Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-20 / 117. szám

1990. május 20., vasárnap A madarak hangja után MÁGNESLEMEZ ÉS GŐZMOZDONY A bankvilág ellentmondó EGY EMBERPÁR KELET—EURÓPÁBAN Fehér bottal a homokon Bankok. Kicsit még mindig távoliak. tekintélyt parancsolok s mostanában már zavarbaejtően csillogók is. Gyönyörűek a belvárosi jövő századot idéző, csupa króm, csupa üveg, márványpadlos bankfiókok, éppúgy, mint a patinás nehéz fa- és réz borítású, aranyozott oszlopfős, múlt századra emlékeztető tágas termek. Egyik szentély, a másik ékszerbolt. Közös bennük, hogy a kivágott újságreklámot gyűrögető gyakorlatlan ügyfél mindegyikben zavarba jön az első látogatáskor. Mennyire igaz, megérdemelt ez a csillogás? Vagy egyszerűen nincs is ilyen kérdés, csak a mélyen belénk ivódott egyenlősdi teremti? Milliárdos nyereségeket kasszírozó bankvilág nőtt fel egy szétesöfélben lévő gazdaságon mondják elkeseredve a vállalati szakemberek. A bankárokat azonban már régen nem lehet zavarba hozni ilyesmivel: egyszintű bankrendszer egyszámjegyű infláció; a többszintű eredménye mára 30 százalékot meghaladó árszínvonalemelkedés. A válasz f rappáns: ezzel az erővel a társadalmi változást is hibáztatni lehetne: masszív egypártrendszer, egyszámjegyű infláció, valamelyest még kézben tartott gazdaság; többpártrendszer, sokszámjegyű infláció, gazdasági kényszerpálya. Az tény, hogy a kereskedelmi bankok szabályozó szerepe ma még korlátozott. A gazdaságba áramló pénznek csak 25 százaléka megy rajtuk keresztül, a többi a költségvetés csatornáiban - gyakorlatilag áttekinthetetlenül - áramlik szét, többek között a veszteséges vállalatokhoz is. A bankrendszer tehát csak a 25 százalékkal játszhatja a „húzd meg, ereszd meg„-et, s ez édeskevés. Egyes számú közellenségünk, már-már kezelhetetlenül elharapódzó betegségünk az infláció. Máshogy éli ezt meg a bank és máshogy az állampolgár, aki befektetne. Mit lát az utóbbi? A pénzére kap durván 20 százalékos nettó kamatot, hitelt azonban 30 alatt nem nagyon talál. (Csoda, hogy nem öleli szívére a bankárokat?) A pénzintézet oldaláról egy kicsit bonyolultabb mindez. A hitelnyújtáshoz betétet kell szereznie, ehhez azonban inflációt közelítő kamatot kell(ene) kínálnia a befektetőnek. (Pozitív reálkamatról, azaz áremelést meghaladó mértékű nettó hozadékról egy jóidéig csak álmodhatunk.) A mai, minimum 20 százalékos nettó kamat a banknak valójában 25 százalékba kerül a levont jövedelemadó miatt. Minden száz forint befizetésre tehát 25 forintot kifizet a pénzintézet. Igen ám, de ebből a százból csak nyolcvankettőt helyezhet ki hitel formájában 18 százalékot kötelező tartalékrátaként meg kell őriznie. Kihelyezi ezt a 82-t 35 százalékos kamatra és kap 111+18-129 egységet. A 4 forint különbségből fűtenek, világítanak, számítógepeinek, fizetik a személyi jövedelemadóval növelt béreket, építenek irodákat. Persze a sokszor 4 forintÉrdekes az is, hogy a szaporodó bankok nem nagyon akarnak egymással versenyezni. Nem mindegyik akar kétszer annyi ügyfelet, kétszer annyi számlavezető - későbbiekben hiteligénylő - vállalatot magának. Nálunk ma még a verseny is elég sajátos. Klasszikus példának mindeddig a magántaűisokat tartom, akik 6 forintos kilométer díjnál kezdtekél huzakodni a Volánnal asai [tt ) Ganh ^^ %m f% s mára a tarifa épp hogy megduplázódott. (Pedig sok év eltelt azóta, s volt közben néhány autó- és benzináremelés.) Ellenpélda a cukrászok versenye, akiknél ennyi - talán vala