Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-02 / 101. szám

r 1990. május 4., péntek 5 Kerítés, iskolazászló kerestetik Hatvanéves a Rókusi iskola HADÜZENET A ROSSZ HAGYOMÁNYOKNAK 1930. szeptember l-jén már gyerekek zsibongtak a Kossuth Lajos sugárúti új állami iskolában. A hiva­talos átadás azonban vala­mivel később, október 25­én délután 2 órakor kezdő­dött, amikor Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatá­si miniszter üdvözölte az ünnepség díszvendégét, Horthy Miklós kormány­zót. Hat évtized viharai kop­tatták falait, ám a sárga va­kolat (ami akkoriban újnak számító technológiával ké­szült) azóta sem szorult ja­vításra. A katonaság több­ször is „megszállta": a há­ború elótt néhány hetes ki­képzés színhelye volt. a vér­zivataros időkben kórház., Ebben az épületben van a Klebelsberg-féle^ népiskolai hálózat ötezredik tanterme, s ezt a tényt emléktábla örö­kítette meg. A szöveg nem feledkezett meg „a magyar népnevelés apostolának" ér­demeiről sem. A márványtáblát a ház homlokzatán helyezték el, onnan azonban — az idők változásaival — a pincébe, majd a múzeumba került. El is törött: most a Tömörkény István Gimnázium és Szak­középiskola kőfaragói res­taurálják. Az igazgató, Kókai Gyula a hagyományok föleleven í­tésével, az épület régi díszei­nek helyreállításával készül arra az ünnepségsorozatra, amellyel méltóképpen emlé­keznének meg az iskola hat­vanadik születésnapjáról. A „Fiúk" és „Leányok" föliratokat viselő kapuk mel­letti szobrokat nemrég állí­tották ' helyre. (Az egyiket máris megrongálták ...) Hiányzik az a körülbelül 90 méteres kovácsoltvas kerí­tés, amely az épület előtti kertet védte. A hetvenes évek elején tűnt el — egye­lőre nyomtalanul. Ezúton is keresik ... Várják azok jelentkezését is, akiknek olyan fényképek, vagy írásos dokumentumok vannak birtokában, amelyek teljesebbé tehetnék az iskola múltjának feltárását. Még pontos leírás sem ma­radt arról a szökökútról, amely az iskola udvarán állt, s amelyet a Klebels­berg-család címere is díszí­tett. Nincs meg az iskolazászló sem, amely ünnepi alkal­makkor újra szerephez jut­hatna. A hatvan évre emlékező rendezvénysorozat első ese­ményei májusban lesznek. Az emléktábla-visszahelye­zést a hivatalos évfordulóra, októberre tervezik. Valószí­nű, hogy nem a homlokzatra, hanem az épület belsejében, a bejárat mellett erősitik föl. Ugyanakkorra készíti el az Országos Műemléki Fel­ügyelőség azt a sarokdíszt, amely az épület Kossuth La­jos sugárúti és Pacsirta ut­cai falainak találkozási pontjánál volt látható, őszre terveznek még emlékülést és -hangversenyt is, az utób­bi színhelye a rókusi temp­lom lesz. A régi idők tanárainak, diákjainak jelentkezését azonban már most várják, s bíznak az elveszettnek hitt dokumentumok napvilágra kerülésében is. Nyilas Péter Ki tud róla? Búcsú Nagy Sándortól •Késve kaptam a hírt, hogy április 4-én agyvérzés következtében Budapesten elhunyt Nagy Sándor. Kevesen tudják ma már, ki volt. A nemrég megjelent Kortárs magyar írók lexiko­na nem vett róla tudomást, pedig a szerkesztők rendel­kezésére bocsátott gyűjte­ményemben bőven kaptak róla saját kezével írott ön­életrajzi anyagot. Nagybarac&kán született 1922. június 10-én. Nemrég a belgyógyászati klinikán mel­lettem feküdt a dóci Pinger Imre, vele emlegettük, mi­vel ő is baracskai születésű, és egy utcában lakott, együtt gyerekeskedett Füstös Sa­nyival, ahogyan kreol arc­színe miatt a faluban hívtak közös barátunkat. Nem tud­tuk, hogy amikor róla be­széltünk, már nem élt. A fölszabadulás után tűnt föl Szegeden, hatalmas piló­tacsizmákban, ahogy a há­borúból hazavergődött. A Móricz Zsigmond népi kol­légiumban kezdte írói szárnypróbálgatásait'. Két első novellája (a Hajnali vi­ta