Délmagyarország, 1990. március (80. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-13 / 62. szám

4 r 1990. március 13., kedd Egy „kompiéit" torzítás tanulságai Szokatlan hangvételű, és az igazságot sokszorosan elferdítő nyilatkozat jelent meg a Délmagyarország március 9-i számában. Farkas Árpád, a Komplett Ruházati Vállalat igazgatója arról fejti ki gondolatait, hogy miért nem sikerült vállalatukat szövetkezetté alakítani. Hangzatos, az ügyet részleteiben nem ismerők részére talán hihető megjegyzéseket tesz: „csődöt mondott az államigazgatás", „nem merték vállalni a döntés kockázatát", „az a tanács, amelyik az első valós döntéskor csődöt mond, aligha lesz alkalmas a jöI Vőben". „Megtapasztaltuk a pénzügyi diktatúra mérhetetlen pökhendiségét." De szó van itt a megyei tanácsról, mint „haldokló testületről", — „egy működésképtelen mechanizmus végeredményéről" is. Még ha egy vállalati vezetőnek egy adott ügyben igaza is van, akkor is rendkívül súlyos szavak ezek, ha pedig az olvasókat félretájékoztatja és valótlanságokat állít, az felelőtlenség, és az államigazgatás lejáratását is szolgálja. Miről van szó? A Komplett Ruházati Vállalat vállalati tanácsa úgy döntött, hogy átalakul szövetkezetté, kérte a közel 600 milliós vállalati vagyon szövetkezeti tulajdonba adását ingyenesen, ellenszolgáltatás nélkül — azzal az elgondolással, hogy ezt az ingyen kapott vagyont 40 százalékban üzletrészként, értékpapír formában átadja a tagoknak, lehetővé téve ezzel ezen részvények magánvagyonná alakulásának jogi lehetőségét is. Az elkészített alapszabálytervezet természetesen gondol a vezetőkre is, náiuk az üzletrész nagyságát a vállalatnál eltöltött munkaviszony, a munkakör, a munka minősége és hasznossága szerint további 30 százalékkal tartják indokoltnak növelni, ami azt jelentené, hogy a vezetők így ellenszolgáltatás nélkül milliós nagyságrendű üzletrészhez jutnának. A megyei tanács vezetése jó szándékkal kezelte a vállalat átalakulási kérelmét, még ilyen helyzetben sem zárkózott el az átalakulás feltételéit és módját magában foglaló megállapodás megkötésétől. Természetes az is, hogy miután nem egyedi, lényegtelen ügy elbírálásáról kellett véleményt alkotni, szakvélemények beszerzését is kezdeményeztük. Ugyanakkor az első perctől kezdve következetesen képviseltük azt az álláspontot, hogy ingyen, ellenszolgáltatás nélkül az állami vagyon, a jövőbeni önkormányzati tulajdon átengedéséről nem lehet szó, nem engedjük a vagyonátmentés tervezett formáját, mert a közösségi érdek megítélésünk szerint még ma is felette áll egy szűkebb kollektíva érdekének. Hajlandók voltunk viszont 9lyan megállapodás megkötéséről tárgyalni, melyben az állami tulajdon meghatározott hányadát ellenérték fejében engednénk át, többféle' kedvezménnyel is segítve a vállalat ilyen törekvését. A „pénzügyi diktatúra mérhetetlen pökhendisége" abban nyilvánult meg, hogy kizárták az állami tulajdon ilyen átventését, és leszögezték: a szövetkezetté alakulás, mint a gazdálkodás szervezeti formájának megváltoztatása egyúttal nem jelenti a tulajdonforma megváltozását is. Ezzel az állami tulajdonból automatikusan nem lesz szövetkezeti tulajdon, és ezzel az eljárással nem valósulhat meg az a kinyilvánított cél sem, hogy az átalakulással az állami vagyont kivonják a készülő privatizációs törvény hatálya