Délmagyarország, 1990. április (80. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-02 / 77. szám

' 5 1990. április 2., hétfő Ma 18 órakor a Royalban Pilinszky-est Évekkel Pilinszky halála után is — úgy érzem — nincs létezóbb és korszerűbb líra, mint az övé. Mondom ezt annak tudatában, hogy a korszerűség tartományába mi — különösen a rendszerváltás idején — nem az elsődlegesen vagy kizárólagosan keresztény értékeket helyezzük, hanem a harsány mindennapi lét követelményrendszerét. Van azonban egy másfajta korszerűség, egy időt álló magatartás, mely azonos lesz művelőjével: ez a mozdulatlan elkötelezettség korszerűsége. Mindig, minden időben. Az a figyelem, az a ragaszkodó türelem, amivel Pilinszky egyetlen költői „tárgyát", az egyedüli Istent magához ölelte, olyan világot teremtett számára, amelyre én csak egyetlen kifejezést tudok: ez az intenzivitás biztonsága. Ebből a világból szól azután a vers, mely előbb komor mennyországot láttat, majd boldog belenyugvással hirdeti: „Minden tetőről látni a napot." Oly sokat írunk ma a damaszkuszi útról, a hitetlenek tolongásáról, épp itt az idő, hogy olyan életművel foglalkozzunk, amelynek megszenvedett, szerves része a fordulat. Ezért hívtuk Szegedre Jeleníts Istvánt, piarista tartományfőnököt, aki a Pilinszkyhagyaték gondozójaként, értő feldolgozójaként és alázatos szolgájaként egyike azoknak, akik a legközelebb tudhatják magukat ehhez az éteri lírához. Olvasó, ha egy igaz Krisztuskövető lírájáról szívesen hallgat meg egy beszélgetést, tisztelettel várja a házigazda: Dlusztus Imre Tabutémából - szakmai kerdes A pszichoanalízis kérdései azon problémák mezőjében foglalnak helyet, melyek nálunk hosszabb-rövidebb időn keresztül a hatalom által kevéssé kedveltek voltak. E „kevéssé kedvelés" annyit tesz: igyekeztek nem észrevétetni eredményeit, egyáltalán létét — vagy ha ez elkerülhetetlennek bizonyult, akkor, illetve legalábbis fanyalogva szóba hozni, az ideológiai kritika szókincséből táplálkozó minősítéseket adni a lélekelemzésröl. Igen szemrevaló elemzések születhettek így; Freudról, Ferencziról, az antipszichiátriáról olyan tanulmányok láttak napvilágot, melyek szerzőit a legkevésbé sem zavarta az, hogy az ideológiai elemzés és a filozofikus bemutatás két külön világ: más-más tényeket, érveket, tanulságokat dolgoz fel, eltéró módon értelmez. Harmat Pál, aki Linzben praktizáló pszichiáter, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola pszichológia tanszékének vendégeként a közelmúltban tartott előadásában méltán tért ki erre a zavarra. Neki annál inkább van joga eme visszásság felidézésére, mivel a máig egyetlen, a magyarországi pszichoanalízis történetét feldolgozó monográfia szerzőjeként átélhette a sanda mellőzés, a kisstílű elhallgatás minden „örömét". Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis című kötete kézbe vehető ugyan magyar nyelvű műként, ám nem itthoni, hanem berni kiadású. Harmat Pál előadásának témája „Ferenczi Sándor — a magyar pszichoanalízis eminens mestere" volt. Hangsúlyozta: a freudizmus története és Ferenczi munkássága nem választható el egymástól. Ferenczi — talán Lukács Györgyöt kivéve — a leggyakrabban idézett magyar szerző. Ferenczi (Freudhoz hasonlóan orvosi szakképzésben részesült) olyképpen is megismétli Freud karrierjét, hogy rádöbben: a pszichiátriai betegségek mögött túlnyomóan nem biológiai, hanem pszichogén tényezők rejlenek, s hogy — egy angol közmondás meggyózó világosságával élve — a gyermek a felnőtt apja. Azaz: gyermekkori élményeink határozzák meg, „neveük ki" felnőtt korunk jellemző vonásait. Bemutatta Harmat Pál a Freud—Ferenczi kapcsolat fejlődésének és a köztük kialakuló szimpátiának, majd eltávolodásuknak a történetét. Részletezte a Galilei, Darwin és Freud által megsértett emberi elfogultságot; Galilei a Föld centrikus helyének képzetétől, Darwin az állatoktól minden szempontból való abszolút különbözés hitétől, Freud az ember maradéktalan ésszerűségének az ideájától tett szabadabbá, s ezáltal talán szegényebbé bennünket. Harmat érzelkette