Délmagyarország, 1990. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-12 / 36. szám

5 1990. február 16., péntek % Már az erdélyi forradalom előtt észrevettem a kapualjba állított zsákot. Nem kellett magas szakképesítésű vegyésznek lenni ahhoz, hogy megállapítsam: közönséges sóról van szó. Tél van, balesetet lehet megelőzni vele, s még mielőtt napirendre tértem volna felette, arra a lehetőségre is gondoltam, ami kevésbé volt valószínű, de „a levegőben lógott" december utolsó napjaiban! netán ismeretlen egyének (szekusok?) lesnek rám a kapualjban, egy mozdulattal a szemük közé szórom a sót, s illa berek... — már egyszer játszottam ebben a szerepben. Persze' a valóság sokkal prózaibb, mint a még mindig menekülő ember agytekervényeiben polgárjogot nyert látomás. A sóról az „Zöld" só ember fiának eszébe juthat mindennapi kenyerünk, esetleg a nyúl farka, netalán a sósav, melynek szerepe az ipari forradalomban nélkülözhetetlen, s mint a termesvári temetőről tudjuk, embertelen célokra is felhasználtatott még a közelmúltban. Napokig békésen együtt éltünk a zsák sóval. Már észre se vettem, hogy ott van, amikor arra figyeltem fel, hogy nincs a helyén. Nyomozni kezdtem. Fűtfát kikérdeztem, mindenki vonogatta a vállát, s ezt természetesnek vettem, mivel a füvek és fák — ez köztudomású — esküdt ellenségei a tömény sónak. Erre alapozva, ennek tudatában lépett a szomszéd. Aki megbecsült szakember — jókezű asztalos — a maga munkahelyén, gondolatvilágát tekintve ösztönös természetvédő. Bevallotta: fogta a zsákot és gyermeki segítséggel a kukába helyezte. Óvatosan. Nehogy kiszakadjon a zsák. A kukatologatók viszont beleszakadnak — gondoltam, s kajánul magam előtt láttam azt a pillanatot, amikor emelni pró'bálják a megszokott súlyú bádogot... Büntetésképpen azóta sem talált gazdájára eme kivételes bádogtartály. A szomszéd érve azóta is egyértelmű: nem sót, homokot kérünk! Most már tudom: ezért késik a hó! P.S. //;'///a//// • • • -v;/.' v/'r* ' ' •-.-/ A', v A tudós közbeszól Ófaluban mégsem lesz „temető" — Hogy a temető nem épült meg ez egy falu, s az ott élő emberek győzelme. Azoké, akiknek 7 évvel ezelőtt a feje fölött döntöttek. A környék faluinak elöljárói sem juthattak szóhoz a különböző bizottságok tárgyalásain. Néhány éve azonban Mecseknádasd-Ófalu élére új tanácselnök került, agilis, egyetemet végzett ember, aki felelősnek érezte magát a községek biztonságáért. A Baranya Megyei Tanács vezetői sem találták megalapozottnak a Paksi Atomerőmű Vállalat terveit s mielőtt kiadták volna az építési engedélyt, egyik kollégámmal együtt felkértek bennünket szakmailag opponáljuk a hozzájuk beterjesztett anyagot. — Miért épp önöket kérték fel? — Elsholtz László hidrogeológus, a Mecseki Ércbányászati Vállalat munkatársa volt évekig, jómagam pedig valaha Pécsett az uránbányászatnál dolgoztam mint geológus. A megbízók tudták: jól ismerjük a területet. Ketten egy hónap alatt begyűjtöttük a megfelelő adatokat s ezekből kiderült: 27 komoly kifogás, ezek közül 6 kizáró tényező szól amellett, hogy a tározót ne itt építsék meg. — Hogyan történhetett, hogy az alkalmatlanság korábban nem derült ki? — A PAV sajnos nem a kérdésben kompetens intézmények szakembereivel választotta ki a'területet. — Úgy tudom, Ófalut az Akadémia ajánlotta. — Az Akadémia hat-hét helyet jelölt meg, ezek közül csupán egy volt Ófalu. Hogy az atomhulladék tározására melyik hely a legalkalmasabb, arról talán nem a Földmérő és Talajvizsgáló Vállalat, a Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóintézet, a Miskolci Nehézipari Egyetem földtan-teleptan