Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-01 / 128. szám

3 1990. június 2., szombat Iskola a homokon Nincs béke Domaszéken Deja vu. Ez az érzés van bennem, amikor Domaszékról hazafelé tartok. Vagyis, mintha mindez már egyszer megtörtént volna velem. No persze, most ennek a „megismételtségi" érzésnek van is némi alapja: csaknem egy éve már írtam egy riportot a domaszéki iskoláról. Ha egész más okokból látogattam is újfent az intézménybe, hogy túl sok minden nem változott, számomra egyértelmű. Osztódik az AMK A domaszéki általános iskola az Altalános Művelődési Központ része, aminek igazgatója az iskola igazgatója is. Ahogy a gazdaságban leépítik a mamutcégeket, úgy más területen is a kisebb egységeké a jövő. így tehát a tanács úgy határozott az Általános Művelődési Központ tagintézményei, az iskola, a kultúrház és a könyvtár külön intézményként dolgozik majd a jövőben. A könyvtár és a kultúrház vezetőjének felmondtak, állásukra pályázatot írt ki a tanács. Az iskola igazgatónőjének viszont — tekintettel védett korára — tantestületi szavazás után meghosszabbították a vezetői mandátumát. Az ellentétek ezen intézkedések nyomán lángoltak föl ismét. A könyvtár vezetője, Engi Józsefné a partvonalon kívülre helyezés szándékaként értékeli a felmondást, mondván; az öszszevont intézmény megszüntetésével egyetért, de a felmondást jogszabállyal ellentétesnek látja. Ezért fellebbezett is a döntés ellen a munkaügyi döntőbizottsághoz. Állítólag e tekintetben a bordányi AMK-hoz tartoznának, ám annak vezetője — elfogultnak tartván magát — Röszkére, az ottani döntőbizottsághoz küldte, ők viszont — illetéktelennek tartván magukat — a pedagógus szakszervezethez továbbították az iratokat. Nem fogják elhinni; a pedagógus szakszervezet nem tartotta magát illetékesnek, ezért továbbkiildte a papírokat a munkaügyi bíróságra, A bíróság azonban fellebviteli fórum ilyen tekintetben, s csak akkor foglalkozhat az üggyel, ha döntőbizottság már tárgyalta. Így hát a munkaügyi bíróságról a mbgyei tanács munkaügyi döntőbizottságához vándoroltak a papírok ... Eközben egyre közeledik Enginé utolsó, június 10-i munkanapja, s hogy ki veszi át tőle a könyvtárat (feltéve, hogy addig nem helyezik vissza bírói döntéssel az állásába) — még kérdéses. A korábbi indulatok eredményeképp ugyanis az iskola igazgatója, Kálló Antalné — eddig Enginé főnöke — anynyira gyűlöli a könyvtárvezetőt, hogy ha rajta múlik, sóval behintik a könyvtárnak még a helyét is. Ezt a némileg drasztikusnak tűnő lépést a valóság úgy enyhítené; a könyvek gyerekeknek szóló hányadát az iskolába vinnék, a felnőtt részleg pedig a faluközponttól távol eső kultúrházban kapna helyet. „Nem is az én ügyem érdekel igazán, hanem az szomorít el, hogy ilyen megtörténhet. Akik az igazgatónő mellett szavaztak, vagy humanitárius meggondolásból tették, mondván, hadd dolgozza le a nyugdíjig hátralévő két évét, vagy azért, mert már saját képére formálta őket Kállóné, magával ragadta őket a mocsárba, és félnének egy új megmérettetéstől. S talán olyan is volt, hogy leváltása esetén a helyettesétől még jobban féltek volna. Szerintem az igazgatói posztot nem lehet mintegy másodállásként betölteni a földmüvelés mellett: egy igazgatónak nimbuszt kell teremteni. Am ezt az asszonyt sem