Délmagyarország, 1990. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-05 / 30. szám

cson a pesti tröszt, azutan a Megyei Tejipari Vállalat, utána az ő üzemei, közöttük helyszínünk, a szállítási üzem, ennek van öt kirendeltsége, összesen 244 dolgozóval, közöttük az a körülbelül negyven gépkocsivezető — akik most termelési tanácskozáson vesznek részt. A munkájuk (tehát az érdekeik) eltér egymástól, amennyiben egyik csoportjuk begyújtó járatokon dolgozik (hozzák a tejet Szegedre), a másik terítő (viszik a tejterméket a boltokba). Ráadásul nincs két egyforma járat! Csak példaként: nein mindegy, hogy húsz-ötven apró boltba, vagy néhány nagy élelmiszer-áruházba kell odavinni és lerakni az árut. Ez eddig világos. Talán. Estalán a bajok egyik oka, mert képzeletben is nehéz végigjárni a fölfelé vezető grádicsokat, hát még a valóságban. Vajon mikor és hogyan jut el egyetlen sofőr bármi világosan megfogalmazott, jói fölfogott érdek által diktált változtatási szándéka ahhoz, aki változtatni jogosult? Vajon hogy érzi magát a bonyolult hierarchiában annak legkisebb láncszeme? Alighanem kiszolgáltatottan. A terítők bizalmija. Berta Tamás táppénzen van. de a termelési tanácskozásra bejött az üzembe. — A fölszólalásában beszélt valami faházról meg biliárdasztalról; azt mondta, úgy érzik, hogy lassan kiszorulnak az épületből. Miféle fóliáiról van szó? — Itt áll az udvaron. Állítólag azért kellett megvenni, hogy kényelmesen elférjünk a KRESZ-oktatáson. Amíg nem volt. az egyik irodában tartották az oktatást, ahol szúken, de elfértünk. Az irodisták szaporodtak, nem mi. És ók rendezik a névnapokat a faházban. Megtörtént, hogy bennünket akartak szondáztatni, amikor éjjel jöttünk a munkába, de a szondát se bírták tartani, olyan részegek voltak... A biliárdasztal is — lett. Úgy mint a faház. Azt se mi használjuk. Nekünk ez a kisautó kellene — csap rá a műhely közepén trónoló, félig szétszedett személyszállító kisbuszra. Most már dühös. A termelési tanácskozás után beszélgetünk, körülöttünk embergyúrű, kiszól belőle valaki: — Honnan tudta meg. hogy termelési tanácskozás lesz? Ha közülünk szóltak, meg ne mondja az illető nevét a főnöknek, mert egyből a legrosszabb járaton találja magát! Az ügyvédet se engedték be! Elszabadul a pokol. Mindenki egyszerre beszél. A szerelőcsarnok egyik ajtaja az irodákhoz vezet, időnként odasandítanak, szemmel láthatóan attól tartanak, nehogy onnan valaki meglássa, hogy a kör közepén: újságíró. Megtudom, hogy a kisbusz többet van a műhelyben, javításon, mint az úton. pedig éjfél és hajnali 1 között, a munkakezdéskor a városszerte, meg vidéken lakó gépkocsivezetőket kéne beszállítani vele. Lengyel selejt, de állítólag csak erre futja az üzemnek. Hogy akkor mivel járnak éjjel munkába ? Vagy saját Trabanttal, vagy mint hazafelé a taxis megmondta: vele. Kiderül, hogy a vállalati szakszervezeti titkár nem engedélyezte, hogy az üzem területére lépjen az ügyvéd, akit hosszas keresés és tanakodás után megkértek a sofőrök, venne részt a bérrendezést tárgyaló gyűlésen. Ez belső ügy, mondta a főbizalmi. megoldjuk belül. — Két éve. amióta új főnökünk van. nem is volt termelési tanácskozás — morog valaki a körben. Nem értek semmit. Hát miért van itt minden csoportnak két szakszervezeti bizalmija is? — Hiába beszélünk, följebb nem mi képviseljük a gépkocsivezetőket, hanem a főnök helyettese, a Rózsi. Elkámpicsorodott arcok körülöttem, „a Rózsi" hallatán a reménytelenség ül a szemekben. Mi lehet a baj Földesi Rózsával, alias „a Rózsival"? A tanácskozáson is többen kérték, hogy tegye lehetővé a