Délmagyarország, 1990. március (80. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-31 / 76. szám

Chikán Ágnes riportja Gondozottak és gondozók Nem tudom, megöre­gedvén, magányosan, egy szociális otthon, vagy sa­ját, megszokott hajlékom lakója akarok-e majd lenni. Ügy hiszem, amíg kezem-lábam mozgatni tudom, és amig döntési képességem birtokában leszek, életem legutóbbi színterét, saját otthono­mat választom majd. S ha magatehetetlen, gyön­ge leszek, s ha senki nem nyit rám ajtót? Ha teljesíthetetlen feladat elé állítanak a létfenn­tartás legapróbb, min­dennapi mozzanatai? Ak­kor, de csakis akkor: fél­re a lélek nyavalygásai­val, elfogadom a követe­lőző testnek fölajánlott segítséget. A 3-4 ágyas, meleg szobát, a naponta háromszor elém tett ételt, és azt, hogy gyer­mekként megmosdassa­nak. De akkor, aet hi­szem, már nem fontos én mit akarok. Akkor talán már akaratom sem lesz, s talán effélére pénze sem lesz az or­szágnak. Ha netán még­is? Akkor most idejé­ben mondom: ápolóim, előre köszönet minde­nért, a faradságért, a tü­relemért, a megértő, el­néző szóért. Akinek pénze van A Tolbuhin sugárúti épület ablakaiban még nem virítanak a muskátlik és a petúniák, de hamarosan is­mét megszokott virágpom­pájában díszlik majd a szo­ciális intézmény. A modern, erkélyes szárnyban, a gar­zonházban olyan idős em­berek leltek otthonra, akik csupán biztonságra és ké­nyelemre vágytak. Akik, mintha csak szállodában él­nének — teljes ellátásban részesülnek. Ónálló élet­vitelük megtartásával két­ágyas, külön lakosztályok­ban rendezkedtek be. A „kiszolgálás" mintaszerű. A lakók az étlap két kí­nálata közül választhatják ki a nekik jobban ízló ebé­det, de aki diétára szorul, arról is gondoskodik a konyha. A mosodai dolgo­zók rendre összegyűjtik a szennyes holmikat. ame­lyeket aztán tisztán, meg­varrva, kivasalva kapnak vissza tulajdonosaik. A há­zi fodrászt, kozmetikust, pedikűröst, manikűrost ki­ki bármikor fölkeresheti, s aki rozsdásodó tagjait kívánja szakszerűen meg­mozgatni. annak rendelke­zésére áll a gyógytornász. Megnyugvást ad az itt la­kó nyugdíjasoknak, hogy bár egészséges, jó erőben levő emberekként lettek lakói az otthonnak, mindig kéznél van itt az egészség­ügyi segítség. „Mint a me­sében" — mondhatná bár­lú, de hogy ez az élet mennyire a valóságból gyökerezik, kiderül rög­vest, mihelyt a térítési dí­jakról lesz szó. A korábbi 3 ezer 500 forintból tavaly már bajos volt biztosítani a háromcsillagos minősé­get, ezért május l-jétől már 4 ezer 500 forintot kell fizetniük mindezért az újonnan érkezőknek. Hogy ki az a 110 „kivá­lasztott", aki ilyen luxus­körülmények közé kerül­het nyugdíjazása után? Az Egyesített Szociális Intéz­mény igazgatója, Z sótér Antal válasza szerint: — Az ország egyetlen ilyen nyugdíjasotthonába a bejutás feltétele csupán az: egészséges legyen a jelent­kező és tudjon fizetni. Anyáskodó intézménnyé válni A szociális gondozásra azonban azoknak van iga­zán szükségük, akik náluk jóval elcsettebbek. akik­nek zsebébe alig csurran­nak-cseppennek a forin­tok, s akik gyengeségét, betegségét súlyosbítja még a magány is. Hozzájuk — némi ellenszolgáltatás fejé­ben — bekopognak a gon­dozónők, ebédet hoznak, bevásárolnak, föltakaríta­nak, ha kell. A városban átlagban 750 idős embert látogat 44 főfoglalkozású és 330 önkéntes gondozó. Jóllehet, vannak közöttük, akiknek ellátása szociális otthoni beutalást igényel­ne, ám mégsem lehet ez