Délmagyarország, 1990. március (80. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-11 / 60. szám
1990. március 8., csütörtök 3 CHIKAN ÁGNES AVflV tK M mm mm inogott özvegyasszonyok Életük delén magukra maradók, elkeseredettek, a „Hogyan tovább?"-ot latolgatok. Akad, aki nem tud megküzdeni a hiánnyal, a pótolhatatlan veszteséggel. De van, aki eldobva „az özvegyi fátyolt", menyasszonyival cseréli föl hamarost. Akikkel én beszélgettem, ma is szenvedik a gyászt. Nem szegték meg azóta sem az örök hűségre tett esküjüket, a rájuk szakadt magánnyal azonban ádáz harcba kezdtek. Mintha eltávozott társuk életereje is beléjük költözött volna, akkora energiával vívják ki már évek óta a mindennapokon aratott győzelmeiket, S a Sors, a hatalmas és a kifürkészhetetlen elszántságukat látva, kénytelen szemlesütve megadni magát... Fölfele ívelt a pályánk Erika, nevezzük így, arra kér, ne áruljam el kilétét. Megígérem: arca elől nem lebbentem föl a fátylat. Bár aki ismeri, tettei révén könnyen kitalálja, kiről van szó. Vallomása ugyanakkor alkalom arra, hogy az olvasó a mindannyiunk előtt lebegő függöny mögé kukucskáljon, s meglássa, hogyan működnek egy győzni akaró lélek mozgatórugói. „Házasságkötésünkkor, '60-ban Budapestre kerültem én is. Férjem építészmérnök volt, én technikus. Fölfelé ívelt a pályánk: másfél év múlva már pályázatokon nyertünk. Boldog voltam, hogv szakmai segítséget is nyújthattam amellett, hogy idős szüleit is elláttam. A negyedik évben megszületett a fiunk. Akkor hirtelen minden a nyakamba szakadt: egy távoli, 15 kilométerre levő tervezővállalathoz jártam .dolgozni, a 3 hónapos gyerek mellett anyósom lebénult ... Nem is ecsetelem tovább, el lehet képzelni. Egyszer megláttam az egyik építőipari vállálat hirdetését. Fogtam magam, bementem a főmérnökhöz, megkérdeztem, nincs-e szüksége egy technikusra. Tágra meresztette a szemét: ,egy nő?!' Meggyőztem, hogy alkalmas vagyok területen végzendő munkára is, hát fölvett. Egyik kivitelezője lettem a Lakatos úti lakótelepnek, amely a mi házunkkal szemben épült. Soha nem felejtem el azt a három évet, szép emléke az életemnek. Háromszáz munkásember dolgozott a kezem alatt: 24 tantermes iskolát, óvodát, bölcsődét húztak ott föl a lakóházak mellett. A szép munka mellett a családot is el tudtam látni, megszűnt a i>api négy óra hosszás utazás. De hát semmi jó nem tart örökké. Egyik nap táviratot hozott a postás : édesapám meghalt Szegeden. Anyám összeroppant. Szüksége volt rám, járni kellett vele a klinikákat: hát Szegedre költöztünk. A gyereket óvodába adtam, ha a mamát kellett ápolni, fizetés nélküli szabadságot vettem ki, anyósomhoz hétvégén utaztunk, a többi napokon pénzért vigyáztak rá. 30 éves voltam akkor, amikor egyéves szenvedés után édesanyám követte apámat. Rá egy évre anyósom is meghalt, apósomat magunkhoz vettük, a lakást nagyobbra cseréltük, s most itt élek benne, egyedül... Szegeden két különböző tervezővállalatnál helyezkedtünk el, továbbra is részt vettünk tervpályázatokon, de akkor valahogy lemaradtunk. Ilyen-olyan okból nem kerültünk be a pikszisbe. A gyerek sok örömet okozott akkór: jó matekos