Délmagyarország, 1990. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-07 / 32. szám

5 1990. február 7., szerda Egy hónappal hamarabbi gavalléria nélkül — A legfontosabb változás, hogy előrehoztuk a vásár időpontját — kezdi a beszélgetést Nagy István vásárigazgató. — Míg a korábbi esztendőkben július végén rendeztük a seregszemlét, addig az idén majd egy hónappal korábban nyitunk kaput. Június 29. és július 8. között várjuk majd a látogatókat. — Miért a sietség? — Több oka is van. Közöttük olyan praktikus is, hogy szeretnénk kikerülni a szabadságolási főszezont. A legfőbb érv, hogy önálló eseménnyé szeretnénk emelni a vásárt. Eddig a programok túlzottan is néhány hétre koncentrálódtak. Egyszerre indult a feszti váli nagyüzem: a szabadtéri előadásai, az ifjúsági napok, a kiállítások kicsit elvonták a figyelmet a Marx téri eseményekről. A szállodai gondokról már ne is beszéljünk. — Hány kiállító jelentkezett eddig? — Pontos adat még nincs, hiszen nem zárult le a jelentkezés, most vagyunk a finisben. Egy biztos, a vállalatok ma már szigorúan mérlegelik, megéri-e nekik a részvétel? A kiállítási költségek emelkednek, így a résztvevők is jobban megnézik, mit kapnak cserébe. Olyan hagyományos kiállítók, mint a Pécsi Bőrgyár, vagy a Graboplast is lemondta az idei részvételt. A kisebb vállalatok, a mostanában alakult kisvállalkozások viszont egyre töDben jelentkeznek. ök úgy ítélik meg, a bemutatkozás, az üzleti tárgyalások hasznot hozhatnak számukra. — Milyen színvonalon tudják fogadni a jelentkezőket? — Sajnos, csak a karbantartásra, az állagmegóvásra futja. A költségeink igencsak megnövekedtek. Így az idén differenciáltan állapítjuk meg a tarifákat. A központi helyeken fekvő pavilonokat drágábban, az eldugottabbakat olcsóbban kínáljuk. Takarékosabbak leszünk a vásári díjak odaítélésénél is. Kiderült, két év alatt háromszorosára emelkedett a Zsolnay-termékek ára. A díjakat, serlegeket pedig hagyományosan velük készíttetjük. A Marx téri vásárviros meg téli á'.mát alusvrszi a februári tavasz, ban. Löt zólaj minden csendes, a kulisszák mögött azonban már lázas szervezömunka folyik, hogy az idén 128 esztendős Szegzdi Ipari Vásár zavartalanul nyithassa meg kapuit nyáron a látogatók e ölt. — Hasznot hoz a városnak a vásár? — Igen. Az elmúlt tíz évben 14 millió forintot fizettünk be a tanácsi kasszába. Többek között ezért nem marad pénzünk a fejlesztésre, Akad pavilon, ajni már beázik, a parketta szinte mindenütt elfogadhatatlan. A színvonalat a jövőben csak akkor tudjuk tartani, ha itt is marad pénz az általunk termelt haszonból... — Azt is rebesgetik, akadt kiállító, aki kivételezett helyzetben volt az elmúlt években. A szovjet vállalatok ingyen kapták a helyet, sót a szállásukat, étkezésüket is a szegediek fv/zetr ték ... — Valóban így volt. Az idén először nekik is térítés ellenében ajánlottuk fel — az egyébként legjobb helyen fekvő — kiállítási területüket. Az üzleti életben meg kell, hogy szűnjön az ilyenfajta ideológiai gavalléria ... — S ha már külföldiekről esett szó. Honnan jönnek még a vásárra? — Hagyományosan itt lesznek a jugoszlávok, a szovjetek, a lengyelek, várjuk a franciákat, a finneket is. — Évek óta gond, miért nem árusíthatnak a külföldi kiállítók? — A liberalizálódás miatt most lehetőség nyílik erre, ha kicsit körülményes úton is. Külföldi vállalat ugyanis nem árusíthat a vásárban. Így fel kell venniük egy magyar céggel a