alól. Amikor a tárgyalások során egyértelművé vált, hogy ingyenesen a Komplett Ruházati Vállalat nem kapja meg a közel 600 milliós állami vagyont, és ingyenes részjegyjuttatásra sem nyílik lehetőség, a vállalat elállt eredeti szándékától. Nem igaz tehát, hogy a tanács nem járult hozzá az átalakuláshoz, nem igaz, hogy nem merte vállalni a döntés kockázatát, nem igaz, hogy az első valós döntéshelyzetben csődöt mondott a tanács. Nem is volt meg a döntés lehetősége, mivel a vállalatnak ilyen helyzetben már nem kellett az üzlet, a vállalati tanács 1990. február 22-i ülésén hozott határozatában azt kérte, hogy a „megyei tanács illetékes testületei az 1990 márciusi üléseiken ne tárgyalják meg vállalatuk átalakulásának ügyét". Mertük volna vállalni a döntés kockázatát, csak ez nem felelt volna meg a vállalat eredeti elképzelésének, nem valósulhatott volna meg a vagyon ingyenes átmentése, s nyilvánvalóan ez nem tetszik most Farkas Árpád igazgató úrnak. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a privatizációtól való félelem -r mint hangoztatott érv — az egyszerű vállalati dolgozók jogos félelme. De munkál ez a félelem a vállalat vezetőiben is. Ha privatizáció lesz, nem lesz szükség vállalati központokra, talán még igazgatókra sem. Márpedig az igazgatói beosztás a Komplett Ruházati Vállalatnál sem jövedelmez roszszu ... Azért, valóban érdemes harcolni. De olyan áron is, hogy valótlant állítanak, és kígyót-békát mondanak arra a szervezetre, amelyik csak feladatát végzi, az önkormányzati vagyont védi, és az első hangos szóra nem árusítja ki az állami tulajdont? Farkas úr szemében akkor lett volna bátor, a döntés kockázatát vállaló, a döntés csődjét elkerülő a tanácsi szervezet, ha irreális kérelmüket az első szóra teljesíti. Ítélje meg az újságolvasó, hogy ki a hiteles, kinek van igaza és ki mond igazat ebben az ügyben! Lehmann István. a megyei tanács elnöke Kinek mi az ára? n Fehér-tóig nyúlik a Veres-birodalom A Szegedi Állami Gazdaság február közepén tette közhírré, hogy szerződéses üzemelésre átadja a fehér-tói halászcsárdát Pályázati feltételekről. egyebekről részletes felvilágosítás a gazdaság központjában — írta az újság, ahogy ez ilyenkor szokásos. Meg azt is irta: március 8-áig lehet beadni a pályázatot, s hogy a versenytárgyalást március 19-én tartják. Ezzel szemben a versenytárgyalás már február 26-án lezajlott, a hirek szerint az új „tulaj" március 14-én már meg is nyitja a csárdát. Miért vajon e sietség? 4,8 millió is kevés A bezárásig Zsiga György vezette a halászcsárdát. Többször akarta már szerződéssel vinni a boltot, de a gazdaság vezetői azt mondták: a csárda olyan reklám nekik, amit nem akarnak idegen kézbe adni. Efczel együtt Zsiga György is megpályázta most a csárdát, eddigi munkahelyét — miután február 2-án. vele együtt, az összes dolgozónak fölmondták (45 napos határidővel), mondván: az új tulajdonos majd új csapatot hoz. Történt azonban, hogy — szinte a pályázati hirdetéssel egy időben — megjelent egy jogszabály, miszerint szerződésbe nem adhatók az üzletek, csupán bérbe. Zsiga Györgyöt azonban ezután is úgy tájékoztatták a gazdaságban, hogy pályázni kell az. étteremre — noha bérbe adásnál a tulajdonos maga dönthet, kinek adja az üzletet. Ezzel együtt leírták Zsiga Györgynek, mik a feltételek. Ezek figyelembevételével adta be — lezárt