a forma az általános. Részint maga az idős ember ódz­kodik otthona elhagyásá­tól, részint pedig akadály a helyszűke is. Ennek el­lenére Szegeden három­százhetven személy szo­ciális otthoni elhelyezé­re van lehetőség. A Tolbu­hin sugárúti intézmény­együttes másik szárnyá­ban, az időskorúak szociá­lis otthonában 160-an lak­nak 1—4 ágyas szobákban. — A beutalásnak itt több kritériuma van, mint a garzonházban — tájékoz­tat az igakgató. — A váro­si tanács egészségügyi osz­tálya vizsgálja a rászo­rultság mértékét, a szociá­lis körülményeket, föltétel, hogy a jelentkező a nyug­díjkorhatáron túl legyen, állapota kórházi ápolást ne igényeljen. — Az anyagi háttér itt mennyire számít? — Szociális otthonba senki nem a keresete alap­ján kerül be. 'Aki rászorul, az ingyen is lakhat itt, ha nem tudja fizetni a gon­dozási díjat. A legmaga­sabb összeg azonban 2070 forint. — Az ellátás miben kü­lönbözik itt a garzonházi­tól? — A két egység ellátása egymásra épül, egymást kiegészíti, ezért is tud — jó szervezéssel — még gaz­daságosan működni az in­tézmény. Alapvető különb­séget talán csak kényelmi szempontok alapján tehe­tünk: a szobákhoz közvet­lenül itt nem kapcsolódik fürdőszoba és több ágyat is elhelyezünk egy-egy he­lyiségben. Az élelmezésben sem akkora a választék, itt csak egy menüt kíná­lunk. 'Egyébként a szociá­lis otthon lakóit is látogat­ja a fodrász és a manikű­rös, és nékik is jár a mo­sás és minden egyéb szol­gáltatás. Úgy szervezzük meg az orvosi ellátásit, az ügyeletet is, hogy az egye­sített intézmény soha nem marad egészségügyi fel­ügyelet nélkül. Belgyó­gyász. ideggyógyász szak­orvosunk is van, rende­lőnk jól fölszerelt. — Erezhető-e már, hogy a szegényedő ország szű­kebb marokkal méri a pénzt a szociális intézmé­nyeknek is? — Eddig — imivel a vá­rosi tanács költségvetését még nem ismerjük — kü­lönösebb gondunk nem volt Igyekszünk ésszerűbb szervezéssel ott spórolni, ahol lehet De nemcsak a pearzzel takarékoskodunk: 1 i p* megpróbálunk az ápolónők energiájával is jobban gazdálkodni. Azáltal pél­dául, hogy főfoglalkozású gyógyszerészt alkalma­zunk, hogy korszerűbb ételhordó kocsit vettünk, vagy külön erre képzett „mobilizátor" mozgatja az ágyban fekvő betegeket, több idejük jut a nővérek­nek a lélek gondozására. — Van ehhez megfelelő szakképzettségük? — Üjitásként létrehoz­tunk egy mentálhigiénés csoportot, főiskolai vég­zettségű vezetővel. Úgy ér­zem, hogy az anyagi fölté­telek mellett egyre inkább szükségük van lakóinknak lelki támaszra. Amolyan .anyáskodó" intézmény­nyé szeretnénk válni, amelyre a precíz ellátáson kívül jellemző a meleg családi Jégkör. Ezért amit csak lehet, együtt megün­nepelünk, a ceremónia, a közös szórakozás, kirán­dulás élménye megnyug­Nagy tászló felvételei tatja, összehozza az embe­reket — Mit vár az igazgató az itt dolgozóktól, mert­hogy ez nem hagyományos értelemben vett egészség­ügyi intézmény. — Százhetvenhárom al­Jcalmazottunk közül 64 egészségügyi dolgozó, kö­zülük 40 szakképzett. Alap­vető követelmény, hogy valamennyien tisztába le­gyenek az idős kor sajá­tosságaival. Azzal, hogy néhányan bizony szőrszál­hasogatóaJc. hogy feledé­kenyek, hogy százszor is el kell mondani nekik ugyan­azt — változatlan. türel­mes hangsúllyal. El kell viselni az agresszivitásu­kat is akár, hiszen magas karban szinte elkerülhetet­len az agyérelmeszesedés. Aki idejön dolgozni, an­nak ezek tudatában' el kell döntenie, meri-e