Délmagyarország, 1990. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-10 / 35. szám

10 1990. február 10., szombat DM1 mqgqzin NYOMDAALAPÍTÓ KNEREK A gyomai csoda A régi gyomai nyomda Gyomát a századfordulótól kezdve a Kner család tette közismertté, századunk elsó évtizedeiben pedig híre határainkon túl is egyre nótt. A poros alföldi kisvárosban — amelynek sem középiskolái, sem könyvkereskedése nem volt, százharminc éve, 1860. február 5-én született Kner Izidor, régi felvidéki könyvkötók, „knyihárok" ivadékaként. Innen származik a neve is. A fiatalságában sokat próbált, vállalkozó szellemű, koldusszegény könyvkötósegéd 1882-ben alapított nyomdát szülővárosában, amely fennállása folyamán új korszakot nyitott a magyar könyvnyomtatás, tipográfia és könyvművészet történetében. A tehetséges, kitartó munkabírású, nagy fantáziájú Kner Izidor 1935-ben bekövetkezett haláláig állandó önképzéssel a művészi könyvtermelés és könyvnyomtatás úttöró mesterévé fejlódött. Amikor kis nyomdáját úgyszólván a semmiből megalapította, az ország nyomdai állapota siralmas volt, csupán néhány fővárosi és egy-két igényes vidéki nyomda működött. Új beruházásokra neki se telt, de megbízható szakmai igényessége, ötletessége, páratlan szorgalma átsegítette a nehézségeken. Eleinte egyedül dolgozott, késóbb maga nevelte ki munkatársait. Elsó gyorssajtóján díszes, nagyméretű betűmintalapot jelentetett meg. Könyvei rendezett tipográfiájukkal, szép, tiszta, éles nyomásukkal már a kor legjobb színvonalát tükrözi. Az üzem létalapját mindvégig a nagyszámú közigazgatási formanyomtatványok, 1890-tól kezdve pedig a báli meghívók kiadása képezte. A báli meghívók is tükrözik igényességét, melyek tervezésére — korát messze megelőzve — művészeket kért fel, amikor az alkalmazott grafikának még híre sem volt. A díszítésekre Geiger Richárd, Góró Lajos, Földes Imre, Saray Ákos, Major Henrik munkáit használta fel (Röpke Lapok). Meghívóival nemzetközi sikert is elkönyvelhetett magának. Az 1914-es lipcsei könyvművészeti kiállítás nagy aranyérmét nyerte el. Irodalmi vállalkozásait a századforduló táján kezdte meg, de ezirányú munkásságát 1907-tól legidősebb fiára, művészi törekvései továbbfolytatójára és kiteljesítójére, a modern magyar könyvművészet megteremtójére, Imrére bízta. Száz éve, 1890. február 4-én született, s 1944-ben, élete derekán a fasiszta terror áldozatává lett az európai hírű könyvművész, Kner Imre. A mesterség alapjait Gyomán sajátította el, majd 1904-tól Lipcsében az európai könyvkészítés évszázados fellegvárában tanult tovább. Ekkor kötött életre szóló barátságot a szakma későbbi vezetőivel. 1916ban vette át a könyvkiadás vezetését atyjától. Mesterségének nemcsak művésze, de tudós kutatója is volt, aki egész életén át a tipográfia és a könyvművészet hagyományának és újításának titkait fürkészte, írásaiban és a gyakorlatban egyaránt. A Kner-műhely a felszabadulás előtti évtizedekben a könyvkészítés iskolája lett. Ezt a szerepét máig megőrizte. Kner Imre munkásságának elsó felében a hagyományokat kutatta fel, és Kozma Lajos építőművésszel, az alkalmazott grafika úttörőjével népies átírású barokk szellemben újította fel (Három Csepke-könyv, Kner-klasszikusok, Monumenta Literarum). Fametszetes illusztrációkkal, a régi magyar nyomdák díszítóanyagának újjáélesztésével igen sajátos, szép kiadványokat készítettek, melyek nemcsak e hazában, hanem azon túl is megbecsülést hoztak a magyar könyvművészetnek. Kner Imre a fontolva haladás híve volt: „Azt akarjuk, hogy a múltban megszerzett erók ne vesszenek el, hanem szárnyat adjanak a mának és segítsék meghódítani a jövőt." Törekvésejt modern üzemben, modern eszközökkel