borítékban — a gazdaság központjában a pályázatát Néhány óra múlva már a Budapesti úton levő vendéglőben találkozott Sztanó János igazgatóval, aki a szeme láttára fölbontotta a borítékot, és Zsiga György 3,8 milliós ajánlatát elolvasva, közölte: ez kevés. Másik kezében a Roosevelt téri halászcsárda-tulajdonos. Veres János ajánlatának leírását tartotta. Zsiga György belepillantott a papírba: 4 8 milliós ajánlatot tartalmazott. Mi tagadás, a csárdafőnök, aki hét évig dolgozott a Fehér-tónál, elkeseredett. Kicsit a magáénak érezte a csárdát. Már csak azért is, mert az őszi felújításkor, amikor három hónapra bezártak, a gazdaság igazgatója is arra kérte őket: tartsanak ki, s úgy segítsék a munkát, mintha a saját házukat építenék, hisz maguknak építik. Ügy is álltak a dologhoz. „Verseny"-tárgyalás Szomorúan konstatálta tehát, hogy minden bizonnyal új munkahelyet kell választania. A február 26-ára (ismeretlen okból) előrehozott versenytárgyalás előtt azonban váratlan dolog történt. Zsiga Györgyöt fölhívta egy férfi, érdeklődvén a csárdáról, s hozzátette azt is: ötmilliós ajánlatot tartalmazó pályázatot küldött a gazdaságnak. Ezek után az ügynevezett versenytárgyalás rövid volt, és velős. Bár azok, akik valamelyest ismerik a szegedi „vendéglős" viszonyokat, biztosak voltak ai. eredményben. Szóval, az egybegyűltek előtt megjelent Sztanó János igazgató, s közölte, a Csárdabérletet Veres János 5,1 milliós ajánlattal nyerte meg Több szó nem is esett a dologról, ha csak azok méltatlankodását nem említjük, akiknek két nappal korábban 4,8 milliós Veresrajánlatról volt tudomásuk. Az események gyorsan peregtek. Ujabb két nappal késóbb, február 28-án Sztanó János igazgató termelési tanácskozást tartott a csárdában s közölte, 4-éig tart igényt a dolgozók munkájára, de hozzátette: Veres úr mindenkit átvesz, aki hajlandó az új tulajdonossal (azaz bérlővel) dolgozni. Veres űr pedig megnyugtatásul azt mondta: nem kell senkinek megijedni, nem verik az alkalmazottaikat, ugyanolyan közönséges kocsmárosok, mint mások, esetleg több sikerrel. Azt is megemlítette e beköszönő beszédében, hogy jelentősen bővíteni akarja az ételválasztékot, nonstop üzemelést tervez. Nem lesz vendégirtás — Gratulálok a legújabb birodalmához/ — fordultam az új gazdához, amikor befejeződött a tanácskozás. — Mióta szerette volna megszerezni a fehér-tói csárdát? — Tizenhárom éve pályáztam előszór. Akkor még nem csupán az épület miatt, hanem mert a halat nagyon szeretem. Es itt Veres János mindjárt röpke kiselőadást is tartott a halételekről, a főzés rejtelmeiről. — Ügy hallottam, először 4,8 milliót ajánlott a csárdáért, s csak az ötmilliós ajánlat hatására emelt az összegen. — Nem hallottam ilyet, mi eleve 5,1 milliót ajánlottunk. Gondolom, az mond ilyet, aki fájlalja, hogy nem, ő nyert. A gazdaság vezetése előzetes megbeszélés alapján hirdetett eredményt. amit mi is ott tudtunk meg, a gazdaságban. — Nem is feltételeztem, hogy már hamarabb tudták volna ... Viszont örömmel látom, hogy átveszi a csárda dolgozóit, nem kerülnek az utcára. — Ez természetes. — Hallottam viszont olyat is, hogy eddigi vendéglőiben is így tett, aztán lassanként cserélte ki a régi dolgozókat a saját embereivel. — Aki ezt állította, jó lenne, ha szemembe mondaná, mert azonnal följelenteném Be tudom bizonyítani, hogy akár a Gösser