Délmagyarország, 1990. április (80. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-21 / 93. szám

1990. április 21., szombat 15 DM] | magazin Marosvásárhelyi harangok ..Szólnak a várbeli harangok:/valami bennünk megriad, / akár évezredes tüzek, / akár az időtlen vizek / legvégső veszélye miatt..." Nem mindig riasztásképp kondult meg a Vártemplom ércszavú harangja, nem csak végveszélyt jelzett a félrevert harangkondulás. Bár kétségtelen. Marosvásárhely zaklatott múltjában elcg súrún kellett riasztón megszólalnia. Elemi csapások, tatár- és törökdúlás. császári csapatok garázdálkodása, hajdútámadás, féktelen háborúskodás hívta fegyverbe, sürgette menekvésre a város békeszerető lakosságát. Fennállása ötszáz éve során azonban összehasonlíthatatlanul többször töltötte be eredeti, nemes hivatását a torony harangegyüttese: Istentiszteletre. Igehirdetésre szólította a hívók népes seregét, utolsó útjára kísérte, búcsúztatta a folyamatosan növekvő települes polgárait, messzezengón hirdette az itt éló szorgos nép szívbéli ünnepeit. A legszívhezszólóbban talán éppen nemrégiben, február 10-én, amikor Tóth István helybeli koltó idézett sorai is születtek. Akkor, amikor Marosvásárhely magyar lakói könyvvel és égó gyertyával a kezükben, némán vonultak föl méltóságuk, anyanyelvük védelmében. A várdombon, a város fölé magasodva. a nagytemplom századokon át erős várunk, óvó, megtartó hajlékunk, magyarságunk mindig eleven szellemi kisugárzója, Vásárhely egyik szimbóluma lett. Elődje, a Régitemplom mellé a XIV. század közepén kezdték építeni a Ferenc-rendi barátok. 1400-ban már használható állapotba került, de végsó formájában csak 1490-ben készült el. Ekkor — félezer esztendővel ezelőtt — szentelték fel Gyümölcsoltó Boldogaszszony tiszteletére. Eredetileg tehát ferences templom volt az Úr várbeli hajléka. A reformáció idején, sok-sok hitvita után a vásárhelyiek többsége a kálvini tanokhoz csatlakozott, és 1559 novemberében a Vártemplomban tartott zsinaton létrehozta a vártemplomi egyházközséget. 1571-ben a templomba összehívott országgyűlésen először mpndják ki a szabad vallásgyakorlatot. A lelkiismereti szabadság, a megértés, a tolerancia szelleme sosem hagyja el többé a várost. Remélhetőleg ugyanígy győzedelmeskedik a mai nehéz, vészterhes időkben is. Úgy, ahogy az ígéretesen kezdődő idei esztendő 14. napján is történt, amikor Isten e fenséges házában a forradalmi szikrát elindító Tőkés László hirdette az Igét. a meghatott többezres tömeghez románul is szólva. S ahogyan júniusban is várható lesz ugyanitt, az egyházak ökumenikus országos találkozóján. Persze, míg ez az ötszáz év elszállt. VECSERKA ZSOLT FAMETSZETE sok víz lefolyt a Maroson. A Vártemplomot is sok megpróbáltatás érte. Barbár kezek lerombolták, fölégették, törték, zúzták, rongálták. A hívek azonban mindig mindent újrakezdtek, rendbe tettek. 1601-ben is, 1602-ben, 1658-ban is, mindenkor. A XVII. század eleji pusztítás után Borsos Tamás városbíró vezetésével magas várfallal, védőbástyákkal veszik körül. Fáradozásukat, anyagi áldozatukat bölcs fejedelmünk, Bethlen Gábor is támogatja. Nem csoda, hogy az ezerhatszázas években a templom újra régi szépségében ragyog. Ezt a krónikaíró Nagy Szabó Ferenc így adja az utókor tudtára: az pedig olly szép szentegyház volt, hogy valóban ékes templom vala: igen szép ablakai. hogy mása egyik más városban és Erdélyben nincsen, sem lészen, sem volt. Orgonája