Délmagyarország, 1990. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-28 / 50. szám

5 1990. február 28., szerda Á vállalkozó megtalálja a számítását Szatymazon Kaptafától a maszek cipőboltig A Szegedhez közeli községből az alapvető szolgáltatások eléréséhez nem kell a városba szaladgálni. Nemcsak azért, mert a település közepén működik egy szolgáltatóház. Bár az utóbbi két évben — amióta a helyi tanács átvette a sándorfalvi kátéesztől — kétségtelenül nagyobb mértékben járul hozzá az alapellátáshoz. Hiszen a házban dolgozó cipész, női fodrász és kozmetikus mellé az épület felújítása, átalakítása nyomán beköltözhetett nemrégiben egy férfifodrász, egy villanyszerelő és a Gelkaszerviz két dolgozója is. Két üzlethelyiség pedig még gazdára vár. Egyikben valószínűleg virágbolt lesz, már igényelte valaki erre a célra. Helybéli vállalkozók Az igények egyébként — elsősorban a helybeliek vállalkozói kedvének növekedése nyomán — mostanában sokasodnak. Magánkereskedésben például aprócikküzletet, játék- és szuvenirboltot, sőt van, aki cipöboltot szeretne nyitni a községben. Hogy fellendülőben a magánkereskedelem, annak jele; két év alatt 4-ről 11-re gyarapodott az ebből megélni szándékozók száma a faluban. Vállalkozásaik pedig korántsem egysíkúak: van, aki magánkézben üzemeltet gázpalack-cseretelepet; vannak, akik kölcsönzésből remélnek jövedelmet (lakodalmi „felszerelést", illetve háztartási gépeket, lakókocsit, utánfutókat adnak bérbe), s van két hasznoshulladák átvételére, gyűjtésére vállalkozó is. Hozzájuk néhány hete lángossütő csatlakozott, nyílt a papír- és írószer-kereskedő, a fehérnemű-készítő, s a használtcikk-kereskedő. A kereskedelemből, az iparból meg— Nizzai konfetti I. Idővel ruhánk elkopik, cipőnk talpa elvásik, hajunk lobonrosodik. A síUlöi házat ki növik a gyerekek, új fészkük rakásához kőműves, ács, asztalos, villanyszerelő kell. A technika szolgáló csodái — a háztartási gépek, a tévé, a rádió, az autó — olykor meghibásodnak, elromlanak. A karbantartásához, az új készítésé hez, a javításhoz mesterember kell — igényeink szerint lehetőleg helyben és azonnal dolgozó. Egy-egy település civili záltságát hajlamosak vagyunk azon mérni, hogy elérhetök-e ott ezek a mesterek, hogy milyenek a szolgáltatások. 111 etve mostanában azon is, hogy milyenek a vállalkozási lehetőségek a „szolgáltató ágazatokban." A napokban utánajártunk ennek Szatymazon. S Jelenthetjük, brossúranytlven fogalmazva: „az ágazati helyzet elég civilizált." Vass Béla cipészmester mu nkájára nagy szükség van Szatymazon. élni szándékozók egy része saját üzletet akar építeni. A helyi tanács pártolja a kezdeményezéseiket, hiszen régóta az a célja, hogy Szatymazon helyben minél teljesebb legyen az ellátás. Tisztes ipar Ezért adtak például még lakásépítéshez is támogatást a korábbi években olyan iparosoknak, akik a faluban akartak letelepedni, s úgynevezett hiányszakmák mesterei (mint például a fodrász, a víz- és gázszerelő). Mindenkinek az az érdeke, hogy minél több szakma értőit lehessen megtalátni a településen. A 73 főfoglalkozású iparos mellett nyugdíj-kiegészítésként, illetve munkaviszony mellett otthon „másodállásban" dolgozók tevékenykednek, velük a mesteremberek száma Szatymazon több mint száz. Vannak közöttük, akik öszszefogva dolgoznak: például kft.-ben vízvezeték-szerelő, kőműves, autóápoló; szövetkezetben burkolók, gázszerelők, asztalosok. A többség persze „egyedi iparos". De több szakma képviselői, sőt van, akinek több tevékenység végzésére is van jogosítványa. „Ali a lakosság szolgálatára" hat női szabó, s van természetesen a férfiruháknak is mesterük, az autószerelésnek több is, miként a kőművesmesterségnek, a villanyszerelésnek, a szobafestésnek. Dolgozik a községben vízvezeték-, gázés központifűtés-szerelő, ács, kőfaragó, szikvizes, esztergályos, reklámtáska-készítő, fazekas, ' bérfűrészelő, háztartási faárukészítő, húsfüstölő, sportszerjavító, fényező, asztalos és üvegező. Igaz, ez utóbbiból, valamint kőművesből mostanában, a meglódult építkezések korában többen kellenének: rájuk várni kell. Nem úgy a teherfuvarozókra, erre a foglalkozásra fellendítették a kedvet az utóbbi időkben, 1988-ban még csak hatan voltak, ma tizennégyen. Az úgynevezett alapszakmák mindegyikének van dolgos kezű mestere Szatymazon — az alapellátás, a szolgáltatások tehát biztosítottak. Az iparosok, a vállalkozók többsége szépen megél, megtalálja itt a számítását. A községben lakók pedig úgy érezhetik, e téren az átlagosnál jóval civilizáltabb ez a település. — Talán ezért is vonz újabb „szolgáltatókat" — Szegedről például országosan is kuriózumnak tűnő vállalkozót; zsindelykészítőt... Sz. M. Hotel Atlantic. A küldöttségünket szállító négy autó, huszonöt órás utazás végén, a délelőtti csúcsforgalomba rekedve érkezik Nizzába. Jöttünk is, meg nem is: meg-megáll a kocsisor, unott orcával tülkölgetnek az olasz képű dél-franciák, és nem igazán tudjuk, hol lesz majd szálláshelyünk. Végül rálelünk a Victor Hugó utcában az Atlantic Hotelre, három percnyire a tengertől, az óváros és a luxusbérlakások világló tömbjeinek határán. Tizenkilenc férfiút számláló csoportunk javarészt kiöregedett labdarúgóból áll, kiegészítésként pedig ott a sajtó. E páratlan szám némi bonyodalmat okoz, lévén kétágyasak a szobák. — Fönntartottunk egy külön szobát, ez a legszebb mindegyik között — magyarázzák a portán. Mi még az út és poggyászaink nehezékeivel támolygunk a hallban; az itteniek pedig már a szobabeosztást készítenék. Félrevonnak: — Ügy gondoltuk, ha van önök között egy tekintélyes személyiség, például újságíró, számára lenne megfelelő ez a szoba. Elhárítom a lehetőséget, mivel hírlapos kollégámmal. Süli Józseffel kettesben képviseljük itt a szegedi nyilvánosságot. Végül a csoport legtekintélyesebb tagjáé, Kürtösi Lászlóé lesz a szép szoba. Harminc éve, Mészöllyel és Farkassal egy csapatban, ifjúsági Európa-bajnokságot nyert Abban az esztendőben — cikkan át elmémben a fölismerés —, amikor én e világra jöttem. Rózsák. Ebéd után a helyismeretre áldozunk. Biztonságba helyezzük csomagjainkat, trezorba az úti okmányokat, és jól őrzött parkolóba a kocsikat Kicsit ránk ijesztenek az óvintézkedésekkel, de rövidesen kiderül, hogy a szálloda alkalmazottai, miként a nagy Egyesült Államok vezetői, a maximális biztonság elvét vallják. Lépcsőház a mennyek felé Ebben a tudásban megerősödve tekintgetünk alá négy csillagos szállodánk negyedik emeleti teraszáról, miután elégedetten nyugtáz,tuk a szobáinkban elhelyezett színes televíziót, telefont és gondosan feltöltött minibárt. Alant mértéktartóan pendülő mediterrán élet pálmákkal, üde gyeppel és a levelek között sárgálló narancsokkal. Kis sétára vonulunk, hogy elmélyedjünk az öntudatos gazdagság mámorító látványában, majd viszszatérve, szobatársammal meglepve rögzítjük fejben hordott útinaplónkban, hogy neveinkre egy nagy csokor rózsát helyeztek el asztalunkon. Ezzel köszönve meg, hogy a testvérvárosi kapcsolatok jegyében Nice-be érkeztünk, és részt veszünk a karneválon. A kis kártyán egy, számunkra még ismeretlen személy neve: Michéle Rémy. Elöéi'el. Vacsoránál, ahogy errefelé illik, előételt kapunk. Az első este például rántott sajtot, később különböző salátákat is. Míg azon évődünk, hogy errefelé — holott légvonalban csak ezer kilométerre vagyunk Szegedtől — csaknem ismeretlen fogalom a leves, telefonhoz hívnak. A vonal végén Michéle. az ünnepi játékok igazgatója, aki a nagyváros művészeti és spontügyeit is intézi. Érdeklődik, jól érezzük-e magunkat, van-e valamilyen kívánságunk, tetszenek-e a szobák, mit szeretnénk látni, egyáltalán: szolgálatunkra állhat-e bármiben? Lehengerlő az igazgatónő figyelmessége, melyből — később megtapasztaljuk — egy percre sem fogy ki: kézi beszélőjét szorongatva, utasításokat folyamatosan osztogatva van jelen mindenütt. Éjszakai karneválon, hajnali mulatságon, reggel kezdődő futballtornán, díszebéden és délutáni virágünnepien. Személyiségére nehéz igazán találó jelzőt biggyeszteni. Esetleg ezt: francia. Őrségváltás. Monacóba a fesztivál buszával érkezünk, azaz érkeznénk, mivel a határon megállítanak. Csodálkozunk is, hiszen korábban sem az osztrák, sem az olasz, és még a francia őrizeti szervek sem álltak velünk szóba, sőt továbbhajtották minikaravánunkat. És éppen itt, a francia földbe ágyazódott hercegség határán tennék szóvá jöttünket? Kihajol a sofőr, ő is megdöbbenve figyeli a gesztikuláló egyenruhást. Kiderül: a kanyarban építik az utat erre figyelmeztet a határőr. Határ? Ha jól megnézzük, egy hatalmas tábla az egész, rajta a városállam kulturális műsorainak, sportrendezvényeinek ajánlata. Behajtunk a parkolóházba A hegy lábába húzott aszfaltról boltíves ablakokon át látunk a tengerre. Lift visz föl a hegytetőre, parkon, kedves utcákon át öt piero nyi járóföldre a hercegi palota. Míg a késlekedő őrségváltást várjuk, ámuldozva méregetjük az öbölben Európa talán legszebb futballstadionját. Lágyan hullámzó vonalak, boltíves díszítőelemek, pirosló cseréptető, akár egy mediterrán színházépület. Hátrafordulunk, a téren idegenforgalmi bemutató lesz: laza alakizással el- és folvonul az őrség. Kattognak a fényképezőmasinák, meg-megvillannak a suvickolt bakancsok a nyári derűben. Visszafelé föltűnik, hogy a járda mellett, a hegyek falában elegáns „közösségi liftek" húzódnak meg. Le a tengerre, és föl a palotához, az óvárosba. A Led Zepp>elin egyik nótája jut eszembe: Lépcsőház a mennyek felé. Dlusztus Imre Az utolsó előtti Lenin-kiállítás Mosolyogni, azt lehet. Jó képet vágni az egészhez. Hiszen nevethetünk rajta: alacsony volt, kopasz, és valószínűleg impxitens (hiszen minden bukott ideológus az — ez törvényszerű!). De elég végigmenni Szegeden (Rókus, Tarján, Makkosház — soroljam?), és találkozhatunk — könyörtelenül és megalázóan — azzal, amit egy kiállításon esetleg csak kinevetünk. De a Belvárosban is. Látom a Domus, vagy a Szeged Nagyáruház otromba, csúf épületét, és elborzadok, mert megrúgtak és becsaptak — több mint negyven éven át. Elhitették velem, hogy — a népi demokrácia, a proletárdiktatúra, a szocializmus stb. De nem látok ma mást, csak ezeket a városrészeket, ezeket a házakat. Itt vannak, nem lehet őket földbe taposni, felszámolni, szanálni És nem lehet nevetni rajtuk. Azaz, magunkon, kedves elvtársak. Nevetni, aihogy azokon a kiállításokon, amelyek az ország számos pxuntján nyílnak meg most, Szekszárdon, Budapesten stb. Nem akartak sebeket elvakarni, arcul vágni embereket — a kiállítások többsége egynapjos. Sokan kíváncsiak rá. Arra, mit mindennap láttak, csak nem vettek észre; most bemutatják az állampórt relikviáit. Lenin-festmények, -szobrok. Marx, Engels és a többiek — könyvek, sőt minden könyv (alig vannak szerencsés kivételek) 1948 után. Lenin állítólag kisebbségi komplexusban szenvedett. Lenin állítólag gonosz volt. Lenin állítólag kegyetlen volt Lenin állítóag szerette az itat. És már én magam sem tudom, ki az az ember azon a sokat emiitett fénykép>en, ahol Lenin (aki három órát aludt) a Kreml dísztermének lépcsőjén ül. és jegyzetel. Megszoktuk, és elsiklott a szemünk az osztály képein, vagy az igazgatói iroda szobrain. Most veszszük észre őket. Rondák. Visszataszítóan szolgálják még kiállítási halálukban is azt, amiért megalkották őket — az állampárti szocialista diktatúrát. Mit csináljunk? Most leromboljuk őket? Vagy elég, ha kinevettük? Egy darabig. Ez az utolsó előtti kiállítás a halhatatlan Leninről. Az utolsón talán majd megtudjuk, ki volt ő. De addig is — legalább