Délmagyarország, 1990. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-12 / 36. szám

/[yen interjút szombaton Tőkés László szegedi látogatasa alkalmaval nem adott. Am a kérdések elhangzottak, s e sorok írója, bár önkényesen tette, a tematikára figyelve, olyan mesterséges „beszélgetést" szerkesztett, melyben mind az ö, kollégái, a barát Molnár János, vagy az egyetem rektorának. Csákány Bélának a kérdései szerepelnek. Mert nem lehettünk ott mindnyájan a püspöki rezidencián, vagy a JATE aulájában, netán a Honvéd téri református templomban, de még a hatalmas dómban sem. ^gész magyarországi útját komoly biztonsági felügyelet kíséri... •— Ügy van, a „legfőbb őrizetben". — Tud valami konkrét fenyegetésről, ami ezt az óvatosságot indokolttá teszi? — Azt mondták, ha már Romániában megőrizték Tőkés Lászlót, nehogy, az Isten szerelmére, itt történjen valami. Akárcsak meglincselnek, hogy ne beszéljünk egyébről. Ez polgárháborús ok lenne. Igen. ezért maximálisan igyekeznek biztosítani a védelmemet — Hogyan ítéli meg az új szakaszba érkező román— magyar viszonyt, nem illúzió-e kibontakozást várni a kisebbségi kérdésben, tekintettel az elmúlt napok magyarellenes megnyilvánulásaira? — A kérdést másként kell feltenni, mert nem az a kérdés, hogy mi lesz, hanem az: mi legyen. Ha sikerül, ha nem, nekünk csak egyféle magatartásunk lehet. Az tudniillik, hogy minden erőnkkel küzdjünk a gyűlölet falának lebontásáért. Egy ügyet nem feltétlenül a siker igazol... — A magyarellenes tüntetésekben mennyi volt ön szerint a spontán, avagy az irányított jelleg? — Most törnek föl a reális ellentétek. Nem kell tehát csalódottnak lennünk, mert hisz nem lehetett másra számítani. Igazából- most kezxlődik a tánc. Azt már nagy eredménynek tartanám, ha nem kerülne sor tettlegességre. Románok és magyarok között azelőtt is voltak kisebb verekedések, bicskázások Ezek előfordulhatnak ezután is. ezért még nem szabad megkondítanunk a vészharangot. Magyarországon nagyobb a nyugtalanság, mint amennyire erre okot adnak a román állapotok. A kisebbségi magyarság ügyét is dialektikusan kell felfogni. Jogaiért harcolni kell, tüntetni Kolozsváron, vagy Marosvásárhelyen, de mindezt a türelem és a békesség jegyében, nem viszonozva az indulatokat.1 Sajnos, a magyar sajtó többször is átvett nem éppen helytálló híreket a romániai magyarsággal kapcsolatban. A forradalom alatti attrocitásokról szóló rémhíreket például, de még nagyobb hibát követett el a Külügyminisztérium, amikor a magyar politikai pártok beavatkozásától határolta el magát. Ezek az ügyek nem voltak arányban „tálalásukkal", s most hivatkoznak rájuk — Szeretnénk figyelmeztetni a személyével kapcsolatos manipulációra is. Romániai falvakban a nép körében terjesztik, hogy ön a hibás a temesvári vérengzésért ... — Nem, nem. hát ez olyan gügye feltételezés... Különben már az első héten voltak ilyen hangok, úgy látszik, ezt most megpróbálják föléleszteni.' — Olyan országból jött, amelyet tönkretett egy diktátor személyi kultusza. Mit tud kezdenei saját kultuszával? — Ügy gondolom, (legfeljebb mítoszról beszélhetünk személyemmel kapcsolatban. Ez ellen is védekezni kell természetesen. De ha nem ártott meg a gyalázat, akkor igyekeznem kell, hogy ne ártson meg a dicséret és a magasztalás sem. Ez persze nemcsak rajtam, de a környezetemen is múlik. Hadd emeljem ki ebből a mítoszból azt, ami túlmutat rajta. Azt a páratlan élményt, hogy emberek tízezrei egységesülnek és mozdulnak meg, nem a személyem, hanem az általam képviselt magatartás és ügy miatt. Ilyen páratlanul nagy és kollektív élményben még nem volt részem. Személyi kultusz? Kérem, rántsanak vissza, ha elrugaszkodnék a földtől. — A kolozsvári magyar egyetemnek nyújtandó