Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-20 / 117. szám

SIMM MIHÁLY Szét — mint szőlőfürt széthull a pillanat — szétesik ez a vers is — kék gömbök úsznak át talán szemek talán könyörgő búcsúpillantások — s csak szét csak nincs tovább csak nem lehet — egy hívóujj az égen szétesik verssé esik szét verseink pedig sorokká semmivé kapunkra fel — szögezve ábránd-denevér vonaglik a szétesett szószék alatt a széthullt papírlapok igéi szétrohadnak a sártól a hazugság bélyegétől — verjétek szájon a kimondhatatlant — j<,c.tcoirt. ez a vers is szétesik ez a vers is úgy úgy sirasd sirasd megrokkanva e megrontó időben élünk de csak a rokkantkocsi már csak kerekek hontalan súrlódéisa csak a szét vert angyalszárnyak a vak hóesésben BELÁNYI GYÖRGY EGY RÉGI DAL (reminiszcenciák) Kövess meg engem, éjszaka, nap nap után, ahogy éltem. Mint akinek már nincs szava, egy néma mondatból vérzem. Felpattannak a hajnalok s a Tisza-part fája, bokra. Nélkülük mégsem alhatók —, visszafekszem a csillagokra. Kövess meg engem, éjszaka —, ami volt, ne legyen kevés: kenyér, tej s az élet maga. A többire aztán ne nézz. Hallgasd el könnyű énekem: világ világból kizárva —, elhintázunk az éveken, nap jön, mi jöhet utána? 1990. május 20., vasárnap „Átvettem Péter bácsitól..." 11 Kosztolányi töredékei, rímjátékai között van egynéhány, amelyhez a költő ilyesforma megjegyzést tett: „Ezt a rímet álmodtam 1933. április 16-ára virradó éjjel." A különös asszociációkat sejtető szavak, a meghökkentő eredeti rímek szinte bizonyossággá teszik: Kosztolányi valóban álmában lelte őket, s nem költői-írói fogásként tünteti föl így a töredékket. Nem szoktam álmodni. Különösen rímeket nem. Történeteket néha, de csak a kegyetlenebbekből való boldog fölriadás emléke marad meg reggelre. Kellemes álmaim alig vannak. Olyan pedig, amely az ébren átélt élmények intenzitásával mozgatná a fantáziámat reggel, sót egész nap, mindeddig nem is volt. Mindeddig, tehát a múlt év június 18-ára virradó hajnalig. Ennek a különös álomnak minden mozzanata megőrződött agyamban, a realitásból az irrealitásba átváltó motívumok éppúgy, mint a jelenetekben elhangzó mondatok. Megpróbálom itt hűségesen leírni álmomat. Hosszú, szabályos épületek keretezték az udvart. A tanya volt a legkisebb, bár az is messzire hirdette: módos gazda lakik benne. A verandája üvegezett, előtte szőlőlugas, szépen faragott köcsögfa, rajta fejóedény s néhány bögre. Oldalt az üstház a kis udvar alsó sarkában, azon malacoknak való krumpli fó. Feltűnően impozánsak a melléképületek. Az istálló hosszú, palatetós, igen tiszta kívül-belül. Ránézésre inkább a régi uradalmi épületekre hasonlít, s nem a mai — önetetös, önitatós, villanyvilágításos — téeszistállókra. A nyitott színben sárga féderes kocsi, mellette egy vajszínű, bogárhátú Volkswagen, amellett kis Riga motorbicikli. — Ez csak olyan boltbaszaladgálós T- legyint rá a gazda —. de nézelődjenek csak nyugodtan, azonnal jövök... Ámbár odébb is húzódhatnánk innen, a tehénistálló nem éppen drogéria. — Nekem nem kellemetlen - szóltam közbe. — Igazán nem stréberségből mondom, de nekem egyáltalán nem büdös. — Gulyáskodtál tán valamikor? — Tizennégy évesen egy egész nyáron át. — No, látod, akkor egyszerű a magyarázat. A gulyásbojtár egész délelőtt futkos. Igaz-e? No: elfárad rendesen, várja tehát a delelést. Ilyenkor aztán lehet heverészni, botot faragni, komázni, amíg a jószág kérődzik, nyugton van. Ehhez a kellemes érzéshez kapcsolódik aztán az állás bűzének emléke, ezért nem érzed kellemetlennek... Na de megyek már, végzek hamar, aztán