kapcsolatot. Áralku után már a közvetítő cég árusíthatja a portékát. — Velünk is végigjáratják ezt az utat külföldön? — Szó sincs róla. Nizzában azt és annyiért árulhattunk, ahogy jónak láttuk. Vigasztaló viszont, hogy két helyen is rendezünk bevásárlóutcát a hazai kiállítóknak. Azt szeretnénk, ha valóban vásár lenne a vásár. -j- A szegediek mennyiért látogathatják majd a vásárt? — A belépő a két évvel ezelőttinek a duplája lesz. A felnőttjegy ára 25-ről 50 forintra emelkedik, a diákbelépő 20 forint lesz. Figyelembe véve az inflációt, a szolgáltatási árak emelkedését, már nem is tűnik mindez olyan hatalmas összegnek. R. G. Czinege-röptetés „Ezt az embert szigorúan meg kell büntetni" — Nem a Lázárt, a Biszkut, meg a Korom Mihályt kell megkérdezni, hanem bennünket. Mi tudjuk, hogy mi folyt itt évtizedekig, mi szenvedtük el elsősorban, és most már nincs mitől félnünk — igazságot akarunk! Ezekkel a szavakkal lépett a szobámba a napokban egy férfi, láthatóan izgatottan, felháborodva. Nem tudtam mire vélni felindultságát, de beszélgetésünk során olyan dolgok is kiderültek, amelyek bízvást érdekelhetik a már hónapok óta működő parlamenti vizsgálóbizottságot is. Természetesen a volt honvédelmi miniszter, a volt hadseregtábornok, Czinege viselt ügyeiről van szó. Mélyhűtött katarzis Vége felé pereg a két és fél órás film. Jó a közönség, a figyelem szétszórt szálai egyetlen feszült köteggé fonódnak össze. Az Ember-Jézus szenved a keresztfán. Amikor azt hisszük, fölérünk a dráma csúcspontjára, a haláltusa víziója egy késleltetett, második beteljesedést ígér. És ahogy az igazi befejezés közeledik, újra összeszorul a lelkünk, eltűnik a külvilág, elkülönült létünk is megszűnik, csak a kapcsolat létezik már, a kapcsolat a történettel. És ekkor a jegyszedő akcióba kezd. A függönykarikák csikorgása . alig súrolja tudatunkat, ezt már megszoktuk. De ezzel még nincs- vége. A türelmetlen és (valószínűleg) alulfizetett, rosszkedvű alkalmazott kitárja a földszinti hármas ajtót, a késő esti februári szél betódul a nézőtérre, átjár testet és lelket, idő előtt visszarángat a földre. Mélyhűtött katarzis. A filmről ezt az emléket is magunkkal visszük. A jegyszedő viszont pár perccel hamarabb mehetett haza. (nyilas) — Tóth Ferenc nyugalmazott alezredes vagyok, az MN 8300 börgöndi alakulatától mentem nyugdíjba, 1984-ben. Utolsó beosztásom fegyverzeti szolgálati főnök volt. Pályafutásom alatt sok alakulatnál szolgáltam a repülőknél, ezért a Czinegének a repülőkkel összefüggő dolgait ismerem jól, a többiről csak hallottam, de az is beleillik a képbe. — Nézze, menjünk sorjában. Mit tud? — Először is, a napokban olvastam, hogy Ceausescunak tizenöt repülőgépe volt. Nos, Czinegének se kellett emiatt szégyenkeznie. Milyen gépek álltak rendelkezésére, ha röpködni támadt kedve? Volt a kormánynak két TU—134-es repülőgépe, ezek Ferihegyen állomásoztak, személyzetük katonákból állt. E gépeket a Grószkormány adta csak vissza a Malév-nek. Ezenkívül volt két AN—24-es — ez már honvédelmi minisztériumi szolgálatban — huszonnégy személyes repülőgép. Feladatuk volt, hogy a rövidebb távú, európai utakra vigye a HM tisztjeit. Aztán Budaőrsön állomásozott négy darab négyszemélyes kisgép, úgynevezett belső futárszolgálatra. — Miért úgynevezett? — Azért, mert nemegyszer előfordult, hojjy a HM egyes tisztjei — persze, attól függően, hogy ki kinek volt a haverja — saját céljaikra használták föl