mivel hosszabb - időalatt az 1 forintos gombócból 8 forintos lett. A bankárok szerint a pénzintézetek manapság három területen versenyeznek. A lakossági megtakarításokért, a vállalati betétekért és a jó szakemberekért. Az utóbbival kapcsolatban egyfaj ta vákuumhelyzet „több bank mint bankár" - alakult ki. Ez természetesen kívülről nemigen látszik, s idővel mindenki beletanul. Nyílt színen folyik viszont a verseny a lakosság forintjaiért. Ezekből azonban egyre kevesebb lesz, hiszen fizetéstől fizetésig él a magyar, s vásárlásait is előre hozza, hiszen forintja holnapra kevesebbet ér. Amiből kevés van, annak pedig emelkedik az ára, törvényszerűen növekednek tehát a betéti kamatok. Törvényszerűen? Erről jut eszembe egy bankár mondata: mondj valamit, s bebizonyítom róla, hogy gerjeszti az inflációt. Rossz hatékonyságú termelés - infláció csökkenő megtakarítás - növekvő betéti kamat - erőteljesebben emelkedő hitelkamat - drága hitelből drága termék - emelkedő árak - infláció. A felsorolás nem kompleű, nem az egyetlen logikus gondolatmenet, számos ehhez hasonlót, rövidebbet, hosszabbat, tudományost és közérthetőt lehet mondani. Egy közös azonban mindenképpen lesz bennük; meglehetősen nehéz a sort megszakítani. Nemrégiben meg is kérdeztem egy bankárt, aki közel 40 százalékos kamatra adja a hitelt, mibe fektetné?^ kereskedelembe- hangzott a válasz. Jó-jó, már az iskolában is tanítják hogy az is értéktermelő folyamat, de megnyugtatóbb lenne, ha termelni is lehetne gazdaságo san, ilyen hitelviszonyok mclctt. Hol születik a valódi érték; Talán ezt kellene legelőször megtalálni. Csillogó bankok. Igazából többnyire csak a tágas ügyfélfogadó termek ragyognak. A személyzeti bejárók mögött gyakran szűk folyosók, tenyérnyi tárgyalók, már-már emeletes íróasztalok zsúfolódnak. Kívül fény, elegancia, vibráló számítógép-terminálok. Mindez egy csapasra összeomlik, amikor kiderül, hogy a billentyűzött és színes képernyőn azonnal megjelenő adatok további sorsa miképpen alakul. Fiókbankjaink jobb esetben mágneslemezeken továbbítják az állományt pesti központjaikba, de nem egy helyen a nyomtatóból származó papírokkal tömik meg a vászonzsákot és azokat utaztatják a fővárosba összesítés céljából. Még jó, hogy nem gőzmozdonyon - kesereg a múlt századi információár amlástól alig különböző módszeren a bankár. KOVÁCS ANDRÁS Straub Márton nevelőszülők jóindulatából cseperedett felnőtté, majd részesként dolgozott a más földjén míg a fillérből krajcárt, abból pedig forintot nem csinált, hogy birtokot, saját hajlékot teremtsen. Évtizednél több időbe tellett míg az első kis nádtetős tanyát kiemelte a pusztaszéli homokbol. Mivel nem nagyon válogathatta meg a neki való helyet, a negyvenes évek vizessége bevitte azt az erdőbe. Amikor az új hajléknak való vályogot összekupolták, katonának vitték a szorgos fiatalembert, a második háború szörnyűséges poklába. A láncos bombák zuhogásából, lőszerraktárak, kórházak robbanásából Márton baka szerencsével hazakerült. Rendbe hozta a szőlőt, újból termőre fogta a gyümölcsfákat, Olyanynyira, hogy később a rája szabott beadni való kukorica fejadagot mindenkor kiporciózta a Rákosi— rendszernek. Méghozzá úgy, hogy Kaszaperre, Orosházára, Békéscsabára utaztatta Kistelekről a sárgabarackot, meg a szilvát, cserébe az ottaniak kukoricájáért. A téesznek viszont sikerült ellenállnia. Se ő, se a hites felesége nem tört be az agitálok szavára, inkább vállalták, hogy tanyájuktól jócskán távol mérjék ki az öt méter széles—és ennélfogva kilométernyi hosszú — csereföldet. Az idők zajlásában három kisgyermeküket volt muszáj eltemetniük, de imáik végül is meghallgatásra találtak, a mag nem szakadt meg, mert László gyermek ma is kitűnő egészségnek örvénd. Pesten él, kamionnal keresi a kenyerét. Hétvégeken néha hazaugrik, összekapja a nagyja dolgot, és robog újra a világba. Mielőtt végképp a mába vezetne bennünket a múltpörgető fonál, annyit tudnunk kell, hogy öreg korára Straub Márton a kisteleki falu ban talált munkát. A tanyai emberek postása lett, s a háromhónapi beugrásból több, mint tizennégy évet húzott le hóban, sárban, kánikulában, tömött bőrtarisznyával az oldalán. Naponta harminccal, negyvennel szaporodtak letaposott kilométerei. Ismerve a mai postai állapotokat, tán még most is ott dolgozna a nyolcvancves ember, ha közben el nem veszti látását. Szavaival: — Olyan gyorsan ment, hogy kimondhatatlan. Azt vettem észre: kezdek nem látni! Bementem Szeregedre, kaptam üveget, majd részletesen megvizsgáltak. Megkaptam a papirta 100 százalékos vakságra, és azt mondta a főorvos, oda van a szemem fehérje. Ha gondolom, megoperál, de csak a kísérlet miatt, hogy ők tanuljanak raj ta, de ezen segíteni nem lehet már. Még elvitettem magam Pestre, hátha ott kapok jobb üveget, de aztán nem mentem sehova. Belenyugodtam. Hozzászoktunk ehhez az állapothoz. A petróleumlámpa fényét se látom, ha meggyújtjuk. — Az enyémet négyszer próbálták helyrehozni az orvosok — szól közbe a mama — de nem sikerült rendesen. Valameddig láttam, de mára teljesen oda van az én szemem világa is. Legjobban arra vetek, azóta mióta kiszántotta a traktor a kukoricát. Fölidegeltem rajta magam... És Straub Mártonné álmából ébresztett öregasszony mondja, mondja „jó vastag betűkkel" erélyes hanggal, küszködve a kínnal: — Leszántották úgy, hogy csak a hegye volt ki. Természetes, hogy sírásra vettem a dolgot. A tata rázta a botot, én meg kapartam kifelé, ahogy tudtam, de jött azzal a kórság nagy szerkentyűvel - mert az erdőnek forgatta a földet - menekülnöm kellett a vasú t f elé. Hozzáf ogtam or tá józni rá, de a traktoros azt monda: Straubék örögkori napjai egyszínűvé váltak. Se árnyékot, se f ényt nem észlelnek már. Csupán a komor szürkeséget. Hasadhat szép pírjával az erdőszéli hajnal, gördülhet blborpalást jába a pusztai Nap az alkonyatban, Márton bácsi és Maris néni csak a tanyai neszekből, a madarak hangjából tájékozódik az idő váltakozásáról. Jobban mondva, Maris nénit már a füle hallása sem igazíthatja el megbízhatóan, mert még élete párjának is jó hangosan és Igencsak közelről szükséges közölni a közlendőket. Kicsinyke tisztásán élnek ők a vasút és a betonút közé ékelődött feketehalml erdőnek, a világ talán leghitványabb homokján. Mert sok rossz földje van a mi áldott természetünknek, de a Kisteleket Csengelével összekötő sáv, amelyben Straubék hajléka Is görnyedezik, talán a legrosszabb. Sülős, sivár, erőtlen futóhomok erdőkkel szabdalva. Dupla erőt, tengernyi kint követel szelídítő Jétől. Öreg korára meg fehér nyelű ásót. Miután Márton bácsi előbb botjával, majd érdes kezével helyt tapogat magának a kiskonyha! dikón — a délutáni szunyókálásáből ébresztett párja mellett—, nekivágunk az emlékek dzsungelének. Ide—oda csapdosunk, igaz, a múlt sűrűjében, de előbb—utóbb szó esik mindenről, amelyet az eddig megélt nyolc évtized elrejthetett volna az Idegen elől. íme: parancs, hogy szántson mindent, amit lát. Megijedtem, azt hittem a tatát is leszántotta, mert nem hallottam a hangját, hiába kiabáltam körbe-körbe. Bent az udvaron estem össze... Amikor a Laci hazajött Pestről, bement a rendőrségre, szóvá tette a történteket. Kijött a Gyurkó rendőr, azt mondta, annak köll rendezni a kárt, aki csinálta. — A kukoricáért meg a krumpliért 150 kiló kukoricában egyeztünk, de a Kisteleki Új Élet Tsz azóta se adta meg. Ennek már jó három éve. — A téesz már nincs is meg - vetném közbe - de Straubék ezt nem hallják, azon keseregnek, miért is nem csináltak írást az egyezkedésről, mert szerintük anélkül igaza lesz a traktorosnak, aki azt vágta a képükbe, mikor szóvá tették a sérelmet, hogy „mehet az öreg postás a picsába " — s ezt mindketten olyan erős hangsúllyal mondják, hogy torkomra fagy az új kérdés. Hümmögök, köhécselek. Irgalmatlanul kínos a csend. Szerencsére tyúkrikácsolás hasít a levegőbe, kocsi robajlik mellettünk az úton —, s máris továbbzökkenünk. Az élet mai dolgai kerülnek terítékre. —Hála Istennek a postások kisegítenek. Gyuszi az autóval hozza, ami köll. A kenyér volt a legnagyobb bajunk, de most már a maszek péktől rendeljük és az eláll jó ideig. A hozzávalót kiadja az udvar. A disznót a Szekeres Jani szokta földolgozni a feleségével, meg a Juli öccse, a Sanyi. A baromfit meg mi vágjuk le. A mama beszorítja az ólba a helyén, utána én összefogom a szárnyát meg a lábát, ő meg elvágja a nyakát... Főzzünk, itt a tűzhely — mutat az ablak alá, ahol éppen frissen hasogatott fahalom a friss munkát idézi. — Ki hasogatja ilyen vékonyra a tűzrevalót? Márton bácsi biztos nagyot nézne ha látna, ilyen balga kérdésre, hisz testét kihúzva jelenti: ő maga! Mégpedig a következő módon: — Laci fölapritja a nagyját, én meg behordom a fészer alatti tuskóhoz, amelyik éppen kézmagasságra esik, és ott szép komótosan elhasogatom azokat. Sokan félnének a baltától, de nekem hál' istennek erős a karom, kitapogatom, és pont oda csapok, ahova köll. Megmaradt a pontos ütésem. —Mi lett a kerttel, a földdel Márton bácsi? — Volt jó nagy darab szőlő, azt a téesz elvette, akinek odaadták, az tönkretette. A maradékot üreset, odaadnám akárkinek, de senkinek se köll. Úgy szokott most lenni, hogy a Molnár Antal szól a Görögnek, elvetik a kukoricát, majd mikor a többi munkára kerül a sor, jön a csacsijával, rászól, hogy Muki menjünk és dolgoznak. A kertet én ásóztam meg most is. Jó tág föld, nagy az ásó. Kitapogatom, lassan halad, idő köll hozzá, de a hagyma már kikelt és úgy veszem észre, tán a borsó is hajt. Ha nem lesz eső —, muszáj vinnem rá vizet. Elcsiszegek-elcsoszogok a kúthoz, egyáltalán nem félek tőle, megmerítem a vödröt és belocsolok. Azt mondta annak idején Beck Jancsi, a kereskedő; mindig azt kell szeretni, ami van. — És igazat ad neki most is? — Nem tehetünk mást. Amiatt neheztelek kicsikét, hogy a nyugdíj nem igazságosan jár, mert azoknak is jut bőven, akik nem tettek érte sokat. Az erdőszéli hirtelen csöndben messze száll a gondolat Straubék észrevételéről, gondolván; ők másképp érzékelik világunkat, de az orosz rádió asztali látványa megnyugtat. Ismerik ők jól a zörgést. És amint a mama lekászálódik a kiskonyha! dikóról, a gyűrött újságoldalról A Magyar Nemzet aznapi dátuma olvasható. Harmincnyolc éve, 1952 óta járatják a lapot... Megszívlelendő tanácsnak nyilván ma sincsenek híján, viszont, a kertfordító ásó nyelét faraghatják bármilyen könnyű fából. Nem fontos, hogy fehér legyen, mint stelázsi szélére akasztott ünnepi görbe botok... MAJOROS TIBOR