beszélünk. — A szín falán egy kampós szögről kaszát akasztott le, s a piros cserepes disznóólak meg a szín oldala közötti kis utcán ANNUS JÓZSEF Álombeli látomás* elindult. Csalamádé zöldellt arra. Megállt a szélén. Nyelére állította a kaszát, az élét komótosan végigtapogatta, majd gyakorlott mozdulatokkal fenni kezdte. — Menjünk, segítsünk neki! — biztattam Mihályt. — Röstellek itt álldogálni, miközben Veres Péter kaszál... Ámbár fiatal még. Emlékszel a szárszói fényképekre? A Püski-féle könyvben. Szakasztott olyan. A haja és a bajusza nem szürkül még. A későbbi köpcösségnek nyoma sincs. A karja szinte vékony. De szíjas, erős. — Gyerünk, hiszen még azt se mondtuk, miért jöttünk. — Gondolod, hogy emlékszik ránk? Te hányszor találkoztál vele? — Kétszer vagy háromszor. Időközben a csalamádéföld széléhez értünk, s most láttuk csak, milyen végeláthatatlan, óriási táblában zöldell a takarmány. — Segíthetünk, Péter bácsi? — Hát ha tudtok kaszálni. No, lássuk! Mihály ragadta meg előbb a kaszát. Gyönyörűen bánt vele. Csapásai nyomán a zsenge kukoricaszárak felröppentek jó embermagasságig, s úgy csapódtak le a földre öregebb végükkel. Kicsit tétováztak, s csak később dőltek el lassan, mintha láthatatlan kéz rendezné össze őket. — Te tápai vagy, ugye? Gondoltam. Azok mindig pontos munkát végeztek. A gyékény megkívánta. Na, te lelei gyerek, te vajon tudsz-e így bánni a kaszával? Átvettem Péter bácsitól a követ, fer.tem, aztán beálltam a rendbe. Semmi kudarctól nem tartottam. S valóban: suhintásaim nyomán a csalamádé szárai ugyanúgy röpködtek, hancúroztak, majd sorakoztak hibátlan rendben, mint az imént Mihály vágásai nyomán. De mit tesz a virtus: a kaszát én egy hirtelen mozdulattal — vigyázva rá, hogy titkomat senki el ne lesse — kettészakítottam, s így két kézzel és két szerszámmal két rendet hajtva, két sorba fektettem, sőt egyenesen csinos kévékbe sodorintottam a csalamádét. — Elég már, elég! — emelte égnek a kezét Péter bácsi. — Teleszedte az a tehén magát régen. Ilyenkor aztán muszáj eléje lökni valamit, mert különben Julcsa nénétek nem tudja megfejni. Ha van előtte egy maréknyi takarmány, akkor még a légy se csípi. De ha üres a jászol, akkor minden baja előjő, toporog, csapkod, s persze: nem adja le a tejet. Csöppet sem csodálkoztunk, hogy a learatott temérdek csalamádéból alig egy kévényi zab lett. amit kétfelé osztottunk, s ketten vittük Péter bácsi után. Ő — vállán a kaszával — előttünk ballagott. Míg a szerszámot az udvar közepén álló eperfa egyik alsó ágára akasztotta, abbahagyta a beszédet. Most kellene szólnunk, előadni, hogy miért is jöttünk valójában, de nem ezt mondjuk, hanem — a magam számára is alig hihető — ez csúszik ki a számon: — Tudja-e, Péter bácsi, mit mondott Illyés Gyula a temetésén? Lángelmét temetünk. így kezdte a beszédét. Mihály oldalba lök, Péter bácsi megáll velünk szemben. Nem csodálkozik, nem néz rám feddőn, csak visszakérdez: — Ezt mondta? No. akkor sokakat meghökkentett. Talán ez is volt a célja. Persze, csak az tartja gyászbeszédben kötelező túlzásnak, aki nem tudja, hogy a szó elé ö a magyart is odaértette. Nem tudhatjuk, mi lett volna belőlem, ha franciának, angolnak vagy hollandusnak születek. — A magyar zseni se utolsó... — Azt mondod, ö lángelmét mondott. Nagy különbség! A zseni egészen más.. Ő mindig pontosan használja a szót. A magyar lángelme azért nem lesz világhírű... — A társtalan nyelv... — Nem a nyelv! Folyton ezen sírtok. A svéd, a finn, a norvég is társtalan. Másról van szó. A magyar író olyan... No, ott van a magyar író: nézzétek csak meg. Milyen