vezetőség, ne ő, hanem valamelyik sofőr legyen a főbizalmi. — Beperelhetnek! — néz a társaira egyikük, mire mind megnémulnak. Rafinált keresztkérdésekkel sem tudom kideríteni az üzemigazgató-helyettes iránti bizalmatlanság okát. Uborka fáról uborka fára — Összefoglalom, mi fáj maguknak, megírom az újságban, az nem túnik el, mint az ebéd-hozzájárulást kérő aláírásaik — lelkendezek álnaivan. "I * . f F * — írjon akármit, de engem hagyjon ki belőle, gyerekeim vannak. A férfi sarkon fordul, elmegy. Megírom a faházat, mondom a körülöttem állongálóknak. A rossz személyszállítót is. Azt. hogy felelősek a rakományért és kifizettetik magukkal a sajtot, amit már a sajtraktárban ellopnak mások; mert a kulcs nem annál van. aki felelős az áruért és a tételes átvételre sincs módjuk. Megírom, hogy komoly műszaki ellenőr már ki sem engedné a garázsból a 'böhöm járműveiket, amikkel nem ér rá törődni a garázsmester, mert papírmunkája van, pedig ott a sok irodista. Akiknek fizet a cég étkezési hozzájárulást, maguk meg hiába kérik. már mióta... Megemlítem, hogy az üzemanyag-megtakarításban nem érdekeltek, a túlfogyasztásért viszont kártérítésre kötelezettek. Hogy a szervezetlenségből, mások felelőtlenségéből származó kárt is a gépkocsivezetőkkel fizettetik meg... — Azt írja meg. hogy a főnökünk már tönkrevágta a szegedi tejüzemet, erre idetették! A vezetőink között megengedhetetlen összefonódások vannak, kedvezményezik egymást, és mindegyiknek vaj van a füle mögött, ezért összetartanak. „Nem ellenem, a tejüzem ellen" — Fejeket akarnak? — A fenét! Csak azt. hogy mindenki végezze el a maga dolgát és akkor lehet papolni, hogy teljesítményarányos bérezést! Miért nem tudhatjuk mi meg. hogy mennyi az adminisztratív dolgozók bére? És az emelésük? Meg a prémiumuk? És miért kapnak több tízezer forint prémiumot, ha itt annyi az ésszerútlenség? Miért nem hallgatják meg a mi megoldási javaslatainkat? Végtére jobban látjuk, hogyan kellene csinálni, ha egyszer mi csináljuk, az irodából meg csak nézik? Most már gyerünk az ..irodistákhoz"! Hódi János üzemigazgatót a munkatársai társaságában találom, pedig már régen vége a termelési tanácskozásnak is, a munkaidejüknek is. Mintha vártak volna. — Miért nem volt már két éve termelési tanácskozás? — Volt. Novemberben is. Havonta találkozunk a gépkocsivezetőkkel a kötelező KRESZoktatáson. A bizalmiak minden megbeszélé(Somogyi Károlyné felvételei) sen ott vannak, ahol a szakszervezetnek ott a helye. — Apropó KRESZ-oktatás... Állítólag italoznak a faházban. — A faházat azért kértem a vállalattól, mert nem fértek el az emberek az irodában. Ott tartjuk az egyéb gyűléseket, rendezvényeket is. Például a műhelyek negyedévként az összegyűlt névnapokat, vagy az óévbúcsúztatókat. Ezeken mindenki részt vehet. — A gépkocsivezetők is részt vesznek? — Nem, ők nem szoktak, inkább az irodák meg a műhelyek dolgozói, akik jobban összetartanak. — Mit gondol, mi bajuk a gazdasági helyettesével, Földesi Rózsával? — Azért nehezményezik, hogy ó a szakszervezeti főbizalmi, mert nem fizikai állományban van. Pedig lelkiismeretesen intézi ügyes-bajos dolgaikat. — Az a sok panasz, ami itt a gyűlésen elhangzott, úgy vettem ki, jórészt ön ellen irányult. — Nem ellenem, hanem a szegedi tejüzem ellen. De képtelenség ezt a munkát úgy megszervezni, hogy az állásidőket teljesen kiküszöböljük. Ha Budapest lemondja a tejet, hét hatalmas tartálykocsira való tej ittmarad, akár tudjuk tárolni, akár nem, és ilyenkor a mieinknek állni kell. torlódás van. — És a bér-ügyek? Burkolt bércsökkentésre gyanakodnak az emberek. — Ók maguk kérték a teljesítménybérezést és ez a vállalat érdeke is. Arról nem tehetünk, hogy éppen a teljesítménybér bevezetésekor emelkedett a tej és tejtermékek ára és egyelőre kevesebb árut igényelnek a boltok. Meggyőződésem, hogy újra föl fog futni a kereslet. És akkor mi lesz? Hat igen. Végtére a tej: élet, erő. egészség. Az áremelés meg áremelés, a teljesítménybér meg — olyan, amilyen; az emberek pedig félnek. Az üzemvezetővel beszélgetve elfelejtettem valamit: nem mondtam meg neki, hogy annak a gépkocsivezetőnek a nevét, akit a termelési tanácskozás napján telefonon kerestem, csak véletlenül ismerem. Hogy nem tőle, hanem egészen más informátortól tudtam meg a gyűlés időpontját. Mivel a hírhozó azt hallotta, a szállítási üzemben munkástanács alakul — érdekelt a dolog, szerettem volna előre tájékozódni, de nem tudtam, kit keressek. Egyik kollégám ajánlotta a sofőrt, ismeri, mert szomszédok. Fölhívtam, de éppen „járatban volt", s az irodán följegyezték, hogy hívjon vissza. A gyűlés után körém seregló kollégái figyelmeztettek: mossam majd tisztára, mert a „szerencsétlenről" azt hiszik a főnökök, ó hozta a nyakukra a sajtót. — És akkor mi lesz? — kérdeztem hamvas kíváncsisággal. — Meghaladja az a maga képzeletét, hányféleképpen tudnak velünk kitolni, ha akarnak — fújta a füstöt a csarnok opálos, derengő legébe beszélgetőpartnerem, és csak állt ott, száját csücsörítve, sokatmondó némaságba és a Helikon cigaretta füstjébe burkolózva. Másnap telefonáltam Hódi Jánosnak. — Nem kutattam, ki értesítette — mondta kurtán az igazgató, köszöntünk és letettük a kagylót. Arra gondoltam: ez tényleg „veszélyes üzem". 63 1990. február 5., hétfő - SULYOK ERZSÉBET RIPORTJA Veszélyes üzem, avagy a munkásosztály a paradicsomba megy? Legelőször is itt van a pinamis: a csú- M: u ; . h f RÓZSiwal"? „Annyi itt a furcsaság" Erős indulatot, vagy dühöt nemigen lehetett fölfedezni a sorra fölszólaló emberek hangjában. Mondták a kételyeiket, ésszerűen és tényszerűen érveltek, a magyarázkodásra, a „hasalásra" visszakérdeztek. Nem lehetőket elaltatni dajkamesékkel — gondoltam elismerően, és tanácstalan voltam. Jó-jó, sok itt a baj, de mutasson valaki olyan üzemet Magyarországon, ahol nincs? Miért, hogy a megyei tejipari vállalat szállítási üzemének gépkocsivezetői ügyvédet szerettek volna fogadni, hogy védje meg érdekeiket? Meg munkástanácsot akartak. Esetleg sztrájkolni. Gondoljuk meg, micsoda következményekkel járna itt akárcsak néhány órás munkabeszüntetés? Mondjuk 25 fokos melegben? vagy fagyban? A több mint háromórás gyűlés után megmaradt a kételyem: a kiszolgáltatottság ténye, vagy csak — megfoghatatlan, talán alaptalan — érzete biztatja itt az embereket bizalmatlanságra, arra, hogy egymással fogjanak össze, különben elvesztek... — Hosszú ideje kérjük a bérezés rendszerének megváltoztatását. Most megtörtént. Eddig volt alapbérünk, amire különféle járandóságok jöttek, most úgynevezett járatbéreket alakítottak ki. Elég bonyolult rendszer, de az a lényege, hogy öt vagy hat összetevóból állítólag teljesítményarányos béreket állapítottak meg — mondja Ludányi Péter, aki a begyűjtők egyik szakszervezeti bizalmija. — Nem biztos benne, hogy így jobban jártak? — Hallotta, mit mondanak az emberek! Annyi itt a furcsaság! Abban nem vagyunk biztosak, hogy a főnökök mindent megtesznek azért, hogy nekünk normális fizetésünk legyen! Én tizenöt éve itt dolgozom. Mit gondol, mennyit emelkedett ez alatt az idő alatt a bérem? — Talán hét- vagy tízezerrel? — Hol él maga? Három és féllel keresek többet, mint tizenöt éwel ezelőtt. Hát ez a bajunk.