tanszékének munkatársait kellett volna megkérdezni, hanem, mondjuk a Magyar Állami Földtani Intézetet, vagy az Eötvös Loránd Geofizikai Intézetét. Hiszen ezekben a kérdésekben ók lettek volna legautentikusabbak dönteni. A szakemberek kiválasztását feltétlen bizonyos kapcsolatok és érdekek motiÓfalu határában nem lesz atomtemető — szól a hír. A hét esztendeje tartó ügy tehát lezárult. A harc és az eredmény példaértékű, hiszen ilyen volumenű beruházást eddig e hazában nemigen sikerült társadalmi ellenállással feltartóztatni. Ez is egy jelzés: az állampolgárok sorsukat már nemcsak a kocsmaasztalnál „dönthetik el". Hogy Ófalu nemcsak politikai, de szakmai győztese is lett egy — letűnt korszakból ráhagyományozott — ügynek, althoz a tudomány néhány képviselője is hozzájárult. Egyrészt tudásával, tapasztalatával, másrészt azzal, hogy honi körökben tudományos reputációját veszélyeztetve felvállalta Ófalut. Hogy a terület"alkalmas-e atomhulladék-temetőnek, ázt legutóbb egy független szakértői bizottság vizsgálta. Ennek volt elnöke Szederkényi Tibor egyetemi tanár, a JATE ásványtani geokémiai és kőzettani tanszékének vezetője. válták. Ma még nem tudjuk milyenek. Hogy Paks miért küzdött ezért a beruházásért, az érthető, hiszen az évek alatt körülbelül 200 milliót invesztált bele. — Önöknek milyen szakmai kifogásaik merültek fel? — Többek között hét forrás ered a tervezett tározó 500 méteres körzetében. Űrfelvételek bizonyítják: a kijelölt terület tektonikus helyzete sem megfelelő. Az utóbbi száz évben négy jelentós földrengés volt errefelé. Fennáll a domboldal suvadásának veszélye is. A kőzetek vízáteresztő tulajdonságai sem kielégítóek, így katasztrófa esetén a radioak-' tív anyagok az elbomlás előtt belekerülhetnek a források vizébe . Arról már nem is szólok, hogy francia kutatók tapasztalatai alapján Nyugaton minden olyan területet társadalmilag is veszélyesnek tartanak, ahol a népsűrűség meghaladja a hetvenet. Washingtonban a legutóbbi geológiai világkongresszuson komoly szaktekintélyek — a társadalmi ellenállást elkerülendő — azt ajánlották: a radioaktív hulladékot, ahol lehet, a föld mélyében helyezzék el. A nyugatnémetek 850 méter mélyen kősóba ágyazzák, az ÚSA-ban, a Yucca hegység gyomrába riolittufába, Ófaluban pedig egy domb tetején a felszíntől tizenöt méter mélyre egy laza szerkezetű kőzetbe akarták temetni. — Nem értem, a tervezők miért nem vették figyelembe a nemzetközi paramétereket? . — A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség bécsi szakemberei kétszer is jártak a helyszínen, de már csak akkor, mikor a beruházók egy csomó pénzt beinvesztáltak a temető előkészítésébe. Az első lépéseket a hulladéktározó ügyében politikai, amolyan központi bizottsági szinten tette meg ez az ország. Tény, jól hangzott akkoriban; nekünk is lesz atomerőművünk. Hiszen négyven éve hangoztatjuk; kevés az energiánk! Hogy őszinte legyek, nem vagyok benne biztos, kell-e nekünk ennyi energia, mint amennyit most már termelünk. Az a gyanúm, sokkal takarékosabban, gazdaságosabban is meg lehetett volna tervezni ennek a kis országnak az energia-háztartását. — Ófalu most győzelmet aratott, de vajon van-e olyan hely az országban, ahol majd nem fognak tiltakozni az emberek a hulladéktemető ellen? — Az helyes, ha az emberek tiltakoznak, joguk van ehhez. Ne csodálkozzunk, ha ezek után gyanakodva fogadják a javaslatokat. Hogy ez ne így legyen, ahhoz az kell: a tudomány visszanyerje presztízsét. Az ismeretterjesztésre, s ebben az értelmiség közreműködésére a jövőben óriási szükség lesz. Az embereknek tudniuk kell a rájuk leselkedő veszélyekről, de bízniuk kell a tudósokban is, akik azon munkálkodnak, hogy megvédjék őket ezektől. Egyébként jelen esetben is van megoldás. Az atomhulladéknak ott a helye, ahonnan a radioaktív anyagot kitermelték. Vagyis a korábban kibányászott uránérc helyén. Az átgondolatlan beruházásokért pedig, úgy tűnik, minden esetben duplán kell fizetnünk.