vállalni ezt a nemes, ám mély em­pátiás készséget igénylő munkát. Hivatástudat és fizetség Takács Jenóné szakkép­zett ápolónő: — Az alsóvárosi szociá­lis otthonban kezdtem dol­gozni, 18 évvel ezelőtt. Sze­retem az idős embereket, megértő vagyok velük, hi­szen tudom, egyszer mi is megöregszünk ... Nem te­szek különbséget a körü­löttük végzett munkák kö­zött, elvégzek mindent az ágytálazástól a takarításig, merthogy ezek az embe­rek rám vannak szorulva. De szívesen viccelődöm is velük. A múltkori kirándu­láson csak Ancika voltam, nővér nélkül. Én ezt a vi­szontszeretetet, a közvet­lenség viszonzásaként ér­tékeltem ... Anci nővér az első eme­let 44 lakóját látja el, kis híján havi 12 ezer forin­tért. Viski Gyuláné az idő­sek otthonában részleg­vezető nővér hét éve, ez­zel együtt már 25 eszten­dőt töltött az egyesített in­tézményben ö is a Mátyás téri öreg, műemléképület­ben kezdte: — Mint ápolónő, dol­goztam belgyógyászaton és sebészeten is, de végül az idősek mellett kötöttem ki... Én is dolgoztam há­rom műszakban, így meg tudom érteni az irányítá­som alatt ügyködő 18 nő­vér gondjait, de a tapasz­talataimat is átadom ne­kik. Olyan gárda ez, hogy a doktornő azt mondta, nem cserélné el őket a ce­lebrovasculáris osztály nő­véreivel. — Mit tesz itt az ápoló­nő, ha észreveszi, vala­melyik lakó kedélyállapota megváltozott, ha magába fordul és szomorú? A kór­házban lelki vigaszra olyan sok idő nem jut. Es itt? — Itt föltétlenül szen­telünk időt erre, ha kell, fölszabadítjuk a nővért egyéb munkái alól, hogy beszélgethessen a rászoru­lóval. Előfordul az is, hogy valaki összeférhetetlenné válik. A beszélgetést ideg­gyógyászati kezelés is kö­vetheti. — Ügy értsem, gyógy­szerekkel csillapítják az ag­resszivitást? — Emögött a jelenség mögött meghúzódhat be­tegség, családi háttér vagy egyszerűen a tétlenség ha­tása. Van, amikor foglal­koztatással sikerül leköt­ni a figyelmét a „renitens­kedőnek", a gézlaphajtoga­tás például kiváló nyug­tató. De ha szükséges, ezt pirulában is beadjuk ... — Nővérke, 28 éves mun­kaviszony után ön meny­nyit visz haza a boríték­ban? — A bruttó fizetésem 13 450 forint. — ön is kivonult az egészségügyisekkel a me­gyeháza elé? — Én nem, de azt hi­szem, közülünk csak egy nővér vett részt a tünteté­sen. Bérezésemmel, a ju­talmazással — bár manap­ság minden pénz kevés a megélhetéshez — elégedett vagyok. A kórházban ala­csonyabb lenne a fizeté­sem. A lányom fele időt töltött az egészségügyben, mint én, 6 máshol 8000 forintot keres. Bodor Jánosné ugyan­csak 28 esztendeje egész­ségügyi dolgozó, s szintén az alsóvárosi otthonban „jegyezte el" magát ezzel a hivatással. — Szociális otthoni ápo­lónői képesítést szereztem, s azóta is három műszak­ban dolgozom. Alig tízezer forintért. Ha kérdi, én nem vagyok elégedett a fi­zetésemmel, munkám, s az eltöltött idő alapján többet érdemelnék. — Mi tartja mégis itt? — A kor tisztelete. Alap­elvem: minden idős em­bert tisztelni kell, s szép szóval hatni is lehet rá­juk. Nekem bárki kiönthe­ti a lelkét, biztos lehet abban, titkait nem adom tovább, nem hallja vissza holnap a másik lakótól. — Hogyan élik meg a lakók itt, ebben a zárt vi­lágban, ha valaki távozik közülük? — A nagyon betegeket, a haldoklókat elkülönítjük. Előfordul azonban várat-' lan halál is. Az — és ez a természetes — nagyon megrendíti a szobatársa­kat. Amikor bejelentjük, hogy ki távozott a házból, egyperces néma felállással búcsúzunk