valósította meg, erre nevelte munkatársait is, akik a szakma tudorai lettek, és ily szellemben vezetik ma is a nevét hordozó nyomdát, amely ma elsősorban a Kner által feltárt és modernizált hagyományt szolgálja. Kner Imre élete utolsó évtizedeiben az „új tárgyilagosság" képviselője lett a magyar tipográfiában a kor ízlésváltozását követve. Itt is a saját útját járta, mert eljutott a XVIII. század végének, a XIX. század elejének klasszicista betűtípusaihoz, amelyeket határozottan a magyar ízléshez illónek érzett. Kiadványait klasszicista betűk, szigorúan tárgyilagos, mértékletes térelosztás, a szöveg világos tagolása, a kompozíció síkszerűsége jellemzik. Azt vallotta, hogy az anyag, a technika és az adott nyomtatvány hármas egysége határozza meg a tipográfiai formát, amelyet a hagyomány tiszteletével egyeztetett. Élete utolsó éveiben a fasiszta terror fokozódása elleni tiltakozásként a nemzeti hagyományhoz menekült Misztótfalusi Kis Miklós Mentségének és Kölcsey Nemzeti hagyományok című művének kiadásával. E tette is példa és útmutatás a jelennek. BRESTYÁNSZKY ILONA A jóvátehetetlen színháza Pilinszky János egyik prózai írásában azon túnódik, hogy miért olyan ritka a jó utópisztikus regény. Megválaszolja: „pontosan azért, mert a költészetnek, ha csakugyan költészet, igazi közege a jóvátehetetlen." Mint oly sok fogalomnak, ennek a jóvátehetetlennek is más a jelentése „világi" környezetben, mint „teológiailag". A hétköznapi, mindenki által használt és birtokolt nyelv történeti alapokon fejlódött ilyenné: ismeri az elóidejűséget. A teológiai — a hit szabályai alapján — keresztény idószemléletű: minden örökidóktól létező, tehát a teremtő maga is folyamatos jelen. Mivel a világ e teremtő szándékban létezik, maga is szüntelen, Pilinszky szavával jóvátehetetlen. „Minden nagy mű abba hatol be, ahol már nincs mit tennie. És mégis: úgy lehet, hogy a hajdani véres és végleges eseményekben Shakespeare vagy Szophoklész hajtja végre az elsó tiszta cselekvést, ahogy a múlt idó munkálkodik azon, ami voltaképpen megváltoztathatatlan, mi több, megoldhatatlan." A keresztény avagy a jóvátehetetlen színházról alighanem Pilinszky Jánostól tudhatunk meg a legtöbbet. Részben azért, mert prózájában sokszor szólt a dráma nagy kérdéseiről, a színház válságáról vagy az isteni dramaturgiáról, másrészt azért, mert költészete, sót egész életműve is maga egy nagy dráma. Ó ugyan monológokat írt, de ezekben súlyos összeütközések, kétségek, belsó viták mutatkoztak meg. Az Apokrif csúcspontja is drámai szituáció: „Látja Isten, hogy állok a napon./ Látja árnyam kövön és kerítésen./ Lélegzet nélkül állani/ árnyékomat a levegőtlen présben." Nem véletlenül vonzódott Wilson színpadához, hiszen önmaga színházi eszményét találta meg. „Néma Színház: a természet közös nyelvét, Isten hallgatásának szavait, a nagy költészet Isten csöndjébe visszahajló egyetemes beszédét beszéli." Pilinszky, a misztikus költő azt az abszurd helyzetet kénytelen megélni — éppen az Apokrif írásának idején —, hogy Isten iránt érzett fölfokozott szeretetét csak nyelvileg képes kifejezni, de ez a „dramaturgiai szituáció" nem túri a szavakat. Színház születhetne ebból avagy kontemplatív csend, de a költó csakis a megírt művek által lehet a költészet művelője. így megíródnak a versek, de ez nem jelenji azt, hogy ne függesztené tekintetét az isteni dramaturgiára: „Minden emberi élet keletkezés és elmúlás párbeszéde, szükségszerűen drámai fölépítésű. Ez a dráma — nyíltan vagy lappangva — már gyermekkorunkban jelen van, végighúzódik egész életünkben, s annak végsó szakaszában többnyire fölgyorsul, mielótt végképp kisimulna." Természetes dolog — emlékeztetvén a katolikus hívó imitatio Christi-jére, a Krisztus-követés parancsára —, hogy az égi dramaturgia középpontjában Jézus drámája áll. Színházról — elvi alapon — a hívó ember csak úgy tud gondolkodni, hogy a kereszthalál üzenetét állítja ítéletei fókuszába. „Minden nagy vallás és mítosz szükségszerűen érintkezésben van egymással. Valahogy úgy, mint a jelentós művészi alkotások. Bach megértése nem zárja ki, hanem ellenkezőleg: segíti Mozart, Haydn és a többiek megértését. Miután Ödipusz öntudatlan bűne után , önkezűleg szúrta ki szemét: ártatlanságában előképe volt Jézusnak. Jézus magára vette a világ bűneit; Ödipusz viszont — istenei szeszélyéből — kiszúrta két szemét, mivel a görögök felfogásában a véletlen is szorosan és szervesen hozzátartozott az ember életéhez; a tudatosan elkövetett bún az öntudatlanul elkövetetthez." Ha nem is jártuk körül kellóképpen Pilinszky színházi gondolkozásának tartópilléreit, alighanem csak egy megválaszolatlan kérdésünk lehet: milyen a vallásos színház? „Agóniára vagyunk ítélve anélkül, hogy a halál nagyszerű fölmentését valaha is tudomásul vehetnénk, valaha is megtapasztalhatnánk... A drámairodalom aligha ismert ennél keserűbb problematikát." Mindezért a vallásos színház alkotója „egy misztikus szenvedélyével minden kelléket és járulékos elemet félretéve egyedül az emberi lét végsó kérdéseire szegezi tekintetét." DLUSZTUS IMRE Nyelvtanártalanság Ha végre-valahára elfoglaljuk helyünket az Európa-házban, fontos, hogy megértessük magunkat a már ott lakókkal. Már csak ezért is jól meg kell tanulnunk azon a nyelven, amelyiken ők jól megértik egymást. Ez lehet az angol, de miért ne tanulnánk más (nyugat-)európai nyelven is? Nem csoda, milyen nagy nyomás hárul oktatási intézményeinkre ez ügyben. Azért nem iskolát írtam, mert az egyetem is ebben a szűk cipóben jár. Ott képzik azokat a tanárokat, akik majd tanítani fogják az Európa-ház nyelveit. Ha valamelyik intézmény nem készült fel lökésszerű igénynövekedésbe hazánkban, akkor az az egyetem. Ha azt akarjuk, hogy egy évtized múlva idegen nyelveket jól beszélők sokasága lépjen ki a középiskola kapuján, akkor azonnal el kell kezdenünk a fejlesztést, hogy többszörösére emeljük a nyelvtanári szakos hallgatók létszámát. (Arra is kell gondolnunk, hogy a kiBORDÁS MATYAS Dal A kormosképű kisgyerek, az leszek, az leszek újra. Körmöm alja fekete lesz, égett kenyérnek a héja. Kényes társaim megverem, a kormosképű kisgyerek, az leszek, az leszek újra. S tudom, megint szerelmes is. Tudatlan nézem a Holdat, imát rebegek a Holdnak, csendben, mintha halott szólna. Ha elhívsz hozzád, nem megyek, mert félek rendőr-apádtól, hamis, csúnya mosolyától, anyádtól, néma anyádtól... Félek, hogy szeretni fogsz majd, nem fogom meg a kezedet. Ne mondj meséket se nekem, tüzes torkú sárkány leszek, s félni fogsz, ha feléd megyek. Tudom, a tengerek várnak, horpadt mellű homokvárak, fölbuksz, mint baba a táncban. .. s ölelni foglak, ölelni meleg fényű sugarakkal, aranysárga szavaimmal, csúfos-bolond haragommal, emlékemmel, tavaszommal... képzetteknek most majd az eddigieknél is nagyobb lehetőségeik lesznek a pályaelhagyásra. Például, hogy a tanári fizetések két-háromszorosáért beálljanak fordítónak, idegen nyelvű levelezőnek, előadónak.) Igen ám, de az egyetem falai nincsenek gumiból. Vezetói tehát azon gondolkodnak, hogyan lehet növelni a hallgatók számát. E célra új épületre lenne szükség. Valaki hallott arról, hogy a Világbank nyelvtanulási célokra pénzt tud adni. Puhatolóztak is ebben az irányban, de a visszajelzés váratlan érvvel bizonyult nemlegesnek: a szakértő azt mondta, Magyarországon az egyetemi kapacitások