Délmagyarország, 1990. március (80. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-10 / 59. szám

1990. március 11., vasárnap 102 DM| [magazin LATOD? Mint a részeg szamarak 111 éve történt... Elolvastam Jósé Silva nagyhírű könyvecskéjét, az Agykontrollt, s kimondottan elszontyolodtam. Igaz, eddig is tudtam, hogy eléggé szétszórt a figyelmem, zavaros és hebehurgya a gondolkodásom, de alkalmanként azért össze tudtam szedni magamat. Silva kötete azonban jócskán lerombolta maradék illúzióimat is. Meggyőzött róla: agyunk legtöbbször úgy viselkedik, mint a részeg szamár. Tántorog jobbra-balra, egyik dologtól a másikig, — szinte kiszámíthatatlan esetlegességgel. Mi pedig alig-alig tudjuk befolyásolni, irányítani e szeszélyes csapongást. Pedig általában milyen büszkék vagyunk az emberi gondolkodásra. Nembeli szabadságunk egyik legfőbb biztosítékát látjuk benne. Talán érdemes is mindjárt egy egyszerű példát előhozni. Adva van a cipónk, amelyik ugyebár a gyorsan használódó, rongálódó tárgyaink közé tartozik. Ha észrevesszük e sajátos helyzetet, akkor elménk észrevétlen parancsot ad lábunknak: irány a cipészüzlet. S a világ legtermészetesebb dolgának tartjuk, nogy tényleg a suszternél kötünk ki. Látszólag épp ilyen természetes szokásunk az elalvás elótti gondolati számvetés. Mit is csináltam az elmúlt tizenhat órában? Hogyan végeztem ezeket? Mi volt benne a jó, mit kellett volna másképp tenni? Nos, az ilyen agytornáink ritkán sikeresek. Megindulunk az események ösvényén, ám néhány perc után már másféle irányokban kalandozunk. Mintha elindulnánk a cipészhez, ám a fodrászhoz jutnánk el. Olyasféle szellemi csapda ez, mint amilyet az itt látható kutyapáros illusztrál Mondanom sem kell: Silva tanulmánya pontosan e szeszélyesség, kiszolgáltatottságellen hadakozik. Megtanít bennünket a meditációra, a szellemi koncentrálásra, s ezzel együtt az önirányítás számos módszerére. De nem megyek bele a részletekbe, nem recenziót írok. Inkább csak azon morfondírozok: vajon miféle esélyeink lehetnek a tudatosabb lelki élet kimunkálására. Mert odáig rendben van, hogy rendszeres időközökben becsukjuk a szemünket, majd számolni kezdünk viszszafelé. Mondjunk száztól nulláig. Tényleg: ez némileg megnyugtatja az embert. Csakhogy a következő lépcsőfokoknál belép a vizuális tréning. Egy képernyőt kell létrehoznunk az agyunkban, s erre kell vetítenünk. Először csak egy egyszerű almát, aztán egyre bonyolultabb dolgokat, figurákat. Közben arra kell törekednünk: a megidézett jelenségek fokról fokra élesebbek, életszerűbbek legyenek. Ha kipróbálják e feladatot, hamar rájönnek: meglehetősen erőtlen a fantáziánk. Nemhogy egy ismerősünket nem tudjuk pontosan felidézni, de még egy körtét sem. Csodálkozom is, hogy Silva oly magától értetődőnek tekinti a belsó képekkel való gazdálkodást. íx<OASt,W.I<> HJK(*)A IN Shigeo Fukuda: Plakát '•;t»M IOKYU' Jóllehet, századunkat a vizuális médiumok rohamos térhódítása jellemzi, ám egészében nem sokra megyünk ezzel. Sót. Minél mohóbban, telhetetlenebbül habzsoljuk a képeket, annál kevesebb marad meg bennünk. Aki nem gyakorolta annak idején a rajzolást, a festést vagy nem tud megállni egy-egy érdekes, fontos látvány elótt, annak úgyszólván alig lehet reménye az érdemi önszabályozásra. Nincs alapja, nyersanyaga ehhez. Nem tud mit kezdeni önmaga szellemi, lelki adottságával. Vagyis, a vizuális kulturáltság hiánya perdöntóen beleszól a szuverénebb személyiségformálás lehetséges alternatíváiba. De hát mit csinálhatunk c belsó képtelenséggel megvert modern képes világban? Mit tehetünk a filmek, a videók és a tévéműsorok elszemélytelenító hatása ellen? Sokáig azt hittük: a korszerű képi civilizáció térhódításával óhatatlanul megnövekszik majd az emberek individualizációja. Csakhogy ebben