feszélyezett a sértettel szemben. Néha csak zavartnak látszik, máskor z. így beszél erről egybehangzóan a stent sértő emli a keresztről: megbocsáttattak bűneid. Ezzel szólított meg az evangélium szerint egy gutaütött béna férfit, aki erre felvette az ágyát, amin odavitték. Attól gyógyult meg, hogy bűnei oocsánatát elfogadta Jézustol. Itt a megoldás emberi logikával nem követhető. Isten azt mondja „én, én vagyok, aki eltörlöm bűneidet önmagadért és azokról meg nem emlékezem". Aki ezt elfogadja hittel, felszabadul lelkiismerete terhei alól és átérzi, nogy Isten gyermekévé fogadta, irúj lelket aiam ogad ajándékozott neki. Ezzel -fcé nyerjük vissza eljátszott Isten-képünket, ezért a bocsánatért lehetünk boldogok és megbocsátok az ellenünk vétkezőknek. Sőt, a bocsánat elnyerése és a megbocsátás egymással szétválaszthatatlanul összefügg, de vele együtt jár nem parancsként, hanem mint isteni természet részessége az elfelejtés is. Eltűnik a keserű emlék — jobban szeret az Isten! Papp László, református lelkész i