volt, versenyeket nyert, nagy reményeket fűztünk hozzá. kai, elfoglalom magam, ezzel .vásárolom meg' saját lelki békémet. ősszel például elmentem a JATE ünnepségére, ahol egyik pesti barátnőm vasdiplomát kapott. Kinéztem magamnak ott egy idős bácsit, menni alig tudott, és senki nem támogatta. Követtem. A Somogyi utcában fölszállt a villamosra. Fölsegítettem. Aztán megkérdeztem: .Egyedül él?' Azt felelte: ,A feleségem otthon maradt.' .Miért' — érdeklődtem tovább. ,Mert nincs ruhája' — válaszolta. Az ünnepségen készített kéoekkel aztán egy nap fölkerestem őket. Megismertem az életüket, ezerállok főzni, és néhány idős barátomhoz bekopogok egy tál meleg étellel... Hogy keveset szóltam a fiamról? Most 26 éves, programtervező matematikusként dolgozik. Vettem neki egy lakást, berendeztem. Rákényszerítettem egy útra, hogy egyenesben legyen, mielőtt meghalok. Olgával vagy 15 éve találkoztam először: hivatásáról beszélt valami gyermekien őszinte, röpdöső lelkesedéssel. Aztán riportot írtam róla, amikor új módszertani elvei szerint tartott foglalkozást az óvodában, ő volt az, aki oroszul tanította a kicsinyeket, most meg németül mesél a 4—5 éveseknek. S Idézet egy, a népesedésről szóló tanulmányból: „A harminc évnél idősebb férfinépesség halandósága minden ötéves korcsoportban emelkedett 1964—1985 között. A 40—44, illetve a 45—59 éves férfiak körében a halálozási arány 108 százalékkal nőtt. A 40— 74 éves férfiak 1985. évi halálozási rátái magasabbak az 1947. évinél. A nők kor szerinti halandósága 1961—1985 között a 30—64 éves sokaságban emelkedett, egyéb korcsoportokban csökkent. A halálozási viszonyok rosszabbodása a középkorú női népességben sokkal mérsékeltebb, mint az azonos korú férfinépességben." nyi gondjukat, a szomszédokkal való harcukat, elhatároztam, megteszek értük mindent, ami erőmből futja. Persze időseket, betegeket azóta is istápolok. A tervezővállalattól elmentem dolgozni a tanácshoz, Petőfítelep, Baktó területfelelőse vagyok, számtalan lehetőség a segítségre. Csatorna- és útépítést szervezek, vesszőparipám a játszóterek építése, a mozgáskorlátozottaknak, idősek klubjának se mondok nemet. Az már csak ráadás, hogy olykor nekiaz áltála vezetett intézmény az, amely vállalta, hogy ajtaját és szívét kitárja a mozgássérült gyerekek előtt is. Van annak hét-nyolc éve, hogy Olgival összefutottam az utcán. Fekete ruhája kontrasztjaként szinte világított fehérré szomorodott arca, s tekintetében is elhamvadt a rá annyira jellemző tűz. Akkor veszítette el férjét, huszonöt éves házasság után. (Fiatalon, mindössze 44 évesen, tele tervekkel és vágyakkal — megözvegyült. A l »• •• a r • r kozos stacio Zuhanás a szakadékba Férjem nagyon tevékeny ember volt, alkotó típus. Szép könyveket írt, például Lechner Ödönről, a 100 éves árvízi kiállításról. Kéziratban elkészítette a Magyar Edéről szóló, gyönyörű képekkel illusztrált könyvét, de a kiadók nem akarták elfogadni. Halála után nehezen sikerült sínre raknom a dolgot: az Akadémiai Kiadó nemrég megjelentette. Hogy mikor ütött be a krach? Nem igaz, hogy egyik napról a másikra. Félelmeim már férjem halála előtt voltak. Ügy 7-8 évvel