is tévedtünk. Elvesztettük ugyan a kollektív létforma hagyományosabb formáit, ám e polarizáltságban is túlságosan egyformák maradtunk. Hasonlóak az élményeink, hasonló a gondolkodásunk. Persze a vizuális információk növekvő áradatát nem tudjuk leállítani. Nem is kell. Legfeljebb jobban kellene válogatnunk. Más kérdés, hogy az elszemélytelenedés, a lelki kiüresedés szimptómáit így sem tudjuk lényegesen megváltoztatni. Valami egyszerűbb, ám annál dialektikusabb fordulatra lenne szükség, amely kétségtelenül átrendezné a megszokott, tunyaságra hajló életformánkat is. Egyszerűen vissza kellene állítani az irodalom becsületét. Az olvasás koncentrációt igénylő, képzeletmozgató szeretetét. Hogy pontosan abból nyerjünk szellemi, vizuális felfrissülést, ami valamikor a modern látványkultúra legnagyobb vetélytársának látszódott. SZUROMI Nézzünk le ebben a kissé hűvös márciusi napsütésben kedves folyónkra, a Tiszára! Noha, a törökbecsei duzzasztás még jó másfél métert emel is a víz szintjén, jó mélyen folyik partjai közt. medrében. „Ó a Föld legjámborabb folyója" — mint ahogy Petőfi is mondotta. Lehetséges, hogy ez a folyó valaha elborította Szegedet? Talán még vannak, akik iskoláskorukból emlékeznek rá, hogy a nagy árvíz évfordulóin tanítási szünet volt, a vízbetörés órájában megszólaltak a város harangjai. Később a városi tanács már csak a tízéves évfordulókon tartott megemlékezést. Talán a százéves visszaemlékezés volt kivétel 1979-ben. Ámbár ott szép emlékművet is avattak, jórészt homályban maradtak a város egykori védői, s különösen pedig Tisza Lajos, aki az újjáépítés „királyi biztosa"-ként vezéregyénisége volt annak az összefogásnak, amely megteremtette Szeged korszerű városi létét. Mi. magyarok, viszonylagos jódolgunkban nagyon feledékenyek tudunk lenni, bajunkban viszont reménytelenül elkeseredettek és főként: szeretjük tárgyilagosságunkat is feladni. Amikor az árvizek, a katasztrófák hosszabb ideig békén hagynak bennünket — nem kell ehhez tíz év sem —. elkezdjük hirdetni, hogy megváltozott az éghajlat, megváltoznak a feltételek, többet itt már árvíz nem lehetséges. Sót, egyesek kétségbe vonják azt is, hogy Vásárhelyi Pál nagy Tisza-szabályozási elgondolása helytálló volt-e. Ázt már senki sem fontolja meg, hogy a gazdák, a földbirtokosok, a mezőgazdasági magánérdekeltségek egy fillért sem adtak volna önként az árvízmentesítés munkáihoz — márpedig e munkákat magánérdckeltségek finanszírozták —, ha nem kalkulálták volna ki ebből tényleges és tekintélyes hasznukat a későbbiekre. Amikor azután — olykor egészen váratlanul — bekövetkezik az árvízkatasztrófa, mint 1879. március 6-án a petresi gátszakadással, majd március 12-én éjjel az utolsó szükséggát tönkremenetelével Szegeden, és egy nagyvaros hullámsírba temetkezik, azonnal keresni kezdi a közvélemény a felelősöket. Szegedért is felelőssé tették a kormányt (jogosan), mert közpénzekből sem hitelt, sem segítséget nem adott sem a Tisza-szabályozásnak, sem Szegednek ahhoz, hogy a munkálatok haGyermekprostitúció Thaiföldön Az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának egyik legújabb jelentése arról számol be, hogy az űn. fejlődő — valójában igen elmaradott — országokban évente egymillió, négy és tizenöt év közötti életkorban lévő gyermek lép a prostituálódás útjára önmaga és családja eltartása érdekében, gyarapítva ezzel a testüket kemény valutáért árusító kiskorúak amúgy is népes táborát. Az egykori norvég igazságügy-miniszternő. Helen Bosterund asszony véleménye szerint a gyermekprostitúció újratermelődését fémjelző fenti szám csak a jéghegy csúcsát jelenti, hiszen ezen a területen is magas fokú látenciával kell számolni. A kiskorúak áruba bocsátása különösen Thaiföldön ölt aggasztó méreteket. A gyermekprostituáltak pontos