szakmailag tisztelni, sem emberileg szeretni nem lehet. Ha egy faluban ilyen iskola létezhet, az nem Európához, hanem Ázsiához közelit bennünket." — mondja a tanárnő. Az idegen gyanús Két perce sincs, hogy Sápi tanár úrral beszélgetek az iskola udvarán, amikor fejek jelennek meg a tanári szoba ablakában. Néhány gyereket arról kérdezek: igaz-e, hogy Zsótér tanár úr, az igazgatóhelyettes veri őket? Láss csodát, abban a pillanatban megjelenik Zsótér Mihály. Minden idegen gyanús ebben az iskolában. Mesélik, a faluban dolgozó gázosok is betévedtek az iskola udvarára, valamit kérdeztek a gyerekektől és pedagógusoktól — egy perc múlva már faggatták is őket: kik voltak, mit akartak? Valami súlyos takargatnivaló lehet ott, ahol ennyire félnek az idegentől. „Maga ugye eredetileg pedagógus?" — kérdezi az igazgatóhelyettes, olyan hangsúllyal, mint aki érkezésem előtt már lekáderezett. Aztán — mint pedagógus a pedagógusnak — magyaráz, s megértésemre apellál: ebben az iskolában végre nyugalom kellene, hogy dolgozni tudjanak. A sajtó jelenléte viszont nem a nyugalmat szolgálja — summázza, miközben az igazgatónő irodájához kísér. „A tanya néptanítója vagyok" Szavazás. Szavazás? Az intézmények vezetőinek tehát felmondtak, a korábban legtöbb kritikával illetett igazgatónő viszont a helyén maradt. A tantestületi szavazás adta neki e lehetőséget — a szavazás, amit többen csak kesernyés mosoly kíséretében emlegetnek. Még az AMK megszüntetését elhatározó tanácsi ülés előtt fondorlatos módon szavaztatták meg az iskola pedagógusait. Arról szavaztak ugyanis, hogy megszavaznák-e az igazgatónőt a továbbiakra is, ha a művelődési központ megszűnte miatt erre szükség lenne. A szavazás nyílt volt, így a Kállóné mellett kialakult többségen nem is lehet csodálkozni. Ha azt írjuk; ezek után a tanács végrehajtó bizottsága nyugodtan megszavazhatta az AMK megszüntetését, azonos véleményt mondunk, a domaszéki állapotokat jól ismerőkkel, akik szerint: a tanácsvezetés és az iskolavezetés közti megbonthatatlan barátság természetessé teszi a dolgok ilyetén folyását. A tanácsi határozat után viszont a több pedagógus által követelt titkos szavazás is Kálióné megerősítését hozta, ha nem is elsöprő — U:9-es — arányban. Ismerve azonban, a nyílt szavazáson ki volt Kállóné megerősítése ellen, nem volt nehéz megszemélyesíteni a „titkos ellenzéket" sem. „Magát nem lehet elfelejteni" — válaszolja Káuó Antalné igazgatónő a kérdésemre: emlékszik-e rá, hogy már találkoztunk. „Csodálkozik rajta? Ebben (íz iskolában másfél éve nincs nyugalom és rend az újságcikkek miatt." Ezen kicsit vitázunk, vajon a rendetlenség következménye-e az újságcikknek, vagy fordítva. Vastag paksamétát tesz elém, benne megannyi vizsgálat eredménye, döntően pozitív véleményekkel az iskolában folyó bktatásról, a pedagógusok munkájáról. Ugyanakkor néhány pedagógus — belülről — rettentő alacsonynak látja az oktatás színvonalát az iskolában, ahonnan még szakmunkásképzőbe is alig veszik fel a gyerekeket. S van, aki szoros összefüggést lát Kállóné újbóli megszavazása, s a színvonal között: akitől nem követelnek, aki bármikor kihagyhat egy-egy órát, tehát félvállról veheti az egész iskolát — érdekelt a régi viszonyok fenntartásában. „Harmincöt éve tanítok Domaszéken, tizennyolc évig községi