azt is: mit kapott a magyar kultúra a pszichoanalízistől, s személy szerint Ferenczitól. Krúdy Álmoskönyvének születésénél éppúgy bábáskodott Ferenczi, mint ahogyan sokszor és behatóan diskurált a freudizmusról, saját koncepciójáról Kosztolányival. Ismerte József Attilát, akinek freudomarxista felfogásából a rá — legalábbis költészetének egyes szakaszaiban — jellemző marxista beállítódást oly szívesen hangsúlyozta a közelmúlt ideológiája, hogy elfeledte (s feledtetni-próbálta) a freudizmussal való kokettálásának történetét. Az előadásból kitetszett: az 1933-ban — 60 évesen — elhunyt Ferenczivel a magyar pszichoanalízis nemzetközi jelentőségű, roppant invenciózus, óriási hatású mesterét veszítette el. Balogh Tibor BÚCSÚ A MA! MAGYAR ZENE HETÉTŐL Az elmúlt pénteken lezárult a Mai magyar zene hetének eseménysorozata, s ezzel véget ért a 20 évvel ezelőtt kezdeményezett vállalkozás. Ilyenkor illő és üdvös a mérleg- és leltárkészítés tapasztalatokról, eredményekről, tanulságokról. A két évtized értékelése nagy és felelősségteljes feladat, nem e fórumra tartozik, itt csupán néhány mostani és szembeötlő mozzanatról szólhatunk. Az egyik az az aránytalanság, hogy kitűnő darabokat, kitűnő művészek igen magas színvonalon, nagy felelősségtudattal szólaltattak meg, mégis kevés volt az érdeklődő, s ha a nézőtereket foghíjasnak mondanám, igencsak optimista képet sugallnék. A közönség riadozik: sok blöff és sarlatánság apasztotta bizalmát, a múlt jótékony rostáján még nem hullott ki a méreten aluli termés, a tükör túl őszinte, vagy túlságosan torz, nincs idő, nincs szabad kapacitás — festőket sem látogatunk, verset sem olvasunk. Biztos, hogy a szerzők is felelősek az ügyben, azok persze, akik eltántorodnak az igazságtól, a küldetéstől és a másiknak, a másik ellen, a másik bosszantására művészkednek. Ráadásul ma túl sarkos a zene két funkciója: egyfelől bútorzat, tapéta, andalító, narkotizáló, légfrissítő permet — szóval kellemes-, másfelől mementó, vészharang, prófétai dörgedelem, agykéreg-serkentő — szóval strapás és kellemetlen. Pedig a publikum szerepe éppen az lenne, hogy a mai napra rendelt rosta szerepében ejtsen és fenntartson. Csak ehhez el kellene jönni a koncertekre. És itt az egyik hiba: az Éneklő ifjúság és a Mai magyar zene egymás tetejére került; aztán meg alig-alig láttam gimnázistákat, felsőfokon oktatott fiatalokat, de oktatót is csak keveset. Valahogy úgy tűnik: mi pedagógusok mindnyájan tesszük a dolgunkat, kipipálunk és lepipálunk, de nem teszünk rangsort feladataink körében. Pedig Harnoncourt megírta: valós, eleven zenei élet csak ott és akkor van, ahol Hallgassuk meg egymást! és amikor a születő műalkotások kedélymozgatóan lényegesek és fontosak. Ó boldog emberek, akik Hándel és Hasse, Gluck és Puccini miatt egymást ütlegelték! Fonák dolog, de én irigylem őket. Érdekes tapasztalat az is, hogy gyermekeink (a pénteki hangversenyen) mit és hogyan játszottak. Sajnos, sok, a bartóki örökségen rágódó, múltbaragadt, a jól bevált pentatóniához horgonyzott, az ötvenes évek pajtásoptimizmusát konzerváló darabot. A gyermekek Kirkegaard után, környezethalál és atomfenyegetés árnyékában is optimisták, felfedezökedvűek és energikusak — ilyen zenét kéne írni nekik. Miként Kurtág György teszi. Szerencsére a Játékokból is hallottunk részleteket, mintegy illusztrációképpen. Persze nem lehet mindenki zseniális, és amint hallom Kurtág darabjai nem illeszthetők a technikafejlesztés tantervi rendjébe. De hát erre megvan a kellő irodalom, és ha a Parnasszus felé vivő úton gyermekeink a skálák garádicsán tapodva, de a múzsák szép kezétől vezetve haladhatnak, az nemcsak hasznos, de jó is nekik. A kicsinyek és nagyobbak egyébként mind nagyon szépen muzsikáltak — dicséretes tanári gonddal a hátuk mögött és esetenként megdöbbentő tehetségről tanúskodva (pl. Januj Anna furulyás). A főiskolások koncertjén nem tudtam jelen lenni, ám a felnőtt kamaraés zenekari est, nemcsak a megszólaltatott művek szinte egyenletesen magas színvonala, de a nagyszerű előadói teljesítmények miatt is feltétlen visszhangot követel. Bódás Péter és Delley József lendülete (Szónyi Ezsébet szvitjében), Gallay Attila virtuozitása (Lendvay Kamilló klarinét darabjában), a Szegedi Fúvósötös művészi gondja Durkó Zsolt műve iránt, Lucz Ilona mélységesen komoly, elkötelezett zongorajátéka (Soproni József művében), Szecsódi Ferenc és Masopust Péter egymáshoz csiszolt, komplementer fogalmazása (Bozay Attila: Duók), Török János szép klarinéthangja, könnyed technikája és a semmibe amortizálódó pianói (Kocsár Miklós: 5 tétel), Lass Zoltán virtuóz szólista teljesítménye (Farkas Ferenc: Serenata concertante), és Sin Katalin csellómúvésznö, aki sikerre vitte Kocsár Miklós Változatok szólógordonkára című művének magyarországi bemutatóját a hangszer humán hangvételével, mely a szerző szándékai szerint deklamál és dadog, panaszkodik és ágaskodik eleven indulatoktól gerjesztve. Szintén a mű és az előadás adekvát értékei miatt volt kiemelkedő sikere Madarász Iván Martellato című darabjának, melyek az előadónak — Kerek Ferenc zongoraművésznek ajánlott. Ez a zene formás és fordulatos, tele van erővel, úgy mutat előre, hogy történelmi talajon áll. De nem hagyható ki a sorból a lelkesen, jó értelemben vett profizmussal muzsikáló Szegedi Szimfonikus Zenekar sem. Élén azzal a Molnár Lászlóval, akinek karmesterként szerepeltetése telitalálat. Mert kitűnő ritmusa van, mert értő és elkötelezett mai zenész. így aztán érthető, hogy Huszár Lajos Concerto rusticója meggyőző erővel és a beszédes karakterek kellő kidomborításával szólalt meg, és Vántus István tömör, vallomásos opusza, a Visszaverődések a hét egyik legnagyobb élménye lett. Záradékul, coda gyanánt még egy észrevétel: a művek jelentős része tartalmaz beszédes, vitatkozó, gondolatcseréié elemeket — finoman fogalmazott proklamációként: hallgassuk meg egymást! A most zárult sorozat a jövő évben másként, tapasztaltabban, újjászületve folytatódni szeretne. De ehhez a magyar alkotók, a magyar reprodukálok és a magyar kultúra kéri a magyar közönség támogatását. Semmi mást, csak a meghallgatás, jelenlét adományát. Meszlényi László Szolnoki bemutatók Carmen: Egy kis udvarházban Márton László Prosper Mérimée elbeszélését vette alapul Carmenról írott darabjában, melyet Szikora János rendezésében mutatott be a szolnoki társulat. Az eredeti Carmen-történet egy cigánylány és egy baszk férfi szerelméről szól, primér szintjén a szerelem, a szabadság, a vágy pusztító voltáról. A darabban megjelenő kutató-régész, illetve a második részben felbukkanó remete alakja az a Prosper Mérimée, aki a római emiékeket kutató francia művészettörténészként látja és láttatja művében az izgalmas szerelmi viszonyt. Márton László értelmezése tehát egyben Mérimée értelmezése is annyiban, amenynyíben húséggel követi a történet lényeges szálait, ám a filozofikus szöveg (a keretjátékban megjelenő kutató szavai) általános szintre emeli az úgynevezett Carmen-érzést, azt a végzetes kölcsönösen megszenvedett érzést, amely a Carment körülvevő férfiakat a mindenkori Carmenekhez fűzi. (így tárul elénk nemcsak Mérimée, Bizet, hanem Márton László és Szikora János Carmen-érzése is.) Szívós, mint a mészkő vesztés csupán; mindketten halálraítéltek, ugyanakkor egymásra utaltak is. Ez a kettősség végigvonul a Carmennek minden újabb férfival való találkozásán és csúcspontra jut abban a jelenetben, ahol gyönyörű, spanyolvörös ruhában Carmen (Sztárek Andrea) egymaga jeleníti meg a jelképes viadalt. így értelmet nyer a Don Jósé (Tóth József) alakjában egyre fokozódó türelmetlen törekvés és vágy Carmen örökös való megszerzésére és legyőzésére, melyhez a halálon, a megsemmisítésen keresztül vezet az út. Don Jósé vágya torreádor újra és újra gerjesztett nekirugaszkodásához hasonló, ahol a kihívásnak egyféleképpen lehet megfelelni: a halálos döféssel. Kár, hogy a játék során ez az egyetlen, de nagyon izgalmas, magával ragadó ötletet nem sikerült szakadatlan lendülettel, sokszínűen ábrázolni. Sok esetben kidolgozatlannak tűntek a szituációk, a nemigazán átütő színészi