korábban észrevettem, hogy fáradékonyabb. Elolvastam mindazt, amit a rákról tudni kell, rettegtem attól, hogy ez a sápadtság, a gyöngeség ennek a betegségnek az előjele. Minden évben tetőtől talpig kivizsgáltattuk. Ügy látszik, hiába. Jól emlékszem: 1982- áprilisában volt egy építészeti konferencia, ott kezdődött, iszonyú gyomorfájdalommal. Akkor már megállapították: a gyomor külső falát támadta meg a rak. Megműtötték. Júniusban meghalt. Negyvenhét éves volt. Én 44 évesen, a kamasz fiammal egyedül maradtam. Amit akkor éreztem, azt szavakba nem lehet önteni. Volt egy barátnőm, akinek még korábban, szintén fiatalon halt meg a férje, ö ezt úgy fogalmazta meg: mintha egyik napról a másikra szakadékba zuhantam volna . . . Emlékszem, akkor én rátörtem az ajtót, féltettem, mert öngyilkos akart lenni. Hívtam, rángattam, gyere, csak innen, a négy fal közül gyere ki, menjünk kirándulni, akárhová! Rám akkor nem nyitott ajtót senki. Azok a házaspárok, akikkel együtt szórakoztunk, összejártunk, hátat fordítottak, elmaradtak. Ugye, hihetetlenül hangzik: megnémult egyszeriben a telefonunk. Még kérdezed, hogy miért? Mert a feleségek pánikszerűen félteni kezdték a férjüket. Tőlem! Pedig nekem nem rájuk lett volna szükségem . . . Ezek a volt .barátnők' bájosak, hogyne, most is — ha véletlenül találkozunk. A lelki béke ára Egyik ismerősöm NSZKban élő elvált felesége hazaküldte 3 és fél éves kisfiát, nem kellett neki. Magamhoz vettem a gyereket, három hónapra. Volt rá időm, mert hogy ki voltam írva ... Minden gyógyszernél többet ért, amikor azok az apró karok átöleltek, és valaki azt mondta nekem: .tudod, én imádlak téged.' Ettől kezdve alkalmaztam magamon ezt a terápiát: én teszek jót másokA napokban ismét régi hang köszöntött, a régi lobogó tekintet nézett rám, amikor egy meglepetésként ért, váratlan ölelésből kibontakoztam az egyetem folyosóján. Olgi, az utolsó éves hallgató, konzultációra jött. „Mesélj magadról" — kértem, amikor időt szakítottunk egymásra. „Ismerlek, de mégse tudok rólad eleget. Honnan benned ez a rengeteg erö és tenni akarás?" „Tudod, nekem nagyon érdekes, küzdelmes, de szép életem volt. Munkácson nevelkedtem két lánytestvéremmel. A mama szlovák volt, a papa orosz, de otthon magyarul beszéltünk. Apámat, aki cári leszármazott volt, kirakták a pártból, mert a szülei- Amerikába mentek. O a Kárpátaljára emigrált. A iHortihy-ddőben azzal vádolták: orosz kommunista, Sztálin idejében az volt a baj, hogy emigráns. így aztán, szegény, kéménysepréssel kereste a kenyeret, hogy eltartsa a családját, taníttassa a gyerekeit. Lalival 1958-ban ismerkedtem meg. ö továobképzésen volt Lem'bergben, én meg ott tanultam. Szerelem volt ez, az első látásra. Mondtam a lányoknak, ez lesz a férjem vagy senki. Csúfoltak is: magyar, biztos van vagy ihárom felesége. „Nem baj, én leszek a negyedik." Egy évre rá összeházasodtunk, s '60-ban már Szegeden találtam magam, '62-ben megszületett a fiunk. Mivel főiskolai óvodapszichológus szakos diplomám volt, óvónőként el tudtam helyezkedni. Hihelyozott családi életem. Többször megfordult még az is a fejemben, hogy egyetemre megyek: pszichológus