« Pacsika Emília m< X m % "-i 1 i : 1 4 • . é . § -- | — .J ' . .. •• t-V,\.Ti.•..•SS*: Kibuc együttes: Egy tartalékos naplója Híre kelt. hogy nagyszabású vendégjárás várható márciusban. táncszínházak jönnek Szegedre. Krámer György balettigazgatót kérdeztük a programról. — Az izraeli Kibuc Táncegyüttes március 7-én lesz a vendégünk a Nagyszínházban, nagyon érdekes programmal. Egy tartalékos naplója címmel az arab —izraeli konfliktus nyomán született, ám békepárti koreográfiát hoznak. Mivel az együttes alapítója az 1948-ban kivándorolt, különös sorsú, magyar származású Judit Arnan, érthető, hogy magyar vonatkozású táncműveik is vannak a repertoárban. Ilyen a Terrakotta asszonyok című. Kovács Margit kerámiái által ihletett darab. — Beszélt már egy interjúban arról, hogy több hónapig dolgozott Izraelben. Személyes ismeretségnek köszönhető a Kibuc együttes szegedi szereplése? — Tavaly náluk dolgoztam, megismertem valamennyire azt a rendkívül érdekes világot, amelyben a kibucnyikok élnek. Sokan utópisztikusnak találják ezt a sajátos, kommunisztikus eszmék alapján berendezett társadalmat, pedig 1893-ban hozták létre az első kibucot — s azóta létezik. Mivel a kibucnyik azt tartja, hogy a napi munka mellett kiteljesítheti az ember önmagát, a kibucokban számos színvonalas művészeti együttes létezik. Számukra természetes, hogy az egyik nap a művészeti alkotásé, a másik nap pedig elvégzik a rájuk jutó fizikai munkát a kibucban. Márciusi vendégeink előadása, biztosan állíthatom, élmény lesz mindazoknak, akik érzékenyek a föltétlen odaadásból születhető művészi produktumokra. — A Népszínház Táncegyüttese következik március 13-án. Kinek ajánlja az ő produkciójukat? — Szegedről elszármazott táncművészek Szögi Csaba és Énekes István vezetik a népszínházi együttest, azt hiszem tehát, nem ismeretlen itt az a stílus és műfaj, amit képviseb nek. A matéria, amiből dolgoznak, a folklór, de ezt az anyagot a táncszínház egyik elemeként használják. Azoknak ajánlom, a budapesti bemutatójuk előtti, Állami Lábszínház című produkciójukat, akik kedvelik a néptáncot, érzékenyek a groteszkre és a fejüket is szeretik használni a színházi nézőtéren. — A harmadik márciusi est bevételét információim szerint az erdélyi magyar folklórkutatás megsegítésére ajánlják föl. Kik lesznek a szereplói a Tánckaláka című műsornak? — A Szegeden működő néptáncegyüttesek és a balett. A Martin György Alapítvány számlájára utaljuk a bevételt. Bár egymást érik mostanában a felajánlás műsorok, a március 26-i előadás attól lesz egyedi, hogy tisztán táncos produkció, amatörök és profik együtt lépnek föl, akiknek van talán közös mondanivalójuk. Én legalábbis fontosnak tartom, hogy a munkáink hassanak egymásra. Nemkülönben fontos nekem, mint táncosnak, hogy a még föllelhető erdélyi folklórt folyamatosan kutathassák. — Mi indította arra, hogy ezt a „táncos hónapot" megszervezze? — Amikor Szegedre kerültem, arról beszéltem, hogy a színvonalas balettegyüttes megteremtése csak az alap. Azt szeretném, ha a városban valódi, pezsgő táncélet lehetne, s ennek érdekében — amíg csak módomban áll — szeretnék a mostanihoz hasonló vendégjárós hónapokat is szervezni. Biztos vagyok benne, hogy a táncművészettel olyasmit