segítség ügyében milyen tanácsot adna, hogy román barátainkban eloszlassuk a bizalmatlanságot? — Elvi akadálya, úgy tűnik, már nincs az egyetem létrehozásának, bár bevallottan sokan nem örülnek ennek. Jobb volna együttmaradni, mondják, ekképp használva a tudományos gyűjteményeket. Ebből a követelésünkből azonban sem a volt. sem a mostani tanügyminiszter, sem a magyar demokrata közvélemény nem enged. — Hogyan itéli meg az egyház szerepét a jelenlegi kelet-európai változásokban? — Ez a kelet-európai rendszer csak az egyházakat hagyta meg — kénytelen-kelletlen — szellemi önállóságukban. Szinte egyetlen letéteményese maradt az egyház a szabad társadalom ügyének. Tíz évvel ezelőtt is azt mondtam, hogy az egyház az egyetlen virtuális ellenzéki intézmény, amellyel számolnia kell a diktatúrának Az egyház tehát újra olyan lehetőség előtt áll, hogy — akár a régmúltban — történelmi hivatást tölthet be. Mi a magunk szerény módján megkezdtük ezt Erdélyben, oly módon, hogy megalakítottuk Kolozsváron a Szent Mihály-templom plébániáján, a romániai magyarkeresztények szövetségét. Amikor Lehmann István megyei tanácselnök a püspöki rezidencián köszöntő mondatai egyik momentumában arra kérte Tőkés Lászlót, hogy tekintélye segítségével 6egítse a román és a magyar nép közeledését, az addig mozdulatlan tiszteletes bal keze hirtelen megrezdült, majd a kar önkéntelenül felemelkedett, s a nyitott tenyér végigsimított a fáradtság barázdálta arcon. Mintha a gond sötét fátylát akarná elűzni az újra megtámadott, ám elszánt remény elől. Hiszen ebben a pillanatban néhány száz kilométerrel odébb, egy Marosvásárhelynek is nevezett városban hetvenezer ember vonult némán, gyertyákkal és könyvekkel a kezekben, nem akarván mást, mint elemi jogot anyanyelvhez, iskolához, kisebbségi léthez. Nincs messze az egyetem aúiája a püspöki rezidenciától, ám az utat — biztonsági megfontolásokból — olyan gyorsan kell megtenni, hogy még a menet elé toppanó két gyermekre sem lenne idő. Nem, mutatja a biztonsági ember mozdulata. „Jaj, csak nem gondolja, hogy bomba van náluk" — szól közbe valaki. S ezi az elbizonytalanító közbeszúrás épp elég: hogy a k'csi lány megfogja a férfi kezét, s megtegye vele azt a néhány lépést, amire — úgy lehet — egész: életében emlékezni fog. Kétezer év távlatából cseng felénk a mondat: „Engetjjótek hozzám a gyermekeket!" Tőkés László szegedi programjáról Darvast László írt, a felvételeket Nagy László készítette. Ugyan kf gondolta volna a filiszteusok vagy az izraeliek közül, hogy a kicsinyke Dávidnak van esélye a hatalmas Góliát ellen. Esély? Ó, nem erről van szó, mondja Dávid. Mert egy ügyet nem feltétlenül sikere igazol... És nem kell túlságosan elgondolkodni, hogy megfeleltessük a szimbólumokat. A parittya nem más, mint a föltétlen, Istennek tetsző hit, s a gonosznak ellentálló szeretet, mely képes ledönteni a hatalmas, ámbár mégiscsak reszketeg lábakon álló bálványt. Önértékelés! — mondja Tőkés László a szegedi dóm több ezernyi közönsége előtt. A nemzeti érzéseiben megalázott, bűntudatától szenvedő nép nézzen végre azzal az egészséges önbecsüléssel magára, mely nélkül nem épülhet virágzó ország, sem szeretet, béke. Dávid a parittyát nyújtotta felénk. Elfogadjuk-e? „ ... Temesváron megalakítottuk a Román—Magyar Baráti Társaságot, jó volna, ha e kezdeményezés átnyúlna Szegedre is. Azonkívül olyan elképzelés lebeg a szemem előtt, hogy a Bánságban ki kellene alakítani mintegy a laboratóriumát a nemzetiségj együttélésnek. Az adottságok erre megvannak, hiszen oly sok nemzetiség lakja ezt a vidéket, g itt a legnagyobb a tolerancia, itt a legkisebb a nemzeti gyűlölködés, nem véletlenül, itt fogtak először össze a különböző anyanyelvű emberek." (Tőkés László) í •