tőle, s néhá­nyan elmennek a temeté­sére ... Ilyenkor hosszabb ideig ülünk az ágyak szé­lén, és fogjuk egymás ke­zét. Szőriné Kóré Andrea ta­lán a legfiatalabb ápolónő itt, egy éve érkezett Ceg­lédről, ahol a kórházban dolgozott. — Nyaranta jártam Sze­geden, és mindig vágyódva néztem ezt a szép, virá­gokkal díszített, modern ipületet. Tudtam, hogy idősek élnek falai mögött, k kórházban is sok ko­ros, agyvérzést szenvedett beteggel foglalkoztam, is­mertem a világukat, s élt bennem az a szándék, hogy segítsek rajtuk. Ami­kor ideköltöztünk, elsó utam az otthonba vezetett. Meglepett az intézmény lakályossága, a magas szintű ellátás, az embersé­ges bánásmód és ez a csa­ládias légkör. Itt bácsinak, néninek szólítjuk a lakó­kat, vagy csak a kereszt­nevükön, mint otthon ... — Elégedett, látom. Mit szól a fizetéséhez? — Én, hatéves munkavi­szonyommal nem panasz­kodhatom: 8 ezer 100 fo­rintot keresek. Az egész­ségügyi fizetésemelések a fiatalabbaknak kedveztek. M/se után: belső béke A folyosón Ilonka _néni elegyedik szóba az igazga­tóval, ügyes-bajos dolgai­ban kér tanácsot Megkér­dezem tőle, hogy érzi ma­gát. Nem kell kétszer kér­ni, folyik belőle a szó: — Orosházán dolgoztam, kedvesem, az egészségügy­nél, i laboratóriumvezető voltam. Egyedül élek. Úgy vagyok, ahogy születtem. Érti, ugye? Vigyáztak rám, nagyon vigyáztak. Amikor fölszabadultunk, 39 éves voltam, akkor kezdtem dolgozni. Most 93 éves va­gyok. — Ki hinné — csodál­kozom — s hálás köszöne­tet kapok a bókért. Aztán suttogva, hogy más ne hallja, a fülemhez hajolva mondja: * — Jaj, szólnom kellene, néhány lakó itt ügy beszél, mint a kocsis. Olyan csú­nyán. — Majd hangosan, hogy a címzettek is meg­hallják, hozzáteszi: — De a nővérek, Mária nővér is nagyon kedvesek. Szabó G. Balázsné ta­nyáról került ide egy két­ágyas szobába. Nem bírta a városi vizet, vett hát egy kis jégszekrényt, ab­ban tartja az ízletesebb innivalót. — Negyedik éve élek itt. A lányaim meglátogatnak, van úgy, hogy a szegedi lányom hetente többször is. Hiányzik egy kicsit a kert, de tudja, ha tehetem, lemegyek az itteni park­ba, kapálgatok, gyomlálga­tok egy kicsit a napon. Sajnos, most fájnak az ízületes lábaim, s ez se fordult még elő velem — farsangkor nem tudtam táncolni. Bekopogunk egy másik szobába, ahonnan halk muzsikaszó hallatszik. Ma­rika nyit ajtót, aki a vá­ratlan vendég láttán a há­ziasszony zavartságával igazgatja a hímzett pár­nát, teszi arrébb az aszta­lon díszelgő virágcsokrot. Jegyesével él itt egy esz­tendeje. — Az alsóvárosi otthon­ban tartottuk meg az el­jegyzést, azóta élünk együtt. Egymás nélkül, meg enélkül a szép szoba nélkül talán már nem is volnánk — pityeredik el. — Mikor lesz ah esküvő? — kérdem. — Szüret után — somo­lyog a bajsza alatt a vő­legény. Amióta összekötötték a sorsukat, Marika egészen erőre kapott, beszédes, tetterős és vidám lett — tudom meg Anci nővértől. — Korábban ágyba vittek neki az ételt, a fürdőbe is kísérettel ment. Most? A helyzet magaslatán állva ó istápolja — és tartja szóval — élete új párját. S hogy mit jelent a lé­lek gondozása, bizonyítja a házban havonta kétszer megtartott misék, a gyó­nás, áldozás igazán „áldá­soa" hatása. A nővérkék a megmondhatói, milyen nyugalom és belső béke száll a kis szobák lakóira egy-egy, Isten országában tett, képzeletbeli kirándu­lás után .. Chikán Ágnes 1990. március 24., szombat 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom