Délmagyarország, 1990. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-03 / 29. szám

12 1990. február 3., szombat DM1 mqy"in Szent Oroszország... „Oroszországot, ész. nem érted; méter, sing sose meri fel: külön úton jár ott az élet — Oroszországban hinni kell!" Egy múlt századbeli költő írt így szent Oroszország anyácskájáról a mostanra ismét idejutottak honfitársai: csak hitük maradt. Ha ugyan ezt valóban megőrizhették, mert rettenetes megpróbáltatásokat élt át az orosz nép, miközben ó maga is szörnyű sebeket osztott ellenfeleiből lett hódoltjainak. Egész népeket döntöttek kárhozatba a bolsevizmus eszméi jegyében, orosz politikaikatonai érdekek oltárán, s most úgy tűnik, értük jött a végrehajtó, fizetni kell! Amikor a Szovjet irodalom c. folyóirat újabb számát böngészve ilyen fellengzősen fogalmazok, egyáltalán nem mondok kirívót. A ma még így. tehát a sztálini birodalomépító-területszerző erőszak nyomán együttálló Szovjetunióról saját lakói sem igen vélekednek elnézően. Fölbomlik-föloszlik. de mikor s hogyan? Milyen hatása lesz ennek a csak jóslásokkal sejthető változásnak Kelet-Európára? Milyen következménye lesz ennek az égszakadás-földindulás fordulatnak a világra? Kérdések, amelyeket tegnap még fontolni is dőreség volt, némi életveszéllyel. Ráadásul átmenetileg még rosszabbra is fordulhat a kerék, hiszen lehetséges a katonai kormányzás bevezetése is, éppen a megörökölt Birodalom megmaradása érdekében, afféle önvédelemből... Akárhogyan is lesz a jövó. már a jelen elképesztő. Orosz gondolkodók hangulata miatt kerülöm az ideológusok kifejezést, biztosítják olvasóikat, hogy a bolsevik eszmék idegen elemet képeznek az orosz nép lelkében. Idegenek hozták ránk ezt a mételyt, hangoztatják buzgón s hatékonyan. Az orosz néptől mindig is távol állott az eretnek vörösök világa, csak a kegyetlen erószak hatására tudták elfogadtatni. Mi több. az eddigi vörös űt. mely 1917-tól indult, legnagyobb vesztesei éppen ók. az oroszok. Népük elvesztette minden kincsét, amit pedig őriztek eleik ezredéve. Mit elvesztette, kirabolták! Oroszország anyácska földre döntve, kifosztva mint koldusok tarisznyája. Hiába a tengernyi vér, a könny, de nem segített a győztes háború sem. hiszen a vesztesek alamizsnáját kéri! Sötét szavak, baljós jelek, s az oly büszkén harsogott „holnapra megforgatjuk az egész világot!" jövendölés mára csak gyermeteg fogadkozás. Vagy mégse? 1990-re példátlan látványra ébredt a gazdag Nyugat: társadalmi anarchia és eszelős fegyverzet még békés csendélete a szovjet határokon belül. Gorbacsov, mint bravúros hullámlovas, hajmeresztőn egyensúlyoz a mélység fölött. Európa még egykor visszasírja a tegnap mozdíthatatlannak látszó birodalmat — vélekedik egy angol kommentár. De már ma is elképesztő események színtere ez a forrongó óriás. Újra föltámadtak évszázados álmukból a démonok, kételyeik palástja elborítja a régi-új eszmékre áhítozó útkeresőket. Viaszgyertyák lángja lobog, a pópák hitre sóvár gyermekeket oktatnak, ám mögöttük nemzedékek isszák az igét, hinni akarnak. Vezekelni, miként teszik a pravoszlávok eleitől fogva. Ma még csak a veszteségeik számbavételénél tartanak, s talán keresik a jövó kijáratait. Cselekedni persze higgadt elemzés után volna ésszerú. de most nem olyan idóket élünk mi sem. s már őket is perzseli a sürgető változtatás akarása. A megriadt-segítőkész hatalom eltúri, sót bátorítja a hívők térnyerését, hiszen ez talán fékezi, keretbe foglalja a gyülekvó indulatot. Oroszország mozdulni készül. Gorbacsov csak reménykedhet, talán megkapaszkodik az óriáson. Segítségül ősi törvény szerint tegnapi megölő ellenségét hívja, az amerikait, ahol még a gonosz birodalmaként ismerik, s rettegik. Némely kártyavetók szerint Amerika bátorítaná az egységes Németországot, kereskedjen-közeledjen Moszkvához, mert ez egyesülésük ára. egyben jövöjük biztosítéka... Utoljára tán hét évtizede volt ennyire földúlt térségünk, amikor németek és oroszok éppen új. késóbb oly végzetesnek bizonyult utakra léptek. Itt tartanánk megint? De hiszen a történelem nem ismétlődik, legföntebb hasonlatos, netán bohózatba fordul. Még sincs helye a fekete nevetésnek, mert életünk megszokott formáit boríthatja hamuval e szomszédos óriás küldetésének kudarca*. A hirdetett kommunizmus vakvágánynak bizonyult, ám még nem mondták ki az orosz dráma utolsó szavait, nem eresztették le a vasfüggönyt, az előadás folytatódik. Természetesen a történelem színpadán, amelynek csak Isten lehet nézője, mi emberek, kényszerű szereplók. gyermekeink bizodalma. TRÁSER LÁSZLÓ SARANDI JÓZSEF Dögcédula Véltem — mint „megbízhatatlan elem "-et végleg leszerel a Hadsereg. S ím, huszonegy év után ezerkilencszáznyolcvannyolc karácsonyán kódolt fémlapot kaptam tűzálló hordzsinóron (Háborúban tudjam kilétem holtan is igazolnom) Akár a kisded Márián csügg rajtam dögcédulám. P. S. O vércsoport RH negatív faktor Mintha piciny rejtett reaktor bontaná már testemet. HENRYK STAZEWSKI: KOMPOZÍCIÓ Egy jobb sorsra érdemes historikus KÖNYVÉNEK IDEHAZA KELLETT VOLNA MEGJELENNIE... Ma. mikor féltő reménykedéssel figyeljük. hogy valóban elhárulnak-e azok az akadályok, amelyek a magyarromán együttélést és együttműködést az utóbbi hetven esztendőben (vagy még régebbről?) hol csak megakadályozták. hol pedig egyenesen megmérgezték, jelképes jelentőségűnek érzem azt a tényt, hogy megjelent egy könyv Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867-1940 címmel. A véletlen müve. hogy ez a színtézis a közelmúltban látott napvilágot számos hasonló témájú könyvvel egy időben, amelyek között egyaránt feílelhetö a tudományos igényű feldolgozás, újrakiadás, vagy a divatos téma jó konjunktúráját kihasználó alkalmi történészkedók dilettáns vállalkozása. Mivel a szakmabelieken kívül az említett könyv szerzőjének. Bíró Sándornak a neve másoknak nem sokat mond. a félreértések elkerülése végett megjegyzendő. hogy a jobb sorsra érdemes historikus immár majd tizenöt éve halott, s az említett munka, amely egy tudós több mint negyvenéves munkásságának összegezése, az előszó tanúsága szerint épp másfél évtizede, 1975 januárjában készült el. Nem véletlen viszont az. hogy a könyvhöz az érdeklődő — s magam BORDÁS MATYAS Szólítunk, hattyú „Nincs gyógymód a maró sebre, amelyet alázatunkért a jövó haragja ostoroz ránk, de ne gyalázzon senki vért, nemzetet, korunk szent ravatalán... " A költő ismerte a vak Megszokás érveit, s tudta: törvény a hagyomány; köntöséről lepörög a sár, mocsár... De látta a kizsebelt, barom-áhnú népet, és látta azt, aki félreállt, s mint rakódik a köntösre a sár, mocsár, a ravatalra Itazug, színlelt imák — Nem lehet régi-vakon küzdeni már! Attila sírt, Bartók szilaj könnyei ablakokat zúztak be a bűn falán... de Attila az ős ... és Ady Endre is nyújtotta kíméletlen ostorát! Nem lehet régi-vakon küzdeni már! S hörgött a költő és hörgött sok barát, vért okádott a tündér s a magát,y könnykövei sikongva űzték el a hazug gyász paripáit, és új csodák hozták vissza a vasártuip gyönyörét. Nagy László emlékére De jaj, eltűntél, költő; s ki tudja meddig pislákol a hangod mögé bújt nemzedék gyertyavékony imája s nem fekszik-e gyász lovaink nyakára újból?! Műved örök, és bája is. De lesz-e majd, ki meghallja szavad igaz parancsát, mert gond lepi már a tájat! Nem merül hattyúd szürke tavainkba, messzi hegyekre szállt..., s a vágyainkat tovább gyilkolja a koldus-mosolyú bánat, mint nyulat mogorva, vad vadászNyakunkon az elmúlás lióhérbárdja s álmodni kell — bűnben — a rosszat tovább. Emlékké satnyttl törpe akaratunk, ujjaink közül, mint barlangból patak, kiszivárognak a távoli csodák: fülünkbe gonosz, torz ének muzsikál — s kel! álmodni — bűnben — a rosszat tovább! Nincs gyógymód a maró sebre, amelyet alázatunkért a jövő haragja ostoroz ránk. javíthatatlan optimista lévén hiszem, hogy csak egyelőre — vagy könyvtárak, vagy külföldi kapcsolatok révén juthat el. Ugyanis Bernben jelent meg az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Könyvbaratai Körének közreműködésével. úgy, hogy nyugat-európai, észak-amerikai és magyarországi mecénások, illetve szakértők fogtak össze. Hogy Bíró Sándor általa is legjelentősebbnek tartott müve hazai megjelentetéséről, életében eleve lemondott, abban nincs semmi meglepő, hisz akkoriban, amikor a kézirat elkészült. a ..testvéri" szomszéd politikai vezetés érzékenységére figyelés volt az egyik alapvető kultúrpolitikai szempont nálunk. De hogy azóta, a megváltozott művelődéspolitikai légkör ellenére se akadt hazai kiadó, amely ne vállalta volna ennek a kapcsolattörténeti monográfiának a kiadását, mely szerintem, jelentőségében csak Jancsó Benedek a témakörben eleddig egyedülálló munkájához. A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapotá-boz mérhető, azon érdemes, és tanulságos eltűnődni. A kiadás ilyen módja, de Bíró Sándornak a kolozsvári református kollégiumtól az ELTE bölcsészeti karának neveléstudományi tanszékéig tartó életútja is jelképszerű, és alapos önvizsgálatra késztet. Tömören így lehetne jellemezni: gazdag, de sikertelen. Van valami végzetszerű abban, ha egy történész a magyar—román együttélés múltját, vagy a témakörön belül a kérdés bármely részterületét választotta kutatási tárgyának, akkor egyik fél részéről se számíthatott osztatlan elismerésre. Magam, a kolozsvári egyetem történész hallgatójaként tapasztalhattam, hogy volt tanáraim nemzetisegtörténészi ambícióimat jó szándékú lebeszéléssel törték le abban a meggyőződésben, hogy a história ezen ágát tisztességgel nem lehet művelni. Sőt, Bíró Sándor volt az egyik példa bizonyítandó, hogy aki belevágott, az eleve a sorsot hívta ki maga ellen. Húsz esztendő elteltével, meganynyi ellentmondásos tapasztáiat birtokában és most. Bíró Sándor könyvét elolvasva, úgy látom, hogy ama tanács csak részben igaz. Az együttélés kérdését kell és lehet is a szakmai tisztesség alapján kutatni. Hogy a témaválasztás valóban megkísértése a sorsnak. arról a szerző pályafutása és kéziratának utóélete tanúskodik. Bármennyire is próbálkozott Bíró a hálátlan történészi feladatnak becsülettel eleget tenni, nem kerülhette el, hogy inkább vélt, mint valós román nemzeti érzékenységet meg ne sértsen. (Hadd említsek még egy kolozsvári emléket: utolsó nyomtatásban megjelent munkáját A román nép története a legrégibb időktől a XVII. század végig című egyetemi jegyzetét, amelyben az anynyira vitatott dáko-román kontinuitás kérdését is indulatoktól mentesen, objektivitással mutatta be, Stefan Pascu, a Babes-Bolyai egyetem akkori rektora gyalázkodó történethamisító propagandairatnak minősítette. Ugyanakkor idehaza, hiába volt az értékes életmű. Bíró Sándor se életében, se a halála óta eltelt években nem kapta meg azt az elismerést, melyben a nála kevésbé érdemesek is részesültek. Talán most, mikor a sok viszontagságot megért kézirat könyvvé lett, megteremtődhet a lehetősége annak, hogy a méltatlanul mellőzött tudósra és művére a figyelem ráterelődjön, s ugyanakkor pótoljunk valamennyit abból, amit mulasztottunk. Maga a feldolgozás két. kronológiaiig is elhatárolt könyvből áll. Az első a magyarországi románság életkörülményeinek alakulását vizsgálja, a dualizmus létrejöttétől 1918-ig. Erdély Romániához való csatolásáig. A második könyv a kisebbségi sorba került magyarság sorsát kíséri figyelemmel, az Eszak-Erdélyt visszajuttató második bécsi döntésig. A két korszak nemzetiségi viszonyainak az impozáns tényanyagon való összevetése kiterjed a politika, a gazdaság, a jog, a művelődési és egyházi élet valamennyi területére. Részletes áttekintést kapunk a megélhetési lehetőségekről, a kisebbségi nyelvhasználat gyakorlatáról, a demokratikus és szabadságjogok érvényesüléséről vagy éppen korlátozásairól és ezek mellett még számos olyan kérdésről, melyek a kisebbség és többség viszonyát befolyásolták. A szerző komparatív munkamódszere nem korlátozódik csak a magyar, illetve a román állam nemzetiségpolitikájára, az összehasonlítás kiterjed a többi európai országra is. Következtetése egyértelmű: az általános viszonyok, s az ehhez szervesen kapcsolódó nemzetiségi helyzet, sokkal több pozitív elemet tartalmazott a világháborút megelőző fél évszázad Magyarországán, mint az 1918-at követő időszak királyi Nagy-Romániájában. Azzal pedig, hogy e konklúzióra magyar történészekre nem jellemző módon, főleg román forrásanyag tanulmányozása és feldolgozása révén jut el. eleve kizárja az egyoldalúságnak és elfogultságnak még a látszatát is. A magyar — román együttélés megannyi, Erdélyben máig megoldatlan kérdésére választ a monografikus öszszefoglalás nem ad, nem adhat. A megoldáskeresók számára — és talán most valóban lesznek e tájon olyanok, kik ezt a szerepet felelősen gondolkodva vállalják — a Bíró Sándor-i életműnek van tanulsága: a nemzeti kisebbségek fennmaradásának és fejlődésének feltétele csak egy lehet, az egyéni és közösségi jogokat nemcsak deklaráló, hanem garantálni is tudó demokratikus jogállam. Annak alapján, ami ma Romániában történik, az ellentmondó hírek ellenére is hiszem, hogy érdemes akár ott, akár itt hozzálátni az anyaggyűjtéshez egy. a sérelmek helyett az eredményeket szintetizáló majdani kiegészítő harmadik könyv érdekében. BÁLINT P. JÓZSEF