nagy és jó vala benne, annak olly szép és ékesen csinált háza és helye vala a templomban, hogy annak is nincsen mása Erdélyben egyik kolostoros városban is, sem pedig Fejérvárott, sem pedig másutt. Igen szép csinálmány vala..." Az orgona, bár kevésbé ékes, kevésbé jó állapotban, ma is gyakran megszólal. A Vártemplom időnként élményteljes hangversenyek színhelye is. A száz éve elhunyt nagy székely, Orbán Balázs is csodálattal nyilatkozik a Vártemplomról, szerinte is „a reformátusok ódon egyháza Vásárhelynek minden tekintetben legérdekesebb és legrégibb műemléke". És hogy a szakszerű leírással se maradjunk adósok, idézzük műemlékeink egyik mai tudós feltérképezőjét, Keresztes Gyulát a marosvásárhelyi Népújságból: tömegében és külső megjelenésében a magyar gótikus templomok jól ismert templomképét mutatja, melynél a hosszú szentély északi oldalán emelkedik ki a magas sisakos és négy fiatornyos torony. Egyterű szentélye a nyolcszög három oldalával záródik, és hűen órzi késó gótikus vonásait, melyeket belsőben keresztboltozati rendszere, a boltozatok élbordái és csücsívben záródó mérműves ablakai, míg külsőben a támpilléres falai tükröznek vissza. A mérműves ablakok kórácsai egymástól különböző kialakításúak, így halhólyag, lóhereív stb. rajzolatokkal. Hajója a szentélynél szélesebb, és az az egyterű csarnoktemplomok formáját követi, megjelenésében egyszerű. A hajó belsó és külsó gótikus formája kialakítására vonatkozóan a szakértők véleménye eltérő, de az minden bizonnyal egyhajós templomként épült és belseje a többszöri újjáépítés révén barokkos képet vett fel. Menynyezetének stukkódíszítése, oldalfalai mentén lévó pillér-(lizena-)kötegek fejezetei, főpárkánya, orgonakarzat-kialakítása a barokk jegyeit viseli. Külsőben gótikus formáját a nyugati oldalon levő magas oromfal, kerítófalai mentén álló magasba töró támpillérei, csúcsíves ablakai és csúcsívesen záródó béletes főkapuja és északi bejáró ajtója, valamint a déli oldalon részben befalazott, ugyancsak béletes kapuja őrizte meg." Vecserka Zsolt fametsző szokatlan szögből láttatja a templomot. Hozzáragasztva, a szentély mellett felfedezhetjük a Scholát, az egykori Kolostor felújított. gótikus termét, a református kollégium, a mai Bolyai Líceum elődjét. A restaurált épület jelenleg is gyakran fogad fiatalokat, akárcsak a templom maga, ahova az elmúlt tragikus napok megpróbáltatásai idején, a véres eseményeket megelőzően visszavonult a város anyanyelvi oktatásért sztrájkoló magyar tanulóifjúsága. A Vártemplom oltalmazón kínálta fedelét, évszázados falait, hatalmas kapuját nekik. És jelkép erejú, hitet adó védelmező szellemét, melyet akkor is érezhettünk, amikor a diktatúra megmaradásunk minden más világi lehetőségét, intézményét mármár lehetetlenné tette, megsemmisítéssel fenyegetve. A fél évezredes Vártemplom ezért is büszkeségünk, segyütt mondjuk a költővel bizakodón, biztatón: „Szóljatok várbeli harangok: / ha jönnek csípós reggelek / és hamuszínű nappalok, / visszafogva is zúgjatok / valahol a szívünk felett." NAGY MIKLÓS KUND A demokracia kulturaja, a kultúra demokráciája V

észes gyorsasággal változnak az idók. Ma már a kommunista jelző a legsúlyosabb sértések egyike, közvetlenül az „anyázás" után. Plakáton hájasodik elénk egy tarkó, tányérsapkában végződő disznófejjel és cirill betús(l), orosz nyelvű felirat adja tudtunkra: „Elvtársak, vége!" Lám csak, az időközben háttérbe szorult orosznyelvoktatás mégsem volt annyira haszontalan: lehet piszkálni a halottnak vélt oroszlán farkbojtját, a fölszabadítóból megszállóvá minősült hatalmat, s hazai „szekértolóit" bosszantva-fenyegetve. Kétségtelen: a tarkó — tarkólövést juttat a plakát nézőjének eszébe (ha olyan idős már, hogy e „hagyomány" is tudata részét alkotja), s habár az is kétségtelen: a föntebb jelzett hatalom teljében a tarkólövés milliószám a szokásos megtorlás volt, ma egy efféle asszociáció nem éppen a békés rendszerváltás, átmenet képzetköréhez tartozik. S a tüntetések. Jó esztendeje még egymaga vonult föl a Kossuth Lajos téren (ahol legújabban di&znókonda látogatása is várható) egy hölgy, táblát emelve Dobray György dokumentumfilmjének, a kcjnókrő! szóló K-nak a bemutatása ellen. Nemrégiben már népes tüntetés zajlott a pesti mozi elótt, azzal a szándékkal, hogy haladéktalanul tiltsák be az illetékesek Scorsesc amerikai—olasz filmrendező müvének magyarországi vetítését, a másutt is olykor botrányt támasztó Jézus Krisztus utolsó megkísérlését. Hát igen, így van ez: tüntetések árán megszületett a tüntetés szabadsága. S most már néha olyasmi ellen is tüntetnek, ami pedig egy széles ízlésskálán mozgó demokratikus társadalom — például a Magyar Köztársaság — értékrendszerétói korántsem lehet idegen. Ezt az amerikai filmet magyar papok vallásügyi szakértő csoportja előzetesen megtekintette (az erószakfilmek s hasonlók esetében filmforgalmazásunk még nem ennyire elővigyázatos), és jóváhagyólag nyilatkozott: más papok véleménye szögesen eltért ettól, ám c más papok állítólag nem látták a vitatható mozgóképet, s mire megnézhették volna a moziban, ntár a tüntetés élén találták magukat. Scorsese — megesküszöm rá — izgalmas és nagyon szép filmet készített Jézus Krisztusról, aki mártírhalála óta minden kor emlékezetében mint időszerű hós jelent meg, hatalmas érzelmi hullámokat kavarva, rokonszenv és ellenzés közepette. Ernest Renan a múlt század második felében az emberiség vallását megalapító Jézust forradalmárnak tekintette, őt és követóit valamiféle „lenge kommunizmus" hívének — s mindezt Renan, az egykori pap, az elismerés hangján említette. Mauriac katolikus író 1936-ban ezt írta Jézus-regénye lapjain: „Ma sok embert csak a tudatlansága tart vissza attól, hogy meg ne tagadja Krisztust. Ha ismernék, nem bírnák elviselni." Ehhez képest Scorsese — s a görög regényíró, Kazantzakisz, akinek müvét a filmrendező alapul vette — nem állít meghökkentöbbet. Jézus itt kezdetben a rómaiak megrendelésére ácsol kereszteket, így menekülne Istentói rárótt végzete elöl. Aztán egy végsó látomásban a túlélés képsorai peregnek le, s a megváltás úgy magyaráztatik, mint az egymást követő nemzedékek láncolata. (Madách Lucifere is hasonlóképp gondolkodik — bár viccet farag ebből.) E

l kellene jutni odáig, hogy a vallás csakugyan emberi joggá, egyéni döntés kérdésévé váljék. És ne erőltessék rá a vallásosságot arra, aki ezt nem akarja. Legyen emberi jog az ateizmus is, de agresszív érvényesítésének álljuk útját csakúgy, mint bármilyen agressziónak. Tanuljuk még a demokrácia kultúráját, a kultúra demokráciáját. A szócsere nem önkényes játszadozás. Én azt remélem, hogy hamar túlesünk eme össznépi tanfolyam legnehezebb szakaszán, és ősszel már tapasztaltabban, fölvértezettebben — egyszóval: kulturáltabban — fogunk hozzá a helyi önkormányzatok megteremtéséhez. KŐHÁTI ZSOLT A

viaszfehér Fillérné ujjait tördeite. Riadtan térült-fordult a konyhában, dc semmi ennivalót nem talált. Arca tejfehéren sütött a gondtól, tenyerébe hajtotta a fejét, majd hirtelen felugrott, turkált a ruhák között, megfogta a pávafarkas csipketerítóket és elszaladt. Összehúzta magán a ballonkabátot, kopottnak, elnyúttebbnek tetszett, mint az utóbbi napokban, az óira megnőtt, arca elkeskenyedett, tekintete ijedten rebbent ide-oda, erőt vett rajta a tétovaság, jámbor együgyűséggel haladt a betonjárdán, figyelmen kívül hagyta a sáros utcát, a fakó árokpartokat, az elhanyagolt, mészhullató házakat, csak azt érezte, hogy egész teste zsibbad, karját lehúzza az üres fonott szatyor és a szeme is elfátvolosodik. A Major-házba tartott. Anyja az udvaron matatott, elhasznált volt rajta minden, a szakadozott bakancsot pedig valamikor Major István viselte. Ahogy a kapun belépő idősebb lányára vetette szemét, érezte, hogy a torka elszorul, a szíve cifrázni kezdte, mégis keményen kérdezte: — Téged meg mi lelt, mi szél kergetett idáig? — Eljöttem. — Nem vagyok vak, talán azt híresztelik? Vagy foglalni akarsz, mint az urad? Padlást söpörni? Édes istenkém, hát megszakad a szívem. — Anyám, anyám, miért akar veszekedni? Nem volt még elég? Miért kínoz most is? — Régen nyitottad meg a kilincsünket, pedig akkor még rendőr se volt az urad. Hogyan züllött ilyen kapcabetyárrá? — tette csípőre kezét a kicsi és mély hangú öregasszony. — Vagy a fosztogatókai másnak nevezitek? — Már leszerelt — Le " — Kivágták. — Onnan is kirúghatnak embereket? — Annyira, hogy még munkát se adnak neki a faluban. — Ezért jöttél? Kérni, vinni? — Nem. nem egészen — emelte meg a fonott szatyrát Fillérné Major Erzsike — csipkéket árulok, ha találok vevőt. — Ide jutottál? Az én szép lányom csipkét árul? Nincs annak most keletje — indult meg Majomé a házba, s Erzsike követte. — Arany, ékszer, zsír és liszt a kapós. Az urad szerezhetett elég aranyat, ékszert. — Honnan szerzett volna? Nem árulná el? — Honnan, honnan? Úgy teszel, mint a pólyásbaba. Akiket elhajtottak, azoknak a vagyona köddé vált, azokba beleült ám valaki, hiszen tudnod kellene neked jól, a patikus szintén hiányzik, a házából meg bőröndökkel hordták el a mozgathatót a legöntudatosabbak. A férjednek is volt talán sütnivalója, vagy még az se? Ebből is hoppon maradt? Amilyen tökkelütött, tényleg nem gazdagult meg SZ. LUKÁCS IMRE A kölcsön... — Hiszen napok óta éhezünk, anyuka! — A ti bajotok, nem az enyém — tárta ki az ajtókat Majomé, s a konyhából két szobába láthattak. Lányának elállt a lélegzete, hiszen amikor legutoljára itt járt, minden ragyogott a tisztaságtól, bútorok, szőnyegek töltötték meg a szobákat, most meg csak a csupasz falak meredeztek, pókhálós sarkaikkal. A padlón szalmazsák éktelenkedett, rajta dunna, de le se volt terítve. A konyhában a sparherd, rajta lábas és semmi más. Meg se merte kérdezni az anyját, a gazdagság hová lett, a koszos ablakokra bámult, amelyekről már régen hiányzott a függöny. — Az ólakat megnézed? — kérdezte bántó hangsúllyal az öregasszony. — Csoda mutatósak. — Nem akarok én kérni semmit, anyuka — hebegte szégyenkezve Erzsike —, miért bánik így velem? Miért haragszik még mindig? Az unokáját sem ismeri meg az utcán. — Hogyan bánjak, te, mégis, hogy gondolod? Boruljak a nyakadba, jaj, édes Zsikém, de jó, hogy jössz, úgy unatkozom egyedül, búfelejtónek igyunk egy pohárkával, mesélj, milyen ruhát csináltatsz a névnapodra, mit