számát senki sem tudja, de a szakemberek nem tartják kizártnak azt sem, hogy a legősibb női mesterség akár 800000 tininek biztosít megélhetési lehetőséget. (Ez a szám — a legutóbbi thaiföldi népszámlálás eredményeit alapul véve — az összlakosság 1,55%át jelenti.) Joggal vetódik fel a kérdés, hogyan és milyen társadalmi körülmények közepette válnak ezen iskoláskorúak tömeges méretekben „kurrens árucikké"? Az anyagilag teljesen kilátástalan helyzetben tengődő szülők maguknak némi pénzt, utódaiknak pedig boldogabb jövőt remélve eladják gyermekeiket az általában munkaközvetítőként megjelenő emberkereskedóknek, akik jól kiépített bordélyházi kapcsolatrendszerük révén — nem kevés haszon fejében — terítik a „friss árut". A piros lámpás házak tulajdonosai az esetek nagy részében még érintetlen és tiltakozó újoncokat lelki és fizikai ráhatással győzik meg a prostituálódás „előnyeiről". Az i-re a pontot az aberrált ösztöneik által vezérelt szexturisták teszik fel azáltal, hogy a kiskorúakat bevezetik a nemi élet nyújtotta „örömökbe", szerezve nekik ily módon egész életre szóló „élményeket". Thaiföld nevének hallatán sokan nem az ország természeti, kulturális, és egyéb nevezetességeire, hanem az egzotikus (gyermek)szex nyújtotta kellemes kikapcsolódásra asszociálnak. A Mekong mentén ezért egyre többen vélik úgy, hogy az idelátogató vendégek a monarchia rossz hírét keltik a civilizált világban. Természetesen nem minden külföldi érkezik szexuális vágyának kielégítése céljából, de az kétségtelen, hogy a turisták háromnegyed része férfi, s fő úticéljuk Bangkok, az ország fővárosa és Pattaya, a híres-hírhedt üdülőhely. Az említett települések „szórakozóhelyei" — számos jól felszerelt bár, masszázsszalon és bordélyház — köztudottan az Ámor által célbavett és nyílveszszöjével megsebzett férfiak tömött pénztárcáinak tartalmára építik üzletmenetük rentabilitását. A szexipar gyermekeket is forgalmazó üzletágába invesztáló vállalkozók pedig nem is csalódnak a nagy nyereséget feltételező előzetes számításaikban, mivel a szóban forgó korosztály iránti érdeklődés meglehetősen nagy. Különösen magas az árfolyama a nemi erőszak céljára „megvásárolható", még érintetlen leányoknak. A babona szerint ugyanis, ha idósödó férfi virgo leányzót annak akarata ellenére magáévá tesz, akkor fokozódik és időtálló lesz a potenciája. Egy másik tévhit pedig arra ösztökéli a különböző nemi betegségekben szenvedőket, hogy a teljes gyógyulás érdekében a coitus erőszakos útját választva deflorálják a kiskorút. A szerzett immunhiányos betegség (AIDS) rohamos terjedése is gerjesztőleg hat a gyermekek iránti keresletre. (Á kuncsaftok közül sokan vallják: minél fiatalabb a prostituált, annál kisebb a valószínűsége a HIV-infekciónak. Egy tudományos igényű felmérés eredménye viszont arra figyelmeztet, hogy a mintasokaságot képező gyermekprostituáltak 80 százaléka szenvedett valamilyen más nemi betegségben.) Az eladott és prostitúcióra kényszerített leányok helyzete — a fertőből való kikerülés szempontjából — a legtöbb esetben reménytelennek tűnik, hiszen egyedül kell szembeszállniuk a bordélytulajdonosokból, kerítókből és korrupt rendőrökből álló maffiával szemben, miközben még a jogszabályok védelmére sem számíthatnak. A prostitúciós jellegű bűncselekmények elkövetőivel szemben alkalmazható szankciók nevetségesen enyhék. Hovatovább a gyermekkereskedés törvényi tényállását cselekedetével kimerítő személy is csak legfeljebb három hónapig terjedő szabadságvesztéssel vagy maximum 1000 Baht (75 DM) összegű pénzbüntetéssel sújtható. A prostitúció és az ezzel szorosan összefüggő gyermekkereskedelem problematikájának megoldása elsősorban átfogó gazdasági-szociális intézkedések függvénye. A radikális változást előidéző társadalmi vihar szele