a Tiszatáj első számában, 1947 márciusában; A kiski­rály hídja a vásárhelyi Puszták Népe 1948 márciusi számában) máig hitelesen bizonyítja íród tehetségét. Regénye. Az Űr jó vitéze (1948), amelyben engem is megírt, nem igazán sikerült mű, de meghozta szájmára a Ba u mgarten -d i jat. Elbeszélései pedig 1949­ben a Kossuth-díjat. Sőt, mindenki legnagyobb meg­lepetésére, a szovetkezesí­tést propagáló Megbékélés című novellájáért 1952-ben Sztálin-díjjal tüntették ki. Elhalmozták mindennel; tisztségekkel, képviselőség­gel; Szeged városa Újszege­den egy elkonfiskált villá/al ajándékozta meg. Ez okozta vesztét. Elka­patták korai sikerei. Későb­bi írásait elnagyolta, ma­gánéletét válásókkal ku­szálta össze. 1984-ben zűrös politikai ügybe keveredett, a kínaiakkal meg az albá­nokkal hozták össze, és ná rorri év börtönre ítélték. Ki­szabadulása után az irodai mi élet leírta. Magányosan élt valahol Budán, nyomo­rogva, üldözjetési kényszer­képzetekkel terhelve. Ami­kor utoljára meglátogatott, s kérte, olvassam el új regé­nyét, beszélgetésünkből is, Írásából is szomorúan kel lett látnom betegségének tü­neteit. iNem érdemelte meg sor sát. Alapjában rokonszen­ves, jó szándékú, becsületes és tehetséges ember volt. Különleges módon ugyan, de ő is a sztálinista rendszeTal­dozata. Hamvait Zsuzsa lánya május 10-én adja vissza szülőfaluja földjének. Péter László | Hamupipőke MOTTÓ: „Órjás színjá­ték az élet!" (sic!) Alidoro XV. századi böl­cselő és operahős fenti sza­vai meglepően rímelnek á száz évvel ezelőtt élt szín­házigazgató véleményére. William Shakespeare úr rész­letesebb koncepciót hagyott ránk: „Színház az egész vi­lág, és színész benne min­den férfi és nő." Lényegé­ben e két elv tekinthető a szegedi operatársulat Hamu­pipőke-előadása eszmei alap­vetésének. Békés András rendező még egy gondolattal toldotta meg a sort. Merész­sége kétségkívül meglepő, némelyek számára tán riasz­tó is: „Színház az opera is." A Hamupipőke itt és most főképp színház: kedves, bo­hókás mesejáték. R ossini kevésbé ismert művei ma újra igen népszerűek, a ne­héz. szerepekben hangfeno­ménok tündökölnek Aki azt szereti, az inkább hallgas­son lemezt, Szegeden nincse­nek fenpménok, csak jó énekesek, meg gyengébbek, és előadás van. Produkcijóóó! A rendező enyhíteni igyek­szik a színpad—nézőtér me­rev elkülönítését. A publi­kum egy részét a színpadra ülteti fel, mintegy bevonja a játékba. Így aztán nem­csak a közönség nézi az elő­adást, de az előadás is nézi a közönséget, valamint a kö­zönség egymást keresztbe­kasul. (Sajnos, nerr. derül ki elég világosan, hogy ott is közönség foglal helyet. Már­pedig az ötlet csak akkor működik, (ha a színpadon ülők a lentiek közül vétet­nek. Talán ha a manócskák a gyülekező publikumból invitálnának embereket a színpadra, a többiek szeme láttára...) Másfelől a játék tere kitágul, az énekesiek gyakorta lejönnek a rivaldá­ról, a nullás páholyban vagy a nézőtéren át távoznak, il­letve onnan bukkannak elő. Nemcsak nekünk, de velünk is játszanak. Nagyon helye­sen, szinte teljesen mellőzik a maszkot, arcfestéket; a testközelség ugyanis nyil­vánvalóan leleplezné, sőt el­viselhetetlenné tenné az ilyen csalást Jobb híján mindenlki kénytelen a saját arcát használni. Az énekes nem tehet mást, mint magába néz, s magából próbálja előhozni a figurát, s a különböző állapotokat. Nem mintha a jelmezterve­ző nem segítene! Laczó Henriette m. v. látható él­vezettel állította össze a sze­replők gardróbját. Különö­sen szellemesek" a két „édes" testvér szecessziós ihletésű báli ruhái és az énekesnők testére szabott pi­zsamák. A jelmezek megha­tározó színe a fehér, amely a hatalmat jelképezi. Minél nagyobb egy-egy szereplő hatalma, annál több ruháza­tában a világos árnyalat így lesz a herceg hófehér, a lovászfiú barna, Hamupi­pőke szürke. A két testvér világos (kék, illetve rózsa­szín) ruhát hord. Magnifico sötétebb árnyalatú öltözé­kén pedig egy hófehér sál és kézelő emlékeztet az egyko­ri gazdagságra, arra, hogy hatalma mára elolvadt. Pon­tos Alidoro meghatározása is, ő a darab valós hatalmi rendszere fölött áll, s így következetesen együtt hord­ja a fehér és fekete darabo­kat. Hamupipőke báli ruhá­ja természetesen hófehér, hiszen ott ő mindenkit meg­bűvöl, ha tetszik, minden­kinél hatalmasabb. A finá­léban mindenki áttetsző fe­hér leplet kap. Ez pedig nem pusztán a küszöbönálló mennyegző színe, de arra is utal. hoey a többiek is ré­szesednek a herceg hatal­mábóL A nézőtérre belépőt nyi­tott színpad fogadja, rajta dicső összevisszaság. Az ide­oda düledező oszlopok nem annyira Don Magnifico le­robbant palotáját jelentik, inkább a történések jelképes helyszínére utalnak; s a sze­replők lelkében és viszonyai­ban fellelhető ziláltságot mutatják. A világító oszlo­pok: mintha a szomszédos Bajor söröző elől kerültek volna ide, az egyik lámpára Menczel Róbert m. v. még egy szánalmas, groteszk két­fejű sast is ültetett, amely a széthulló kelet-európai bi­rodalmaknak mutat szamár­fület. Manócskák, és más kedves, titokzatos jószágok sürgölődnek. A színlap sze­rint a Tömörkény gimnázi­um és művészeti szakközép­iskola tánca.';növendékei, de felfedezhetjük közöttük a Ruszt-féle stúdió tagjait is. Alidoro lép a színre, fehér szmokingban. Ö Békés felfo­gása szerint több mint a herceg nevelője: jóságos va­rázsló, aki az egész játékot megszervezi; ugyanakkor parancsnoka a manócsapat­nak, amely az ő „eszmei irányításával" nyújt segítsé­get a szereplöknek, szerepel, tetésük nemcsak kedves öt­let, de r.agyon megkönnyíti az események technikai le­bonyolítását is. Segítenek, az átöltözésben, átrendezik a szinpadot, erősítenek bizo­nyos reakciókat. Alidoró nappalt vezényel a színpadi gépezetnek, mindent kezdés­hez állít, végül beint a kar­mesternek : kezdődhet a muzsika is. Békés kifogyhatatlan az ötletekből, minden jelenet­hez kitalál valami szórakoz­tatót. Szerencsére, ötletei nem fedik el a zenét, nem dolgoznak ellene, amely ilyen esetekben mindig fő veszély. Koncepciója és ren­dezői módszere felszabadító hatással volt az énekesekre is. Utoljára talán a Karl­Heinz Erkrath rendezte Te­lemann-vígoperában láttunk ilyen felszabadult komédiá­sokat a szegedi operaszínpa­don. Rossini karában mások voltak az énekesi szabvá­nyok, mint amelyek lénye­gében a Verdi-operák nyo­mán nálunk is általánossá váltak. A „pesarói hattyú" még minden hangfajtól megköveteli a koloratúrkész­séget. Ezzel nem mindem szereplő rendelkezik egyfor­mán. A Hamupipőke cím­szerepe úgynevezett kolora­túraalt, s az ilyen hangszínű énekesnő manapság megle­hetősen ritka. Varsányi Mária hangszín­ben, technikában igazán megfelelő, ám ebben a ren­dezésben — ahol minden na­gyon erősen az, ami, azonos önmagával —, zavaró, hogy a művésznő inkább asszo­nyos, semmiijt kislányos al­kat. Vendégként lépett föl a pécsi Benei Katalin, aki nemcsak alkatilag ideális címszereplő, de igen virtuóz díszítésekkel énekli a szóla­mot is, noha az ö hangja világosabb, mint ideális vol­na. A rendező felszabadító hatása a két nővér esetében a legnagyobb. Ezek a ha­gyományos beosztás szerint hálátlan szerepek (Rossini nem írt nekik áriát, ami egy operában a legsúlyosabb diszkrimináció jele), oly élö­ek, plasztikusak és mulatsá­gosak, hogy valóságos fő­szereplőkké lesznek, mint ahogy az eredetiben, a me­sében azok is. Vámossy Éva és Vajda Juli egyformán fergetegesek és bájosak, Baj­tay Horváth Ágota és Bálint lUma kettősében meg épp a különbség a fontos: Bajtay Clorindája szinte fúria, Bá­lint Tisbéje pedig aránylag visszahúzódó, benne vgn a kisebb testvér gátlásossága. Alidoró mindkét szereposz­tásban a mélybasszus Sza­kály Péter. Egyre inkább beérő orgánumának szépsé­ge kellően érvényre jut. Csak áriájában akadnak problémái a magas frázisok­kal. Ha már őt választották a szerepre, jó lett volna lej­jebb transzponálni ezt a szólót, ahogy az például a Sevillai Rágalomáriájánál is bevett gyakorlat. A fiatal Altorjay Tamás hangja in­kább „lefelé húz", a mély hangokat is tartalmasan énekli, a felső regiszterben azonban az orgánum gya­korta testetlen, és bizony a díszítések is gondot jelente­nek. Fejlődésében fontos ál. lomás ez a feladat, mert itt ellazulhat, komédiázhat, megérezheti a játék ízét. Gyimesi Kálmán most foly­tatta azt a sort, amit Don Pasqualeként megkezdett.: újra vígoperai öregember. Magnificója izgága, mindig csinál valamit, állandóan mozog. Arra az alakra, akit ő játszik, tényleg ráillik Ra­miro megjegyzése: „Pojáca." A másik párban Egri László világos, könnyed baritonjá­nak nem jelentenek gondot a díszítések; neki viszont az alsó hangjai színtelenebbek, de ezt a problémát egy kis kollegiális segítséggel hat­hatósan sikerült orvosolni... Gregor József Gyimesihez hasonlóan nagy kedvvel és sok ötlettel adj^ a szegény bárót. Midőn lányaival zsém­bel, érezni rajta egy igazi többlányos apának az élet­Nasy László felvételei ben szerzett tapasztalatát... A két alakítás, felfogás kü­lönbözőségére egy fontos epizód eltérő megoldása vi­lágít rá. Amikor Magnificó­tól élénken érdeklődnek, harmadik lánya felől, szo­rult helyzetében azt mond­ja: „Meghalt!" Ezt a szót Gyimesi színlelt bápattal, halkan mondja; cinikusan színlel, így hárítja el az újabb érdeklődést. Gregor viszont, aki a szerep egészé­ben könnyű, világos tónust használ, itt váratlanul Fü­löp király, vagy Fiesco vad, sötét színével, és forte zen­dül meg. Egy pillanatra megfagy a levegő: ez a Magnifico a szíve legmélyén gonosz és elszánt. A két tenorista igen meg­győzően keltette életre a kissé mamlasz herceget. Wendler Attila m. v. szép hangszíne néhány lírai pil­lanatban érvényesült az or­gánum azonban súlyosabb, spinto jellegű, a díszítések­ben kissé nehézkes. Réti Csaba jó kondícióban éne­kelte a nehéz futamokat az utóbbi időben ez a legsike­rültebb alakítása. A két karmester közül Molnár László ismert eré­nyeit mutatta. Lendületesen, gondosan vezette az együt. test, ám volt némi szétcsú­szás, pontatlanság. Nagy örömmel fedeztük föl a fia­tal Kocsár Balázst. Biztos tempóérzék, élénk színek jellemzik első operadirigálá­sát Míg Molnárnál a zene­kar egységként, egységes tónussal szólal meg, Kocsár­nál a hangszercsoportok kü­lön élnek. Megszólal az, ami általában rejtve marad: Ros­sini hangszerelői tehetsége. Az ő dirigálásában a parti­túra áttetsző, világos. Leg­jobb példa erre a „Csend­ben, csendben!" kezdetű Ra. miro—Dandini-kettős. Ez Molnárnál egy szám a sok közül. Kocsárnál páratlanul feszült, izgalmas, fontos ze­ne. A férfikar büszkén fe­szít hercegi egyenruhájában. Mellükön, akárcsak a zász­lójukon, a cégjelzés, egy-egy hatalmas „R" betű: azt je­lenti Ramairo. a másik sze­reposztásban meg hogy Réti. Markánsan szólalnak meg, s érthető szöveggel, ami egy ponton igen fontos: ők ad­nak hírt elsőként a készülő bálról. A szólisták néhány recitatívója talán túl gyors­ra sikeredett, s ilyenkor ne­héz, érteni a szöveget. Per. sze, a szereplők egyenkénti értékelése szükségszerűen töredékes, hiszen mindany­nyian igen nagy kedvvel, felszabadultan játszanak együtt, mindannyiunk mulat­ságára. Ráadásul még a kri­tikát is beéneklik: „A híres játékmester el­érte, mit tervezett, a célt, mindent elért. Mindent elért!" Márok Tamás

Next

/
Oldalképek
Tartalom