akartam lenni. A férjem azonban mindig azt mondta, néki feleség kell, nem egy idegbajos nő. A tudta nélkül el is mentem egyszer — 1975ben — a fölvételire: nem sikerült. Ügy éreztem, nyelvi bizonytalanságaim miatt. Nekiláttam, és megtanultam kívülről József Attila verseit, még az óvodásaimmal is dramatizáltuk őket. (Később újra előhozakodtam otthon az egyetemmel, de a férjem hallani se akart róla. Bántott ugyan a lelkiismeret, 1980-ban aztán titokban elkezdtem az első évet, mint aki „továbbképzésekre" jár. Képzeld, csak kitudódott az igazság... Abbahagytam. Nyomasztó volt. Az inde-xembe sorba be volt írva a vizsgák helyére: „Eltéve", „Eltéve"... Ez fájt, nagyon fájt. Temetésről temetésre Hét éve, július 22 -én meghalt a papám Munkácson. Mivel Ungváron, édesanyám mellé szerettük volna temetni, előre mentem, hogy intézkedjek. Te azt el se tudod képzelni, miféle tortúrával jár az efféle odaát. Tizenháromszor voltam a pártbizottságon, 250 aláírást, pecsétet kellett szereznem, hogy a halott édesapámat elszállíttassam egy másik városba. De sikerült! Bepólyáltam a piapát, befektettük a koporsóba, mentővel átvitettük Ungvárra, ott betették a haiottasház'ba. A boncolásra kiterített halottak mellé... Oldalra pillantottam, s hirtelen még a lélegzetem is elállt: mintha a férjem látnám. Menekültem onnan. Különben is siettem: Csapnál vártam a fiamat meg az édesapját, akik utánam indultak él a temetésre. Csak álltam és vártam, de bizony őket nem találtam az utasok között. Hazamentem, ott kérdi a szomszédasszony: „A táviratot nem kaptad meg? Meghalt a férjed." Hát igen: Szolnokon, a vonaton, a fiam karjaiban. Maradék erőmet próbáltam összeszedni, pedig úgy éreztem, mindennek vége. Minden összekuszálódott bennem, egyetlen célt láttam világosan ebben a káoszban: a papát nem délután, hanem reggel kell eltemetni, hogy mielőbb vonatra ülhessek. Az járt a fejemben, csak a fiam — aki igen érzékeny alkat — csak ő ne tegyen kárt magában. Korán reggel siettem a temetőbe, szerszámokkal a kezemben, hogy én is ássam a sírgödröt... De három ember megelőzött. Az unokabátyámmal mi temettük el szegény papiát: se piap, se zene, se rokonság. Sietnem kellett másik halottamhoz és egyszem fiamhoz. Pirulák nélkül tetlen nehézségekkel kellett megküzdenem, hiszen sem írni, sem olvasni helyesen nem tudtam. Éjjelnappal tanultam, figyeltem, följegyeztem a szép magyar kifejezéseket, igyekeztem lefaragni az akcentusomat. Az egyik üzemi óvodából aztán — 1970-ben — Hattyasra kerültem, azóta is ott dolgozom, nagy-nagy szeretettel. Közben azonban szenvedtem az idegen környezet, az idegen szokások miatt. Édesanyám engem otthon vallásosan nevelt, s hitem gyakorlása előtt itt kőkemény falak tornyosultak. Azt se tudtam, mikor melyik templomba lopjam be magam, mindig máshova mentem. Férjemet is visszahódítottam a vallás számára, ez viszont neki okozott lelkiismereti válságot ... Egyik közös stációnk aztán ,.megoldotta" ezt is: 50 évesen, a gyerekkel együtt autóbalesetet szenvedett, s rokkantsági nyugdíjba ment... Hogy mit jelent számomra a hit? •Hogy mindenben a jót keresni és mindenkinek mindent megbocsátani. A