tudunk nyújtani, ami ebben az inflációs, gazdasági összeomlásos. többpártrendszeres, átmeneti világban fontos az embereknek — s ami szavakkal kevéssé, de a mi nyelvünkön kifejezhető. — A negyedik hónapja tartó színházi válságban ön és a balettegyüttes nyíltan vállalta Ruszt József és színészei melletti álláspontját. A csaták közben egyáltalán nem ideális szellemi és .anyagi közegben keményen dolgoztak, próbáltak és előadásokat tartottak. Milyen végkifejletre számítanak? — Reménykedünk még, hogy a szükséges színházi átalakulás végbemegy és progreszszfv szellemiségű, összetartó, tehetséges emberek színháza lesz a szegedi. Ezt azonban nem lehet karba tett kézzel várni. A mienk nehéz pálya, testünk-lelkünk állandó karbantartását igényli, s nincs sok időnk. Azt hittem novemberben, hogy végre a lényegről lehet itt beszélni, vagyis azokról a feltételekről, amelyek szükségesek a valódi színházi produktumok, a színvonalas előadások létrehozásához. Ám a viták kisiklottak, a figyelem elterelődött a lényegről, s mindenről volt már szó, csak arról nem, milyen racionális tervek léteznek a szükséges színházi átalakításra. Még reménykedem, hogy ezt megbeszélhetjük, s nyomában cselekedhetünk. Ha nem reménykednék, mar nem lennék itt. S. E. Royal Irodalmi Kávéház Megszámlálni igen nehéz lenne, hányszor mondtuk, írtuk az utóbbi időkben: egykét éve ez vagy az az írás vagy cselekedét elképzelhetetlen lett volna. Most e megszámlálatlan (s talán megszámlálhatatlan) sorozatot gyarapítja a Royal Irodalmi Kávéház ma. esti beszélgetése. Mert bizonnyal állítható: nem sokkal korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy Bulányi György nyilvános fórumon közönség elé lépjen. Ki is Bulányi György, vagyis Páter Bulányi, hogy a róla és általa (is) írt könyv címét használjam? Tömören úgy lehet megválaszolni e kérdést: a magyarországi keresztény bázisközösségek lelki és szellemi- atyja. 1952-ben a Rákosi-rendszerben életfogytig tartó börtönre ítélték (talán csak pap mivoltának „kö-\ szönheti", hogy nem halálra), a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének Páter Bulányi bűntette miatt. Annyit tett, hogy hívő fiatalokból kisközösségeket Hozott létre, azokból, akiket „keresztény voltuk kötelez arra, hogy ne nézzék tétlenül azt a rombolást, amit a diktatórikus terror minden eszközét igénybe vevő ateista államhatalom a maga monopolhelyzete következtében a társadalomban el tud végezni" — hogy magát Bulányit idézzem. 1956 viharos napjaiban szabadult, de 58 elején, amikor összegyűjtötték a „kintlévőségeket", ismét börtönbe került, s újabb négy évet töltött ott. A mai napig érvényes az életfogytiglani büntetése, amiből csak kegyelem folytán szabadult. Hivatalos papi ténykedésre azóta sem volt lehetősége. A pártállamot kiszolgáló egyházzal ugyanis szintén nézetkülönbségei voltak és vannak. Nem hajlandó megalkudni. De dolgozik, a hajdan beindított kisközösségi mozgalom atyjaként, hihetetlen munkabírással és tenni akarással — immár 72 évesen is. Ezernyi híve közül valaki még 1956-ban azt mondta: Mindszenty és Bulányi neve zászló a hívó emberek számára. Mindszentyről immár teret neveztek el. Ugyanazon Paskai bíboros avatta, aki alig egy éve még szükségtelennek ítélte Mindszenty rehabilitációját. Bulányit nem rehabilitálták. Nem kérte. De a kérdés ma este nemcsak az: miért nem? Hanem az is: az ötvenes évek léleknyomorító időszakának hogyan lehetnek máig tartó súlyos vonzatai egy kétségkívül kivételes személyiség sorsán keresztül ezrek életére. Erről is szó lesz ma este a Royalban, ahol a beszélgetés házigazdája: Balogh Tamás