kinevetjük magunkat. Kinevetjük magunkat? És egyébként, kedves elvtársak, ki újítja fel majd az újonnan épült házakat? K. L. Don Jüan helyett tyúk , Sietek leszögezni, hogy a hétfő esti hangverseny műsorváltozása nem azért bántott, mintha a Don Jüan szimfonikus költeményt többre tartanám a 83. számú (A tyúk ragadványnevű) szimfóniánál, illetve a kitűnő Richárd Strausst a korszakos lángelme Joseph Haydnnál. Ilyen aránytévesztést egyetlen valamirevaló koncertlátogató sem engedhet meg magának. Az bánt, hogy hangversenyéletünk tervezői most sem látják a zenekar terhelhetőségének határait, hogy a munkarend kiszabása nem számolt az átlagon felüli követeiményék hatásaival, s könnyű kézzel a gyengébb ellenállás irányába kormányozta a hajót. És ez a másik bánatom. Hogy Haydn számára elegendő a kevesebb próba, hogy hangjegyeit elegendő csak „leolvasni", s ő majd szépen üzen magától. Sajnos nem üzent. Ma, amikor egy John Eliot Gardiner bizonyítja (például Budap>esten) a haydni muzsika káprázatos gazdagságát, s Harnoncourt életműve és nemrég megjelent könyve a Klangrede (a beszédszerű zene) döntő fontosságát a régebbi zenék előadásában, a mi zenekarunknak nem tellett többre, minthogy a romantikus operákon iskolázott előadásés kifejezésmódjával átvitorlázzon a négy tételen, jobbára felmutatás nélkül hagyva azok gazdagon kínálkozó szépségeit. Erdélyi Miklós karmester igyekezte is láthatóan arra irányult, hogy alkalmatos tempókat vegyen (ez sikerült is), hogy egybentartsa a felületeket, s hogy ne vétsen a „példás" magatartás szabályai ellen. Pedig a frazeálás aprólékosabb kimunkálása, a ritmusok feszesebbre húzása, a hanghoszszúságök hangulatra-szabása, a kis és nagy hangtömbök szembeállítása — szóval a bőségesebb műhelymunka közelebb segített volna bennünket a nagymesterhez Miként az első tétel melléktémájának precízebb élőkéi a „tyúkszerűség"-hez. Hogy Tarjáni Ferenc a világ egyik legjobb kürtöse, azt régebbi találkozásaink, rádió- és hanglemezélményeink alapján pxjntosan tudjuk. Továbbra is hiszünk művészetében, annak ellenéré, hogy mostani szereplése Richárd Strauss I. Kürtversenyében nem volt árnyak nélkül való. Hangja ezúttal nem ült olyan szilárd talapzaton, miként megszoktuk, dallamvezetése olykor, mintha nélkülözte volna a meggyőződés ledezetét (2. tétel), és a coda szédületes piergése sem volt teljesen makulátlan. Mindezek ellenére éppen a lassú részben lehettünk tanúi néhány olyan kinyílásnak, melyek csak az igazán nagy művészek zeneértéséből sugároznak, és igazságtalan elhallgatás lenne nem beszélni megoldásai többségének világi eleganciájáról. „Hadd írjak szépet, jót ..." — a megváltást a szünet utánra vártam. Johannes Brahms III. szimfóniája visszafogott beköszöntővel indult, gyengéden formált melléktémával folytatódott, s a tétel középső része hozott mutatót abból a „con brio" indulatból, mely a brahmsi zene eleven motorja. A második tétel kapcsán a szerző egy levelében a természeti idillről, a nyugalom varázsáról ír: „úgy érzem, a természet valamennyi gyönyörűsége behálózott." Koncertünkön úgy tűnt, mintha el is szunyókált volna közben, mert a révületet és varázst gyakorta valamiféle üresség váltotta fel. A harmadik tétel táncos tempóját bizonyára nehéz olyanra faragni, hogy egyszersmind közvetítse a világ egyik legszebb dallamának sóhajos rezignációját. A zenekar itt szépien muzsikált, de a nagy élmény valahogy mégis elmaradt. Az utolsó tételben végre sikerült megtalálni az itt és most érvényes drámai alaphangot, karmester, zenész és közönség megtelt árammal, s erre talán még Brahms is bólintott volna. És bejött a hosszan tartó taps, miként a koncert két másik számára is. Különvéleményt piedig itt jelentek be: adva volt egy jó zenekar, egy kiváló karnagy és egy világrangú szólista — én bizony többet vártam... Meszlényi László