őket. — Például mire? — Arról például tudok, hogy volt egy ezredes*-- aki Miskolcon lakott és Pesten szolgált, telefonon felszólt, hogy menjen érte a gép. Nyilván időre akart beérni a munkahelyére. — Es mennyibe kerül egy ilyen utazás? — Pontosan nem tudom megmondani, de nehogy azt higgye, csak az üzemanyag, meg a repülőhasználat kerül pénzbe. Ha egy ilyen repülőgép elszáll, ki kell állnia egy tűzoltóautónak személyzettel, egy mentőautónak orvossal, egy üzemanyagkocsinak, és egy műszaki kocsinak személyzettel. Ezeknek addig nem telik le a szolgálat, amíg a szóban forgó gép vissza nem tér. — Tehát ennyi gépből állt a „Czinege-légiflotta"? — Szó sincs róla. Ez az elvtársnak kevés volt. Átalakíttatott két AN—26-os deszantszállító gépet is. Mi ezt úgy neveztük, hogy kipárnáztatta. — Mit jelent az, hogy kipárnáztatta? — Egyszerűen azt, hogy a szállítógépet átalakíttatta személyszállításra, foteleket, kanapékat tetetett a fedélzetre, meg mindent, ami ezzel jár. — Kanapékat? — Valahol csak pihenni is kell, nem? — Tehát, ennyi repülőgép állt Czinege rendelkezésére? — Igen, ennyi lett volna, ha eszébe nem jut, hogy a repülőgépeknek az a szokásuk, hogy repülőtereken szállnak le és föl, az meg nem terem minden bokorban. A probléma áthidalásaképpen kettő darab MI—8-ás helikoptert is átalakíttatott, kipárnázíaíott, ezek megvannak még. Legalábbis 1984-ben még megvoltak. — Milyen gyakran vette igénybe a miniszter a légiflotta szolgáltatásait? — Ezt nem tudom megmondani, azt hiszem, elég gyakran, hiszen köztudott volt róla, hogy nagyon szeret vadászni, gondolom, nem személyvonattal utazgatott a helyszínre. Egy konkrét útjáról bizonyítékaim is vannak. Miért gazdagok a németek ? Adóztam az NSZK-ban Amióta az, NSZK-ban vagyok, az foglalkoztat erősen: mitől gazdagok a németek? Tudom, van néhány alapválasz: az, hogy a német tőke a nemzetközi egyenlőtlen csere révén a világ periférikus országainak nemzeti jövedelmeit megcsapolja; hogy a német gazdaság termelékenysége igen magas, szervezettsége imponáló stb. Engem azonban a részletek, a hétköznapiak, az egyszerű emberekben, szinte reflexszerű magatartásában megjelenő elemek érdekeltek. Az például. hogy a Göttingen városához tartoeó alvófaluban, ahol lakom, péntek délutánonként minden ház elé kiteszik a héten felhalmozott használt papirost (újságokat, dobozokat stb.), amit a városi köztisztasági hivatal gyűjt össze; ugyanígy külön gyűjtik a fehér és a színes üvegeiket az utcai tárolókban — az egész NSZK-ban. A helyi újságok nálunk ismeretien hirdetései a felesleges, használt bútorokat, szerszámokat, ruhákat stb. ajánlják fel az érdeklődőknek — ingyen, vagy egészen alacsony. „eszmei" díjért Az egyetemisták általában így bútorozzák be errefelé albérleteiket, és a segélyszervezetek is így gyűjtik össze a rászorulóknak adott dolgaikat Az egyházközségiek rendszeresen szerveznek vásárokat ugyanúgy, mint az iskolák szülői munkaközösségei, vagy az. egyetem oktatói kara, hogy az otthon már nem szükséges, de jó szerszámok, autóalkatrészek, ruhák, könyvek, játékok, bűtorok új gazdára találjanak. Ezt senki sem szégyenli — itt az lenne felháborító, hc mindez elpusztulna. Komoly tapasztalatokat szereztem az engem foglalkoztató kérdésre a nyugatnémet adórendszerből is. Életemben másodszor adóztam. Először tavaly otthon. Szegeden, mikor az „európai szintű" magyar adókérdőív faggatott jövedelmeim felől; másodszor most itt az