Délmagyarország, 1990. április (80. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-25 / 96. szám

1990. április 26., csütörtök 43 Feketén füstöl a halott­hamvasztó kéménye, ami­kor megérkezünk. Az em­ber tekintete önkéntelenül követni kezdi az alacsony, borús ég felé gomolygó felhőt, valaki földi alakja foszlik most semmivé ezek­ben a pillanatokban. Dol­goznak a kemencék. Most még ott a szorítás a gyo­mor lágyabb tájékán, s nem tudom, hogy ez az út épp arra lesz jó, hogy a természetadta rettegés eny­hüljön. Megszűnjön az elő­ítélet, a félelem, s átadja helyét a konkrét tapasz­talás többet tudásának. Cicero jut most eszembe, aki azt mondta, hogy a dolgok közelebbről nem olyan félelmetesek. így van ez a halállal is. De ahogy haladunk az épület felé, még ott babrál a tenyerem a gyomor védtelenebb ré­szén. Pedig a halottham­vasztó, ha nem tudja az ember, mi célt szolgál, ko­rántsem ijesztő; azt mesé­lik, egyszerű, puritán és fehér épületébe nyaranta külföldiek tévednek, és szállás után érdeklődnek. így is ráfizetéses A halotthamvasztó üze­mét Babos Ferenc temet­kezési osztályvezető irá­nyítja. Irodájába tessékel bennünket, hellyel kínál, s megkér, hogy várjunk, míg elintéz egy váratlan telefont. A várakozás ter­méketlen perceit kitölten­dő, újra átfutom jegyzet­füzetemet. Tegnap Kovács Miklós, a Szegedi Város­gazdálkodási Vállalat igaz­.gatója mondott jó néhány :adatot a hamvasztó mű­ködésével kapcsolatban. Mert a hamvasztás ráfize­téses szolgáltatás. Ebben az évben hiába hamvasztot­tak bár 52 elhunyttal töb­bet, mint a tavalyi év ha­sonló időszakában, a rá­fizetés is éppúgy növeke­dett, s az előrejelzések sze­rint meghaladja majd a 3 millió forintot. 1986 óta húzódó problémája ez a városgazdálkodási. válla­latnak, mert azóta igye­keznek az arra illetékes minisztériumi szerveknél elérni, hogy ne csak Csongrád, hanem a másik négy érintett megye is — Bács-Kiskun, Tolna, Ba­ranya. Békés —, melyek­nek éppúgy hamvaszt az üzem, osztozzon a ráfize­tésben. Hasztalan. A ké­relmeket elnyelte a bürok­rácia labirintusa. Az iroda kis asztalán feljegyzések, jegyzetek, sta­tisztikák, számlák, hiába, az ember eltűnhet, füstté válhat, adminisztrációja marad A falon sírkőtípu­sok képei lógnak, és egy ugyancsak „elhunyt" rend­szer itt némileg morbidari ható rekvizítumként, a vá­rosgazdálkodási vállalat osztályok közötti szocialis­ta munkaversenyen elért második helyezésről tanús­kodó aranyszegélyes és aranybetűs vörös zászlócs­ka... Megérkezik Babos Fe­renc, bosszúsan ingatja fe­jét. — Valaki — magát más­nak adva ki — jogtalanul lefoglalt egy urnahelyet. Ilyenre nem emlékszem ittlétem alatt. Már ezzel is csalnak... Gyermekhamu — a semmibe szórva Elindulunk az osztály­vezetővel, hogy végigjár­juk az épület úgymond szolgáltatóhelyiségeit: El­nézem ezt a középkorú, szemüveges férfit Kalau­— Ne!... Nem! — és megkönnyebbülve lépek tovább. A hűtőkamra után már „csak" a hamvasztó van hátra. A kemencék. Szám szerint kettő, melyek kü­lönben Svédországban lát­tak napvilágot, s automa­tikusak. Idén fel kell újí­tani őket, s ez meglehető­sen költséges művelet lesz. — Működnek? — nézek szét a nagy, tiszta