szintú párttitkár is voltam (az MSZMP-ben — B. T.), de meggyőződéssel, tisztességgel. Itt születtem, a tanyának a néptanítója vagyok — azt is azért bízták rám, mert tudták, hogy egyenes gerinccel, tisztességgel, a politikai útvesztőket kikerülve tudom csinálni. De harmincöt év alatt egy faluban biztos akad néhány ember, aki sértettnek érzi magát, és most törleszteni akar. Ok látják csak ilyen sötéten, elferdítve az iskola ügyeit" — mondja Kálló Antalné igazgatónő, majd arról beszél, a tantestületben levő őszinte, kritikus légkör „lehetővé tette volna, hogy a fiatalok feltárják a problémákat, de őket valaki meggyőzte, bevette a kis fejébe egy blokk, hogy veze,tőváltás kellene, holott az oktatás folyamatos fejlődést mutat". Visszaáll az iskolaszék? Sápi nem volt jó fiú Sápi Attila csupán egy éve van a domaszéki iskolában. Amikor érkezett, Kállóné ugyan csak szerződéses állást tudott neki biztositani, ám hosszú távon számolt a fiatalemberrel. Ezt bizonyítja, hogy szolgálati lakást is biztosítottak neki, és családjának — amit .Átszállóval" érkező embereknek nem szoktak adni. A lakás ugyan elég lepusztult állapotban volt, de Sápiék még ennek is örültek. Lassan a felújításhoz is hozzáláttak, tanácsi és iskolai segítséget is remélve — hogy igazából melyik cég a gazda, még a mai napig sem sikerült megtudniuk. A kezelői jog ugyanis a tanácsé, Kállóné azonban szülte tulajdonosként viselkedett Az épület egyik részét raktárnak használja, s még a lakás egyik szobája is ilyen célt szolgált volna, ha Sápi Attila agilis felesége nem harcolja ki, hogy az egész lakás az övék legyen. Felújítást célzó törekvéseiket azonban rendszeresen gátolták _ Kállóné viszont félreérthetetlenül Sápi tudomására hozta; ha jó fiú lesz, mindenben támogatni fogják. Sápi Attila azonban semmilyen tekintetben nem fogadta el Kálló Antalné ajánlatát, az pedig, hogy a szavazáson, igazgatója ellen szavazotL végképp bizonyította mindezt, A szavazás után nem sokkal közölték is az ifjú pedagógussal: a nyáron lejáró szerződését az iskola vezetésének nem áll módjában meghosszabbítani. Egy másik fiatal pedagógus, Tóth Judit viszont kinevezett tanára az iskolának, nemleges szavazata mégis nehéz helyzetet teremtett számára is. Magyart és éneket tanított. Kállóné még a szavazás másnapján telefonált a megyei tanácsra, magyar-ének szakos pedagógust kérve. Tóth Juditot pedig a napközibe osztja be — ha távozásával meg nem könnyíti Kállóné törekvéseit Papíron valószínűleg mindez igazolható. Amikor Dobó Szilveszter tanácselnök véleményét kérdeztem, akkor is ez volt a benyomásom: a kimutatások, a szakfelügyelői jelentések szerint minden rendben megy, papír alapján az is igaz, hogy Sápi Attilának lejárt a szerződése, s nem tudják megújítani. De ha a papírok mögé nézünk, egész más dolgok derülnek ki. Például: a faluban olyannyira elégedetlenek az iskolai légkörrel, az oktatással, hogy sokan aláírásukkal voksolnak arra, keresztény szellemű nevelés legyen az iskolában. Laczkó Ferenc plébános, akihez az iskola 300 diákjából 220 jár hitoktatásra, így közvetlen képe van a gyerekek tudásáról, azt mondja: ilyen szintű oktatás révén csak Európa segédmunkásai lehetnek a domaszéki gyerekek. A plébános szerint a régi iskolaszéket kellene visszaállítani, s megtölteni új