gyerekek, v az óvoda volt az életem. Hattyason 10 csöppiséget vettem át, a tanévet azonban 70-nel kezdtem. A három óvónőnek és a szűkös épületnek ez a létszám sok volt. „Ha addig élek is, itt új óvoda lesz" — mondtam. És beadványokat, kérvényeket írtam, a népfronthoz pártám, kilincseltem: 1982 óla 110 gyerekünk már gyönyörű, tágas óvodába jár. Boldog voltam: úgy éreztem, harmonikus az életem. Örömet okozott a hivatásom és a kiegyensúA határon azt mondtam: „Vetkőztessenek, röntgenezzenek, csak gyorsan. Megyek a férjemet temetni." Odahaza találtam a fiam : minden alkoholos üveg már üres volt. Akkor szakadt rám igazán a fölismerés: 44 évesen egyedül maradtam minden gonddal. Hozzáláttam újból az ügyintézéshez, de ez már sok volt. Idegileg nem bírtam. A nővérem nyugtatót adott, de rosszul lettem tője. Nem segített az, hogy eltompultak az érzéseim. Pirulák nélkül kormányozható voltam. A baj azonban n>2sm jár egyedül. A fiam kezdett kimaradozni. Tehetetlen voltam és elkeseredett. A katonaság sem segített rajta. Elhatároztam, talpra állítom a gyereket. Cs.ik azt teszem magammal is, ami őt szolgálja. Tanulmányozom az 6 kis világát. Kutattam, honnan hozhatja magával az alapokat az -ember, azt, hogy milyen fölnőtté válik. Megírtam dolgozatokban, mire jutottam. Bécsi címeket kaptam, hogy behatóbban íoglalközlhassam ezzel a témával. -Harmadik nekifutással '86-ban újból elkezdtem az egyetemet, a pedagógia kiegészítő szakon most fogok állam vizsgázni. A tanulás nagyon átformálta a gondolkodásomat, a beszédemet, a stílusomat. Észreveszem, hogy másként reagálok dolgokra. Tudatosabban élek, ismereteimet igyekszem alkalmazni magamra, a gyerekekre és a szülőkre is. Aztán más haszna is van egyetemnek: a gyerekem személyisége is változik általa. Látja az örömömet, a siker boldogságát, ahogy egy-egy vizsga után hazaérek. Reménykedem, hogy talán minden jóra fordul. Tulajdonképpen most vált valóra, amit már 1965-ben megálmodtam: egyetemi diplomám lesz. Ez a belső igény mocorgott bennem sok évtizeden át... Nagy tisztesség is ért a napokban: egyik dolgozatommal díjat nyertem a SZAB-piályázaton. Aztán talán a fiam is megtalálja a helyét az életben. Mert vannak még csodák: mi egy jótékony hölgy, Manyika személyében bukkantunk rá. Szegénynek öngyilkos lett a fia, s most segíteni akar, akin csak tud. Barátjává, s munkatársává fogadta a fiam és még két fiatalembert, akik ügyesen kapicsolódtak be az üzleti életbe. Azt hiszem, 6 a mi legnagyobb jótevőnk. Az ő segítségével talán sikerül megmentem a fiam. Nekem, tudod, nincsenek értékeim, a gyerekemért semmi piénzt nem sajnáltam. De hát már rajta a sor. Piros jelek a naplóban Hogy voltak-e kérőim? Olyan, akit elfogadtam volna, nem volt. Meg aztán a mi fiunkat ne bélyegezze meg senki... Megvagyok, £ megleszek én már így magamban. Elárulok-neked egy titkot. Gyerekkorom óta naplót vezeték, senki nem látta még. Életem regénye. Az események, tetteim mellé mindig odaírom pirossal: „Ez nem jó!" Üzenet az utódaimnak. Talán majd az unokám, a dédunokám tanul belőlük. Akinek jó gyereke van, nem is tudja, imicsoda jutalommal ajándékozta meg az élet." \ /