azonban még Thaiföld határain kívül fújdogál, vajmi kevés alapot szolgáltatva ezzel a gyermekekkel üzletelő bordélyok piros lámpáinak eloltásában reménykedők optimizmusához. CSISZÁR TIBOR marább. kellő minőségben, kellő töltésméretekkel befejeződhettek volna. Ha lett volna a vízügyeknek akkor országos szervezete, ha a közpénzek nem a boszniai okkupációra -mennek, a vizeknek is nehezebb dolguk lett volna a védőberendezésekkel. A szegediek azután a dóci órgrófot is okolták, mert az különböző praktikákkál a városra hárított át több árvízmentesítési költséget, mint amennyit a város méltányosnak tartott. Igaz lehet ez a vád is, bár, ha egyikük, az órgrófi birtok, vagy a város sem bírta anyagi erővel, melyik tehet szemrehányást a másiknak? Kormánykörökből Szeged felelősségét vetették fel kezdetben, mert e vélemény szerint a város takarította meg az ót illető költségeket. Vajon, honnan fizette volna meg? A közvélemény a szegedi árvízkatasztrófában a vízügyi szakértőket is elmarasztalni igyekezett. A kormány külföldi szakértőket, majd tiltakozásokra belföldi vízügyi szakértőket is meghallgatott..Minden vizsgálat azt igazolta végül, hogy a Tisza szabályozásának elgondolásai — Széchenyi István és Vásárhelyi Pál eredeti, és helyesen végrehajtott tervei — jók. A katasztrófa oka Szegeden az volt. hogy az egész ország erőfeszítésére számot tartó összetett munkálatokat nem végezték, nem végezhették el elég gyorsan és hatékonyan: 1879-ben a töltésépítés lényegében befejezetlen volt még. A megoldás tehát nem a visszavonulás és a már félkész létesítményrendszer abbahagyása, vágy lerombolása lett volna — mint ahogy ezt sokan gondolták —, hanem a végleges és tervek szerinti befejezés. Az eredmény azt igazolta, aki ezt már a múlt század 80-as éveiben ki merte mondani: Kvassay Jenőt, hiszen 1888-at követően — több, mint száz éve — a Záhony, alatti magyar alföldi Tiszaszakasz fő védvonalain töltésszakadás nem volt. 1970-ben is sikerült a második szegedi árvíz fenyegetéseit szaktudással, jó védművekkel és a védekezők helytállásával elhárítani. Nem kevés múlt akkor azon, hogy volt olyan egységes, országos vízügyi irányítás, amely minden felszerelését, és minden mozdítható eszközét a Tiszára koncentrálhatta — szemben a még néhány évtizeddel ezelőtti, a nagy árvizek kivédéséhez alkalmatlan, területi érdekeltségű, nehézkes, és kellő felszereléssel nem rendelkező magántársulatok eredménytelen erőfeszítéseivel. Ha Tisza Lajost, mint a város újjáépítésének irányítóját megemlítettük. és történelmi mellőzöttsége után a figyelmet ráirányítottuk, akkor az 1970. évi nagy árvíz sikeres „levezényléséért" ugyancsak történelmi mellőzöttsége okán sem feledkezhetünk el az 1970 nyarán az ország talán legnépszerűbb emberének számító Dégen Imréről sem. hiszen Szeged is sokat köszönhetett az ó akkori működésének. Spontán taps tört ki, amikor a mozik híradóvásznán, mint árvízvédekező megjelent. Lehetett volna az ilyen érzelemnyilvánításokat megrendelni, vagy akár betiltani is? A magyar vízügyi szolgálat mintegy másfél évszázad óta felelősséggel vigyáz az ország biztonságára, vagy a tőle telhető erővel fáradozik az ország jólétén. Árvízmentes időkben is a veszedelemre gondol, mert azt neki kell elhárítania. Az elhárítás a „béke" időszakban: előrelátás, a vészek időszakában: cselekvés. Minden korban megvádolták a vízügyieket „kormánypárti"-sággal — ennek az alapja csak annyi lehetett, hogy igazában a vízügy csak akkor tudott dolgozni. ha a mindenkori állami költségvetés is mögötte állott. A vízügyi szolgálat valójában nem kormányokat szolgált. Ez a szolgálat az embereket, a HAZÁT szolgálta és fogja is szolgálni. ha a HAZA csak annyira marad hűséges ehhez a szolgálathoz, mint amennyire HAZAFIAK voltak e szolgálat tagjai. SIMÁDY BÉLA