tartalommal. Ha nem is vallásos, de a keresztény eszméket ismerő és tiszteletben tartó pedagógusok kellenek, s az eddig nyilatkozó 140 szülő aláírása is azt erősíti megújulásra van szükség. Laczkó Ferenc azt mondja, senkit nem akar bántani, de azt a papot és pedagógust tartja bölcsnek, aki tudja, mikor kell félreállni. Az állapotok jellemzéseként pedig elmeséli: még '89 novemberében is arról vitatkozott az iskola vezetőivel, fenyőünnepet, vagy Jézus születését ünneplik-e karácsonykor... Dobó Szilveszter tanácselnök irodájában ülök. Higgadt udvariassággal fogadja, amikor azt mondom, a történések alapján nemigen lehet tudni, a tanács irányítja az iskolát, vagy fordítva. S hogy az igazgatónő védelme, a tanácselnök iskolával kapcsolatos elégedettsége mögött a „kéz kezet mos" gyakorlatát lehet fölfedezni. A feltételezés ellen ugyan tiltakozik, de elismeri, lehet, hogy „nem teljes az összhang" a pedagógusok között; ám egyébként, mint gyerekét abba az iskolába járató szülő is azt mondja: rendben mennek a dolgok. Deja vu. S innen csak ismételni tudom a bevezetőben Írtakat. fUlogb Tamás A hazának nemcsak határai, hanem szellemisége is védendő A könyv és az éj világ Régi és nemesi hagyománynak számit immár az ünnepi könyvhét Az már kevésbé nemes hagyomány, hogy kampányokhoz szokott társadalmunk szinte erre az egyetlen alkalomra tartogatja érdeklődését az értékes irodalom iránt. Mert az ünnepi könyvhét elsősorban a magyar irodalom, s azon belül is a kortárs szer. zők érdekében szerveződik. Nem az elmúlt esztendőben, de sajnos, már a hetvenes évek során megfigyelhettük, hogy nem váltak be azok a jóslatok, amelyek azt hirdették, hogy a fejlődő szocialista társadalomban minden ember egyre inkább az értékes kultúrát, a valódi műalkotásokat fogja birtokba venni. Tömegesen éppen egy ellenkező irányú folyamat gyorsult fel. A könyveknél maradva: nem az olvasó emberek száma csökkent — egyelőre legalábbis —, hanem az olvasmányok szerkezete alakult át: egyre kevesebb lett a valódi érték, s egyre több a szórakoztató irodalom aránya. Természetesen, itt nem az a baj, ha egy mű szórakoztat, hanem az, ha csupán erre képes. Az ilyen műveknek megvan az a furcsa sajátossága, hogy másnapra, harmadnapra gyakorlatilag el is felejtjük, s ami megmarad mégis, az sem annyira az olvasmányra vet fényt, mint inkább a saját alkatunkra, ízlésünkre. Életünknek rengeteg olyan tevékenysége van, aminek közvetlen hatása múlandó. Gondoljuk el azonban, milyen tragikus következményekkel járna, ha minden, vagy majdnem minden élettevékenységünk: ilyen gyorsan elmúló hatással rendelkezne csupán. Aligha nevezhetnénk magunkat embernek. Az ember létéhez, lényegéhez elengedhetetlenül hozzátartozik tehát az értékek — az emberiség által teremtett értékek — valamilyen mennyiségének tudása, ismerete, alkotó birtokba vétele. Erre a fajta alkotásra, az alkotó szintű befogadásra minden, értelemmel megáldott lény képes. S egy társadalomi állapotát, a legtágabban értett kulturáltságának szintjét az is min&íti, hogy mennyire, milyen mértékben és mélységben képes a befogadásra. Hiszen amelyik társadalom nem „befogadó", az nem képes teremteni, alkotni sem. Sók okát hangsúlyoztuk már annak a válságnak, amelybe a nyolcvanas évek során zuhant a magyar társadalom. Azt