veszel karácsonyra? — csuklott keserves sírásba Majomé. — Azt hiszed, én nem szenvedek? Van egy nyugodt éjszakám, egy nyugodt perceni? Édes istenkém, hiszen a családom is oda. u lányaimat is elveszítettem. — Ne gyötörje niagat. anyuka — ölelte meg váratlan elhatározással Erzsike, és zokogni kezdett. — Nem... ér... annyit... ez--, a... rohadt... élet... Egymás nyakába borulva sírtak. Egy idó után Majomé megindult az udvarra, majd a kovácsműhelybe, de nem engedte el a lánya kezét: — Gyere csak, Zsikém, gyere! — hajtogatta, s mintha kincset rejtegetne, kinyitotta a piszkos, olajos ajtót. Erzsike megrökönyödött, a fekete falakról eltűnt a rengeteg fogó, kalapács, kulcs, a mozdítható szerszámoknak nyoma veszett, egy kifosztott műhelyt látott maga elótt. — Kirabolták? — Dehogy, ebből élek. — Ebből? — Elcserélgettem a szerszámokat lisztért, ezért-azért, apádnak meg azt hazudtam, hogy lefoglalták adóba és elvitte a végrehajtó. Csak így jutottam élelemhez, de ha nem eszünk, felfordulunk, és akkor minek, kinek kell már a kovácsszerszám'' Nekünk biztosan nem — emelte meg az egyik hordó lemezfedelét, s kíváncsian várta a hatást. Erzsike közelebb lépett, és elmosolyodott, tarhonyát tárolt ott az anyja egy liszteszsákban, a másik zsákban pedig lisztet. — Telimerheted a szatyrot. — Végigszórom az utcán, anyuka, és akkor börtönbe csuknak. — Szakajtóruhám nincsen, még újságpapírom sincs, de plakátok maradtak a falon. Azzal az elkoszolódott, poros plakáthoz nyúlt, a rajzszögeket kiszedte, s a lánynak büszkeség, anyának kötelesség címen propagandát csináló papír új használati értékké nemesült. Lefújták róla a port, és a hátoldala fehér maradt, a szatyorba hajtották bélésként, s nem szóródott ki belőle az élelem. — A csipkét kinek kínáljam, anyuka? — Hagyd csak itt, apád majd felviszi a fővárosba, s esetleg megtetszik valakinek. — Ezt — mutatott a hordóra — nem lehetne jobban elrejteni? — Nem — vágott szavába határozottan Majomé — innen nem viszik el, már be se jön a végrehajtó, amikor ideérünk, csak legyint. — Apuka ritkán jár haza? — Nem telik kéjutazásra. Hozza a szennyest, csutakolom a koszt róla, s már fordulhat vissza. Ki a megmondhatója, hogy meddig bírja? A keresetén nem lumpol, de pocakot se ereszt, paprikás krumplira futja. Sokáig talán nem kell már várni a megváltásra, majd csak elérkezik. — Mire? Milyen megváltásra gondol, anyuka? — Lassú az eszed, Zsike. Nincs ebben a rohadt életben semmi olyan, amiért érdemes ennyit szenvedni — kísérte a kapuig. — Legközelebb a fiadat is elhozhatnád, úgysem érem meg a lakodalmát. — Ne fesse az Ördögöt a falra, itt van az magától is! — Látod, látod, ennek igazán örülök. Hátha megszeretne engem is, akkor legalább nem szívok ezekkel a sátánfajzatokkal egy levegőt. — Ugyan, anyuka, hogy mondhat ilyet? Másoknak sokkal nehezebb, mégis ragaszkodnak az élethez. Miért ne lehetnénk mi még boldogok? — Az meg micsoda? Hol árulják, melyik üzletben, melyik országban? És mi az ára? Mert aki csak dolgozik, az nem ér rá boldog lenni, el ne hidd már, hogy boldog lehet. Hazugság csak minden a koporsóig, én már megtapasztaltam, hiszen a szívemetlelkemet kitettem, hogy boldogok lehessünk! Na, fáinul sikerült, megtébolyodhatok tóié! — Az unokáira gondoljon legalább, anyuka! — Azért vagytok ti — mondta és visszafordult az udvar hátuljára. — Mindónknek megvan a maga keresztje. S ahogy távolodott, úgy érezte, hogy menten rászakad az ég