fa ez? — Úgy nézem, szilva. — Jól mondod, mert csakugyan szilva. De két éve még barackot termett. Akkor augusztusban egy vihar letörte az ágát, újat hajtott aztán, de most szilvát terem. Hiába határozta el valamikor, hogy ő szép gusztusos kajszival fizet a gondoskodásért, a sors közbeszólt. Azt terem tehát, amit lehet. Az istállóhoz értünk. Bementünk, s két oldalról a tehén elé zúdítottuk a takarmányt, amely megint csalamádé volt már. Nem csodálkoztunk. Ahogyan azon sem, hogy az óriás istállóban csak ez az egy jószág álldogált. Oldalaztunk aztán kifelé. A tanyát szerettük volna közelebbről látni, s a szobát külön is lefényképezni, amelyben Péter bácsi dolgozni szokott. Ó azonban az ól sarka felé húzott bennünket ismét, ahonnan az egész gazdaságot jobban láthattuk. — Gyulának is köze van ahhoz, hogy megkaptam ezt a tanyát. Szólt valami fejesnek, s elindult a dolog. Állítólag azért sikerült, mert valamikor hadügyminiszter is voltam. De én ezt nem hiszem. Inkább ez az elnök intézte, akinek a birtokán vagyunk. Az apja parasztpárti volt. Azt mondja, nálunk a tisztaszobában ott lógott a képem Kossuth apánk meg a Szentháromság között. Adott a tanyához tíz holdat. Nem is tudjuk már bemunkálni, de ó csak erősödik: kell az, Péter bátyám, hogy ne jöjjön közelebb a traktor, a növényvédő gép, mifene. Elnéztünk a tanya melletti közön. A föld egy részén zöld lucerna pompázott, a másik fele bevetetlen, de gyönyörűen elmunkált terület. .— Ezt is az elnök csináltatta. Lófogattal. Persze, nem az íróságomnak köszönhetem ám ezt a kényeztetést! Ez a derék ember sokáig nem tudta, hogy a politikus Veres Péter azonos az íróval. Azt hitte, ez két személy. így láttam, csalódott is, amikor megtudta. De hát a szerződés akkor már meg volt kötve a földre, tanyára... Hiába, az író az átlag magyar számára egy kicsit gyanús. Még manapság is. Persze, sokfélék vagyunk Az egyik népnevelő eszköznek tekinti a tollat, a másik varrótűnek, amelylyel cifraságokat lehet hímezni, a harmadik csak pénzkereső szerszámnak nézi, a negyedik egyenesen gombos hegyú villának, amelyikkel trágyát szokás forgatni. Egyikmásiknak a jellemével is baj van. Márpedig az író rongy ember nem lehet... No, majd beszélünk még, üljenek csak le oda a padlás grádicsára, jövök én mindjárt. Itt vannak ezek a tévések, muszáj nekik mondani valamit. Mert fontos dolog ám ez a tévé, tudjátok-e? Nagyon fontos. Bár ezek nemigen tudják, mire való. No. majd megtanulják, csak türelem. Na, várjatok itt... Bement a tanyába, s ősz hajjal és ősz bajusszal tért vissza. Leült egy kopottas támlás székre, s menten ott termett a háta mögött a zsúfolásig telt könyvespolc. Az, amelyik a Gárdonyi utcai házból ismerős. Lámpák gyulladtak, s a következő pillanatban már magunkat is kívülről láttam, akár a tévében: balra Péter bácsi a tanyaudvar közepén álló díszletben, mi jobbra a grádicsokon. Előttünk, kissé közelebb a nagy eperfához, előtűnt az előbbi üstház is: most szilvalekvár főtt pöfögve a nagy edényben, Juliska néni akasztófa formájú fával kavargatta a gőzölgő masszát. * Felébredve azonnal asztalhoz ültem, s Péter bácsi mondatait a lehető leghűségesebben mindjárt papírra vetettem. Az ablakhoz léptem aztán. Odakint esett. Lassú, áztató eső hullt. Essen csak —. gondoltam álom és ébrenlét határán — kell a csalamádéra. Apám szerint olyankor esik így, amikor halottal álmodik az ember. De hát én élővel álmodtam! * Annus József írót, a Tiszatáj főszerkesztőjét köszöntjük 50. születésnapján; ebből az alkalomból a Magyar Köztársaság Csillagrendjével tüntette ki a köztársasági elnök.