nincsenek kihasználva. Ha valóban olyan nagy lenne az igény a nyelvtanárképzésre és -átképzésre, akkor szombaton, sót vasárnap is lehetne órákat tartani, ott van kihasználatlanul az egyetem, mert a hallgatók és oktatók már péntek délután sem szívesen hallgatnak, illetve tartanak órákat. Minderre csak azt lehet mondani, hogy ez bizony így van. S nemcsak a tanárok dolgoznak így, hanem majd' mindenki. Ehhez szoktunk hozzá. Aszerint élünk már vagy másfél évtizede, hogy gazdasági fejlettségünk megengedi: heti negyven órát öt napra osszunk el, s az Úr pihenőnapjára még rádobjunk egy lapáttal, azaz nappal. Ezt vívmánynak tekintjük, s biztos vereségre számíthatna a választásokon az a párt, amelyik a hatnapos munkahét visszaállítását tűzné zászlajára. S ekkor jön egy szenvtelen, kívülálló közgazdász, aki azt mondja, tartsanak az egyetemek szombaton és vasárnap nyelvórát. Közgazdászunk bizonyára nemmel felelne a kérdésre: valóban olyan nagy szükségünk van nyugati nyelveket beszélő emberekre, mint ahogyan állítjuk? Ha így volna — érvelhetne —, akkor úgy megfizetnénk a jövő nyelvtanárait, hogy nemcsak a szombati, de a vasárnapi órákra is szívesen mennének. (Mondjuk a magán nyelvtanulás piacán kialakult órabérrel.) A közgazdász azt feltételezné továbbá, hogy ebben az esetben nyilván, az egyetemi oktatókat még jobban megfizetnénk, mert nagyobb tudásúak, mint tanítványaik, s ha nem fizetnék meg óket, maguk mennének azokra a helyekre, ahová tanítványaik készülnek. Dehát mi nem fizetjük meg sem egyiket, sem másikat (sem a többi szellemi munkát), tehát nyilvánvaló, hogy mégsem kell nekünk igazán az Európa-ház nyelveit oktató tanár, s az ezeket beszélő ember. Mondhatnánk persze a közgazdásznak, hogy drága uram, nálunk a szabad szombat vívmány, a pénteket pedig amolyan régi szombatként kezeljük, ezeket nem lehet visszacsinálni. Mire a közgazdász azt válaszolná, hogy ók ugyan még nem olyan fejlettek, hogy a félszabad pénteket is megvalósították volna, de a szabad szombat náluk is létezik. Ámde ettól még a társadalom egyik intézménye sem vált le a munkahét kéthetedére. Visszavághatnánk azzal, hogy az ötnapos munkahét beve zetésének nálunk is ez volt a félté tele, hogy, hogy nem, nem teljesült Azt meg végképp ne mondjuk neki hogy Budapesten százával állnak zárva a kis élelmiszerboltok, mert nem hogy szombat-vasárnapra, de a hét többi napjaira sincs, aki kinyissa óket. Erre ugyanis könnyedén rávághatná, hogy akkor semmi baj, emelni kell a boltok jövedelmezőségét, mondjuk úgy, hogy növelik az árrést a kereskedők és a gyártók érdekeinek egyeztetésével. Ha nó a nyereség, addig növekszik a boltok száma, amikor már nem lesz bolt újabb boltot nyitni. Erre nem vághatunk vissza azzal, hogy a kereskedő haszna 9 százalék, a hűsiparosé például 3, amiból egyik sem tud sem megélni, sem fejleszteni, mert akkor azt mondja, hogy ebben az esetben túl alacsony a fogyasztói ár, meg kell emelni. S ekkor hiába jövünk azzal, hogy a mi béreink hajdani — erősen támogatott — árainkhoz vannak megállapítva, s még ez a jobbik eset, mert néhány mellékes dologgal, a lakással, az orvosi ellátással meg úgy volt, hogy ingyen kapjuk a fizetési boríték mellé. Mert ha ezt mondanánk, akkor azt válaszolná, hogy ha mindaz a lázálom, amit elmeséltünk neki, igaz, akkor maga a rendszer a rossz. S ekkor nem vághatnánk ki, hogy ezt már mi is tudjuk, de ettól még nem lesz több hely az egyetemen. Azt azért egy ilyen beszélgetés alkalmából csak megtudhatná szenvtelen közgazdászunk, hogy mégiscsak nagy szükségünk lehet az európai nyelvek tanulására. Hiszen most is mindketten a közgazdaságtan nyelvén beszéltünk, mégsem értettük egymást. GŐZ JÓZSEF