sörözőben. akár a Kék Csillagban, akár a KLskőrössyben. vagy a Roosevelt téri halászcsárdában a régiek vannak, illetve, aki elment, az azért ment, mert saját üzletet nyitott. — Tudja, nekem mindegy, hogy hívják a főnököv, ha étterembe megyek. Inkább az érdekel: mennyiért eszem. S ha megnézem a Roosevelt téri csárda árait, amik nyilván itt is mérvadóak lesznek, akkor lehet, hogy lemondok a halételről, ami eddig a Fehér-tón felébe sem került a várható mostani árnak. — Nézni kell a mennyiséget ós a minőséget is. Például ők 12 deka halból készítették a halászlevet, mi 15ből. Ha az lenne a célunk, hogy a vendéget kiirtsuk innen, hogy fizetnénk ezt a magas bérleti díjat? — Mit szeretne legközelebb megvenni? — kérdeztem végül. — Az öreg Hungáriát. De ez csak álom Beszélgetésünk után még Jártamkeltem a csárda dolgozói között. A zenészek — Rács Géza, Kovács János. Kovács Árpád, Idul Sándor — éppen bebocsátásra vártak az új főnökükhöz, s remélték, hogy szükség lesz rájuk ezután Is. Varga Zoltán, aki évek óta pincér a csárdában, szintén úgy nyilatkozott, maradni akar, megszokta ezit a helyet. Tanács Vincéné szakács, akin döntően múlik a halászlé, s persze, a többi étel minőségé, mindenképpen menni akar. „Minek maradjak?" — mondja. „Mellém állítanak valakit, mig kifigyeli a fortélyt, aztán mehetek. Inkább mos; megyek." A beszélgetés során azt is megtudtam: Fehér-tón 18 deka halból készítették a hallevet így volt fele az ára a most várhatónak. Csak a pontosság kedvéért... Kinek az érdeke ? Ha az olvasó idáig eljutott az olvasásban, talán megkérdezheti: ml is igazából az érdekes ebben a csárdaügyben? Nos, az előbbiek adják az egyik magyarázatot: az egyszerű étterem-látogatónak a zsebére megy, ha a nagy hal megeszi a kis halat — hogy stílszerűek legyünk. A másik? Vajon mi érdeke fűződhet a gazdaságnak a bérbe adáshoz éppen most, amikor a privatizációs törekvések olyan helyzetet teremthetnek, amelyben egyszercsak a bérló tulajdonossá, a gazdaság pedig „csárdanélkülivé" válik...? A gazdaság vezetője nehéz anyagi helyzetükre hivatkozott, amelyen segíthet Veresek ötmilliója. Csakhogy, ha tulajdonosváltás lesz, nem biztos, hogy befolyik ez az ötmillió... Eladásnál viszont tíznél többet is kaphatott volna a gazdaság. Nem látszik tehát a kívülálló számára a gazdaság érdeke. Hacsak más érdekekről nincs szó, a háttérben. Annál is inkább, mert állítólag külföldi tőkés is érdeklődött a csárda iránt, nagy pénzzel. A pályázati határidő előre hozását talán azzal is lehet magyarázni: a külföldi tőkés ajánlatát megelőzendő kellett gyorsan dönteni... Effajta kétségek után kerestem fel Sztanó Jánost, a gazdaság igazgatóját — Tudjo, az alakult ki bennem, annak, hogy éppen most adja bérbe a halászcsárdát, kell hogy legyen valami nyomós oka. — Van is nyomós oka — mondta Sztanó János —, az. hogy a gazdaság veiszteséges, amit valamilyen módon csökkenteni szeretnénk Többek között úgy, hogy a csárdából is a lehető legnagyobb hasznot húzzuk ki. — Csakhogy ami most elméletileg nagy haszonnak tűnik, lehet, hogy hónapok múltán aprópénz lesz csak. Ezért fölvetődik az emberben: nincs-e valami személyes érdekeltség a há;térben? — Itt szerintem mindenki jól járt: a gazdaság is, mert pénzhez jutott, a dolgozók is. mert tovább dolgozhatnak a csárdában. A vezető esete persze más, bár még 6 is maradhatott