terem­ben. Az osztályvezető a távo­labbi kemencére mutat: — Az igen. Megkerüljük a gépeket, a már jóval szűkebb „ki­járatok" felől három férfi üldögél. Babos Ferenc a működő kemencu kukucs­kálójához lép, és bepil­lant. — Ha akar, benézhet — fordul vissza felém. Az egyik bajuszos, ma­gas munkás elmosolyodik, de az osztályvezető hangja s mozdulata olyan ter­mészetességgel kínálja e lehetőséget, hogy a pilla­natnyi tétovázás után én is a kemencébe nézek. A vörös izzásban már csak a bordák fehér, lassan ösz­szeroppanó íve, s a ketté­hasadt koponya látszik. Szép és természetes. Szép a tűz, a fehéret villódzó vörösség, olyan szép, mint­ha nem egykor lélegző, sé­táló, vitatkozó és beszél­gető emberen végezné el gyorsan és gondosan mind­azt, amit a férgekkel teli hideg föld évek, évszáza­dok alatt, ha elvégez. Egy Beutinger nevű né­met úr ír Lipcsében pon­tosan 99 évvel ezelőtt er­ről a látványról. Kölcsön­veszem az ő mondatait: „A behelyezett testet izzó levegő veszi körül, s rö­vid időre párába burkol­va, szinte felismerhetetlen­né teszi, vagy mintha tűz­golyó venné körül! Mihelyt e pára elvonul, ott fekszik a test fehér izzásban, tel­jes nyugalomban, izzó le­vegő söpört végig rajta, s lassanként minden észre­vehető megrázkódtatás nél­kül hamuvá omlik ösz­sze." Természetesen, szó sincs arról, hogy ilyenkor a ha­lott felülne, kiabálna, vagy rángatózna. Amikor öt év­vel ezelőtt átadták a ha­lotthamvasztó üzemet, ren­geteg ilyen rémhír kelt hir­telen szárnyra. Épp ezért Babos Ferencék akkoriban nyitott napokat tartottak. Bárki bejöhetett ide, s ahogy most e sorok íróját, körbevezették az épület­ben, hogy lássa: nincs fel­darabolóhelyiség, nincs horror, vér és sikongatás, de van tisztaság, pontos­ság és szakszerűség ... Ez a terület itt, Szeged határá­ban éppúgy az élők vilá­ga, és őket szolgálja, mint egy áruház, vagy egy is­kola. Mert amivel itt vé­geznek gyorsan, tisztán, az már nem az ember. Anyag. De emberek dolgoznak ve­le, mintha vassal, . földdel, virággal tennék. A lélek­ről, mely kiszökken a test­ből az elmúlás pillanatá­ban, s visszaszáll oda, me­lyet mint mondtuk, nem tudunk megnyugtatóan megnevezni, nem beszél­tünk. Mert az már egy má­sik dolgozat tárgya. zolása pontos, szakszerű. Sokat beszél, hisz sok he­lyen állunk meg, de egyet­len szava sem felesleges. Mozdulatai kimértek, nyu­godtak. Hiába, aki több mint egy évtizede dolgo­zik a halál közvetlen kö­zelében, megszokhatja, hogy nem érdemes sietni, nincs miért kapkodni. Aki megismeri a halált, meg­nyugszik? Nem is biztos, hogy keserű bölcsesség ez. így járjuk be a leendő temetkezési üzletet, majd a két igen tekintélyes, mo­dern, de egyelőre nem használt ravatalozót, s a hozzájuk tartozó elsőse­gélynyújtó helyet, vala­mint a családi várót. Ak­kor — elhaladva már újra az osztályvezető irodája mellett — Babos Ferenc megáll egy ajtó előtt, és a kilincsre teszi a kezét. „El­fekvő urnák raktára". — Menjünk be ide. összeszerelhető fémpol­cokat látunk itt, mintakár­mely raktárhelyiségben. Csakhogy, ezek a polcok olyan tragikus sorsú cse­csemőemberek hamvait őr­zik, akiknek az emlékét is el akarja törölni a szülői nemtörődömség, vagy a fájdalom. Olvasgatom az urnákra erősített azono­sító cédulákat. Gyermek­klinika, gyermekklinika, gyermekklinika ... Dávid­ka december 12-én halt meg, születése napján. El­hamvasztották, s azóta itt van, akárcsak társai. Rá­nézek az osztályvezetőre: — És meddig lesznek itt? — Ha a hozzátartozók igénylik, tíz évig vagyunk kötelesek őrizni az elhuny­tak hamvait. Tudja, még egy szociális intézet is ad sírt a halottainak. Egy je­let, hogy élt valamikor, hogy volt, létezett. ök meg??... Nem akarok én elítélni senkit, de ezek­nek a csecsemőknek aszú­iéit nem tudom megérte­ni... — Mi lesz, ha letelik a tíz év? — Közös sírba kerül­nek. Szeretném, aztán még­sem kérdezem meg, ho­gyan kerül valaki ilyen munkakörbe. Hogyan? Hát valahogyan. Biztosan nem kedv, avagy előzetes öröm­teli elhatározás kérdése, így alakult. De a másik feltolakvó, végül is szok­ványos kérdéssel már nem bírok. Somogyi Károlyné felvéteted vé válik, aminek megnyugtatóan soha nem adhatunk nevet. Plutarkhosz azt írja, az egyiptomiak a lakomák közepette egyszer csak csontvázakat mutattak a vendé­geknek. Soha ne feledjék azt, aki körülöttük óvakodik, és bármikor a szívükbe markolhat. A legboldogabb pil­lanatban sem. Halál. Halott. De mi legyen a porhü­vellyel? — Meg lehet ezt szok­ni? Az osztályvezető nem gondolkodik el. — A gyerekeket nem ... — most mégis elmereng néhány pillanatra —, fel­nőtt halottat, gondolhatja, láttam már eleget, azok mellett el tudok menni különösebb érzelmi felin­dulás nélkül, de a gyere­kek ..., a gyerekhalottakat nem lehet megszokni. Dosztojevszkij, Karama­zov testvérek, a regény el­ső jelenetei. Jusson eszünk­be. Megemelek egy gyer­mekurnát, három-négy ki­ló lehet. 1983-tól jogsza­bály teszi lehetővé, hogy a hozzátartozók a halottak hamvait hazavigyék. Ott lehetnek a könyvespolcon, a Biblia és egy haragos­zöld azálea társaságában. Út a tűzig Már a hátsó bejáratnál állunk, ott, ahol „felve­szik" a halottakat. A nyi­tott ajtóban munkások áll­dogálnak. Most éppen mun­ka nélkül. — Akarja, hogy elmond­jam? — kérdezi Babos Ferenc. Bólintok, miközben azt hiszem, most következik a neheze. — Az elhunyttal érke­zik egy „lábcédula", egy halottvizsgálati igazolvány és egy nemesfém-nyilatko­zat. Ezek alapján sorszá­mozott borítékra vezetjük az adatokat, s a halott kap tőlünk urnacímkét, ko­porsócímkét és hűtőcím­két, valamint egy éghetet­len kerámiát, ami azono­sítási tárgyként most már „örök" kísérője lesz. A hamvak gyakorlatilag ösz­szekeverhetetlenek. Sétálunk közben a hűtő­terem felé. Bent négy fé­rőhelyes, felcédulázott hű­tőszekrényekben várnak a tűzre a halottak. Babos Ferenc odalép az egyik hűtőszekrény ajta­jához. — Megnézi ? Akarja, hogy kinyissam? Egy pillanatra megin­gok, a szekrény ajtaján négy cédula, vagyis, min­den hely foglalt, de aztán győz a félelemmel kevert óvatosság. Halál, összeborzadunk, ha halljuk a szót. Mon­taigne azonban azt mondja, már semmi rossz nem tör­ténhet velünk, ha megértjük, az élet elvesztése nem rossz. A világirodalom egyik „legszebb" haldoklási je­lenetében Tolsztoj Andrej hercege sem meghal, mint inkább felébred. Űjra annak a másik valóságnak részé-

Next

/
Oldalképek
Tartalom