játék és a díszlet működésének nehézkessége (Csik György) is megtorpanásra kényszerítette a hol tragikus, hol groteszk játékot. Ennélfogva a néző érzése leginkább az volt, hogy az alkotókkal és a játszókkal együtt lohol egy lehetőség után, melyet végül — sajnos — elszalaszt. E viszonynak az állandó váza az az ősi civilizációs máztól megfosztott nöi lényeg, amely a mindenkori Carmenek sajátja. „Olyan szívós és időtálló, mint a mészkó, abban a formában, ahogyan ránk maradt; egykori életek és pusztulások lenyomatával, megrögzött múltként" — írja a szerző, s ezzel leteszi voksát az egyik névetimológiai felfogás mellett, mely a nevet a Karmel mészkővonulatából eredezteti. E mészkővonulat kellós közepén találja magát a nézó is, miután elfoglalja helyét a nézőtéren. A színpad közepén magasodó hegy gyomra rejti a játék helyszíneit, a groteszk, valós történéseket. Ha összezárul a hegy, kívül kerülünk a valós történéseken, az új helyszín — a mészkó opálos csillogásával — a Carmen-érzések katlana. E színpadon Carmen úgy jelenik meg, mint a férfi-érzés tárgya, annak elszabadítója és áldozata. Carmen báb, mely önálló életre kel, fölízzik és megsemmisül, pusztulásra ítélve a környezetében levő férfiakat. Carmen alakja tehát archetipiálisnak mondható abban az értelemben, amennyiben az ó ősi szabadsága végzetes sorsszerűséget hordozza magában (Antigoné, Shakespeare Júliája...). Nem véletlen tehát, hogy Szikora színházában ez az érzés plasztikusan és épp Carmennek a bikaviadalok kiszemelt áldozatához való hasonlításában jelenik meg. Hiszen tudjuk, hogy a torreádor egyszeri győzelme is szemfénySzellemidézés A szobaszínházi produkciót, Wietkiewitz: Egy kis udvarházban című abszurd darabját Padi István rendezésében láttuk. Azok számára, akik ismerik a lengyel szerzó életművét, nem volt meglepó, hogy ez a darab is a realitás határán mozgó történet egy vidéki nemesi családról. Ez esetben is (mint például az Őrült és apácában) képtelen helyzetet teremt az író: a reális szférájában jeleníti meg az irreálist, a megfoghatatlant, egy hangulatot: a halál nyomasztó és tartósan az udvarházra telepedő szellemét. A rendező már a játék elején figyelmeztet bennünket arra, hogy a szellemidézés légköréről egy pillanatra sem feledkezhetünk meg. A játék mindvégig a reális-irreális határán lebeg, mégpedig azzal, hogy Paál a nézőnek háttal rendezi be a teret (a tér a nézó felől zárul üveges teraszajtóval). Mi azonban mégsem kívülről, hanem mintegy belülről látunk rá az udvarházra. A cselekmény a ház asszonyának halála után játszódik, s tulajdonképpen arról szól, hogyan hatalmasodik el az udvarház lakóin a halál közelségétől való félelem, amely egyéb, súlyos érzetekkel társul az egyes szereplók esetében. Szorongásuk fokozására épp az szolgál, hogy idóról időre megjelenik a halott fehér ruhában, suhanó léptekkel s cinizmusával, „szellemes érzékiségével" kétkedésbe, gyötrődésbe, majd őrületbe sodorja az élőket, férjét és kislányait pedig a halálba. Az élők: az intéző, az unokaöccs és az unokanóvér kénytelenek szembesülni a halott „eleven" emlékével. Az intéző a titkolni vágyott szerelmi viszony bizonyítékaival, az unokaöccs a valójában viszonzatlan maradt érzelmekkel, az unokanóvér pedig az imádott asszony férfiakra gyakorolt hatásával. A szerelemféltésból gyilkossá lett férj az öngyilkosságba menekül lelkiismerete elől, s ugyanez a „kiút" a két kislány számára az anya utáni leküzdhetetlen vágy beteljesítésére. A játék szép és hatásos záróképpel, négyójük halálban való egyesülésével ér véget. Hogy mégsem tragikus a játék elsősorban annak köszönhető, hogy a reális és irreális mozzanatok groteszk, elidegenítő effektusokkal csúsznak egymásba. A lebegtető, lassított játék megtörik a nézőnek szánt oldó gesztusok felerősítésével. Az, hogy az érzékeny, finom megoldások mégsem hatnak egyértelműen, a színészi játék egyenetlensége okozza. Szinte csak az anyát játszó Meszléry Juditnak sikerült eltalálni azokat a pillanatokat, ahol a figurában plasztikusan jelennek meg a lélek rezzenései. Nagy Márta