volna, ha akar. De ha arra gondol, hogy én személy szerint hasznot húztam abból, hogy Veres Jánosék kapták a csárdát, akkor téved. — En ilyet nem mondtam. Gondolni pedig — mindenki azt gondol, amit akar. Balogh Tamás Expo-programok ötletpályázata Nem tudom, milyen érzésekkel állt fel a múlt héten a technika háza nagytermét megtöltő népes közönség azután. hogy a nyugalmazását kért kormánybiztos. Somogyi László befejezte tájékoztatóját a világkiállítás előkészületeiről. Azért nem tudom, mert a hallgatóság kérdéseiből legalább annyira nehéz volt következtetni a támogató, vagy ellenző szándékokra, mint az eddigi sajtónyilatkozatok lényegénél többet megtudni az előadótól. Kétségtelen, a sok bizonytalanság akkor fordulhat át teljes bizonyosságba — tudniillik, hogy lesz, vagy nen; lesz magyar partnere Bécsnek —, ha az új kormány a világkiállítások nemzetközi irodája, a BIE május 24-ei közgyűlésén leteszi az asztalra az általános szabályzatot s 420 ezer francia frankot — s ezzel a lépéssel elkötelezi magát szerződésszerűen is. (Még azután is visszaléphetnénk persze, de csak igen tetemes presztízsveszteség árán ...) Az előkészületek — erőtlenségük ugyan szembeötlő — mégis haladgatnak. Szegeden például a múlt esztendő őszén — tanácstagi javaslatra — létrejött egy ad hoc bizottság, hogy legalább tájékozódjon, kik lehetnének a lehetséges partnerek. Meglelni a kapcsolódási pontokat a város és a fő helyszín programjai között, feltérKépezni a régió adottságait — ezzel a céllal munkálkodik ezekben a hetekben a szűk csapat Anynyit máris megállapíthattak: Szegednek nincs túl sok esélye, hogy a hivatalos programba bekerüljön (kivétel talán csak Opusztaszer). Ezért úgy fogalmaz ták meg a legfőbb elvét a világkiállítás helybéli előkészítésének, hogy csak arra vállalkozzon a város, amire Expo nélkül is szüksége volna. A másik mozgató elv, hogy Szegednek ki kell tekintenie az egész megyére, s fölvállalni bizonyos koordinátori szerepkört — már ha lesz mit koordinálni... S hogy legyen mit összehangolni, azt tervezik: ötletpályázatot írnak ki hamarosan. S ezen persze bárki részt vehet, akinek a Nagy Show-hoz illeszkedő, gazdasági háttérrel is megtámogatható programjavaslata van. P. K. Foglalkoztatási Alapból Húszezer új munkahely Az iden a legrászorultabb öt megye kapja meg a Foglalkoztatási Alapból a munkahelyteremtő beruházások támogatási összegének döntő részét. Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád, Komárom-Esztergom, Szabolcs-SzatmárBereg és Baranya megye 1,2 milliórd, a többi térség öszszesen 0,45 milliárd forintot kap az alapból. Ez utóbbi összeget még a műit évi pályázatokra folyósítandó támogatás, valamint a területfejlesztési feladatok is terhelik — tájékoztatta Mátyás Pál, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal területi osztályának vezetője az MTI munkatársát. Az 1988-as, 1989-es pályázatokra felhasznált pénzek segítségével mintegy 20 ezer új munkahely létesült, illetve létesül a jelenleg is megvalósuló beruházások révén. A munkahelyteremtő fejlesztésekre beadott pályázatok elbírálásánál az az egyik alapelv, hogy a támogatás a teljes fejlesztési öszszegnek legfeljebb 30 százaléka lehet A másik, hogy egy munkahelyre nem juthat 500 ezer forintnál több hozzájárulás. Ezek a támogatások lényegében 5 év alatt visszafizetendő kamatmentes kölcsönök.