is; hogy leértékelődött a tudás, hogy perifériára szorították az. értelmiséget. Azt is, hogy Európába visszatérni csak kiművelt emberfőkkel lehetséges. Am a legkevesebbet mindmáig éppen ennek érdekében tettünk. Ma már kemény tapasztalataink vannak arról, hogy a társadalom állapotát nem lehet tartósan szólamokkal sem minősíteni, sem megváltoztatni, A politikai intézményrendszer radikális megváltoztatása következetes munkát igényelt, és követel még továbbra is. Hasonló a helyzet az ország gazdaságával. Itt még alig történt valami, s ennek negatív következményeit mindannyian érzékelhetjük. Am szólamoknál tovább alig jutottunk az ország tudásszintjének kérdésében. A nemzet kulturáltságának állapotát ugyanúgy csak következetes munkával lehet emelni, mint) a gazdaságét, a kettő csak együttesen hathat jótékonyan egymásra. Milliószor hallhattuk a szöveget, hagy az átlagember a fárasztó napi munka után kikapcsolódni óhajt, s nem képes a szellemi erőfeszítésre. Lassan már az is elhitte ezt, akinek pedig többre lett volna igénye. Be kellene végre mindenkinek látnia, hogy amíg a szellem területén csak kikapcsolódásra képes, addig nem fog ötről hatra jutni, sőt a napi munka egyre fárasztóbb és fárasztóbb lesz az egyén számára, egyre jobban fog csupán a „kikapcsolódásra" vágyakozni, s- ez a folyamat negatív spirálként tovább csökkenti az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyét. Míg ellenkezőleg: az értékek „fárasztó" birtokba vétele előbb-utóbb pezsdítően hat munkájára — bármi is legyen az —, s egyszercsak azon veszi észre magát az egyén, hogy már nem is kíván csupán csak szórakozni, mert azt kevésnek érzi. Mindehhez természetesen hozzá kell segíteni a közösségeket is, meg az egyéneket is. Már maga az is segítség, ha a szórakozás szajkózása helyett a művelődést hallja állandóan reklámozni már az aprócska gyermek is. Az is segítség, ha olyanná válik társadalmunk, hogy a könyv, mint az emberiség által felhalmozott legtöbb érték hordozója, visszanyeri rangját, és ismét nélkülözhetetlenné válik mindennapi életünkben. A tankönyv is, a szakkönyv is, meg az irodalmi mű isi. A könyvpiac ma, sajnos, nem ezt a tendenciát érvényesíti. A hon védelmére azonban nemcsak hadsereget kell fenntartani a köz költségén. A hazának nemcsak a határait kell védeni, hanem szellemiségét is. fgy a műveltség és annak terjesztése olyan állami feladat, amely elől semmilyen pártállású kormány nem zárkózhat el. S nemcsak a könyvhét kínálatának kell ezt a szemléletet tükröznie, hanem az egész esztendőének. Vasy Géza A szegedi megnyitó Délelőtt 11 órakor Cseres Tibor Kossuth-díjas író nyitja meg a könyvhét szegedi rendezvénysorozatát a Dugonics téren. „Mátyás udvara" cimmel a Balázs Béla Űttörőház kerámiaszakkörének kiállítását tekinthetik meg délelőtt fél 11-től az Idegen nyelvű könyvesboltban. Tizenkét órakor Könyvudvar nyílik a Szakszervezetek Csongrád Megyei Könyvtárának udvarán. Délután két órakor kezdődik Cseres Tiborral az író-olvasó találkozó a Deák ) gimnáziumban, majd „Őseink kertje, Erdély" címmel az ő könyvének premiere kezdődik délután 5 órakor a Somogyi Könyvtárban. Este 7 órakor Huszár Tibor akadémikus, szociológus vendégeskedik az űjszegedi Bálint Sándor Művelődési Házban; előadásának címe: „Mit ér a szellem, ha ..."