NSZK-ban, miután 3 hónapot töltöttem az egyetemen. A különbség a két adórendszer között megdöbbentő. A Magyar Köztársaság kincstári érdeklődésének célja az volt, hogy megtudja: fizetésemen kívül milyen más jövedelmeim voltak — abból a célból, hogy megadóztassa azokat. Az NSZK-s adókérdőív viszont arra biztat: gyűjtsem össze, és jelezzem az év során felmerült olyan kiadásaimat, melyek az adóalapot csökkenthetik; ez esetben a nagyhatalmú Finanzamt, az adóhivatal, jelentős összegeket térít vissza. Az állam, persze, itt sem szívbajos, ha adóról van szó: a szociális és betegbiztosítás, valamint a levont' adóelőleg a bruttó fizetés körülbelül 40 százalékát teszi ki. Egyetemi kollégáim azonban felvilágosítottak: „Vissza kell szerezni a pénzt!" — legalábbis egy részét —, s elvittek egy adószakértőhöz, hogy ó töltse ki az űrlapomat. A fiatal adóiszakértő két és fél órán át faggatott, mielőtt munkához látott, és kommentálta, mit, miért kérdez, mit, hogyan lehet, vagy nem lehet az adóalap csökkentésénél számba venni. Így kiderült: három hónapi kiadásaimból adóalapot csökkentő összegeket .jelent, hogy könyveket veszek, hogy — mint történész — hét végeken német történelmi városokba kirándultam és múzeumokba jártam; hogy németórákat vettem, hogy rossz német tudásomat némileg javítsam, hogy más egyetemekre utaztam szakmai célból (benzin, szállás stb). Beszámíthatók a különböző hazai és nemzetközi tudományos és társadalmi szervezeteknek, valamint a politikai pártoknak fizetett tagdíjak, levonhatók a jótékony célú kiadások; a telefonköltségeknek az a része, mely munkámmal kapcsolódott össze (s ez ellenőrizhető, mert a havi telefonszámla minden beszélgetés pontos időpontját, a számot regisztrálja, bárhová is telefonálj a világon); ha dolgozószobád van, a lakbér ráeső részét is beszámíthatod mint költséget, ugyanúgy, mint. a könyvtárakban, levélr tárakban a dokumentummásolásért kifizetett összegeket stb. Ez az adófilozófia, tehát eltérően a mi félázsiai hibridünktől, erőteljesen ösztönzi az állam minden polgárát (s nemcsak a vállalkozót, vagy az értelmiségit), hogy személyes, „innovatív beruházásokat" eszközöljön, erre költsön: tanuljon nyelveket, olvasson, utazzon, képezze magát tovább, járjon tanfolyamokra, konferenciákra, ehhez szerezze meg lakásába a legmodernebb technikákat Nálunk hasonló, bár sokkal korlátozottabb ösztönzést csak a közvetlenül vállaLkozók és a „szabadúszók" kaphatnak, elsősorban tárgyi jellegű beruházásaikra; az állampolgár nem. Itt, az NSZK-ban, az adórendszer tudja, hogy a legjobb „tőkés" : befektetés a jól képzett állampolgár. Kevesebb jövedelme lenne ezért az államnak errefelé? Azt hiszem, nem, bárha az állam gazdag, s megengedhette, hogy idén az évi 560 márkáról 2 ezer márkára emelje az adóalap automatikusan csökkenthető részét; nem, ugyanis az. én, adóalap>ot csökkentő, „termelő", innovatív kiadásaim misoknál adóztatható jövedelmet jelentenek, ami az állam kaszszájába vándorol. A lényeg itt a rendszer, az adó filozófiája, amely egy sokoldalú, a családot és minden egyes embert magába foglaló, dinamikus fejlesztés kényszerét és erőterét alakítja ki, amelyből ha kimaradsz vagy kilépsz, azonnal rosszul jársz. De honorálja, ha családtagjaidat, vágy másokat támogatsz ilyen céljaiban. így érthető meg, hogy a ,;termelő beruházás" az NSZKban nemcsak holt eszközök vásárlását jelenti, mint nálunk, hanem egy közösségi hangszereltségű (igen! — lásd a társaságokhoz tartozás ösztönzését például az adózásban), folyamatos önképzést és emberépítést. Keserű ezt leírni, de hát az a gyanúm, hogy a miénk államközpontú, a. német pedig emberközpontú adórendszer. * Ázsiai étvágyú és sokfejű adószörnyünk táplálása helyett nem kellene valami embert ösztönzőbb adóhálót fonnunk, a Duna és a Tisza mentén, amiből valami jobb és elviselhetőbb jövőt is nyerhetünk? Anderlc Ádám — Csak nem Kaszópusztára rándult ki? — Nem egészen. Budapest, Damaszkusz, Aden, Addisz Abeba, Kairó. Budapest volt az útvonal. — Nyilván, egy kis géppel ment ki tárgyalni a fejlődő országok honvédelmi minisztereivel, a még hatékonyabb együttműködés végett. — Még tán ez is lehetséges lett volna, de ő egy száznegyvenhét' személyes TU—154-essel utazott, és különben is, mire kellettek akkor a vadászpuskák? — Miféle vadászpuskák? — Tudja, ez az út 1979ben volt, én akkor is e fegyverzeti szolgálatnál dolgoztam, és megtudtam, hogy Crinege személyes parancsára tizenöt darab puskát vadászpuskává alakítottak át, távcsöveket, meg a Zeiss Müvekből hozatott hozzájuk. A tizenötből aztán csak négy került haza, az akkori főnököm meg is kért, (tudja mit jelent, ha egy katonától a parancsnoka kér valamit), hogy szerezzek nekj egyet. Szereztem is, hatezer forintot fizetett ezért a csodálatos fegyverért. Utánanéztem, akkori áron huszonhat ezer forintba került egy ilyen puska. — Mennyibe kerülhetett ez az út? — Sajnos, nem lehet kiszámítani, de inkább milliókba, mint százezrekbe. Csináltam néhány számítást. A felszállásokhoz tíz tonna üzemanyag kell, a repülési távhoz 56 tonna, 14 órát töltöttek a levegőben, 11 560 kilométert tettek meg. Ezek szerint 82 ezer liter üzemanyagot használtak fel. Tudvalevő azonban, hogy a repülésnél nem az Üzemanyag jelenti a költségek nagyobbik részét, mert a műszaki költségeken túl amortizáció, előírt vizsgálatok, karbantartás stb.; az idegen országokban komoly pénzeket kell fizetni a leszállásért, a rádióirányításért, a kiszolgálásért is. Hogy mennyit, azt nem tudom, de például egy kis, kétüléses gép ötszáz dollárt fizet csak azért, hogy leszállhasson Ferihegyen. — Nem beszélte, ugye, a személyzet munkájáról. — Igen, ezen az úton tíztagú személyzet szolgálta a minisztert. Külön kívánsága volt, hogy ha ő megy valahova, akkor a mindenkori főpilóta is elkísérje, na, nem mintha valami dolga lett volna a pilótakabinban, de egy miniszternek, ugye, ez dukál. Emellett négy stewardess kisérte őket, ha megéheznének, megszomjaznának a hosszú úton. — Miért mondta el nekem mindezt? — Nézze, én nem tizenegy — mint Bokor Imre, a Kiskirályok mundérban szerzője —, hanem csak tíz honvédelmi miniszter alatt szolgáltam, de még egy ilyen basáskodó, mint a Czinege, nem volt. Talán Farkas Mihály lehetett volna ilyen, ha van ideje kifutnia a formáját. Az nagyon enyhe kifejezés, hogy Czinege szeretett reprezentálni. Nem reprezentált, hanem dőzsölt. Ha látogatni ment valahová, minden alakulat már jó előre megkapta a minisztériumból a kívánságlistát, hogy Czinege elvtárs mit kíván. Olyan nem volt, hogy' azt ne tudták volna beszerezni, akár az ország másik részéből is. Idő, pénz ilyenkor nem számított. Erkölcsileg lezüllesztette a hadsereget, akik megmaradtak becsületesnek, azok előbbutóbb feladták, vagy belebetegedtek. — Mivel lenne elégedett a Czinege-ügy lezárásakor? — Ezt az embert szigorúan meg kell büntetni. (MTIPress) Hámori Zoltán