Délmagyarország, 1990. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-28 / 50. szám

3 Hangok a „zsákutcából" (Folytatás az 1. oldalról.) mint a rétestésztát — veti közbe Kokavecz László. — Ha maffiózók lennénk, akkor miért a sok gyomorbajos, szívinfarktusos oktató? Gátlástalan emberek aligha kerülnek lelkiismereti okokból kórházba. Egyszerűen arról van szó, hogy az államigazgatási hatalom éppen olyan• mechanizmussal működik, amelytől szabadulni szeretnénk. Mi a valódi piaci versenyt sürgetjük, ahol a szakma és a tanuló maga képes kiszűrni az ide nem való oktatókat. Ehelyett rendeletekkel, utasításokkal a nyakunkban kell vergődnünk. Bejön a tanuló, fizet hat-nyolc ezer forintot, hogy jogosítványhoz jusson, és szinte pontról pontra mindent előírnak neki. Hát ez nem szolgáltatás! — Ügy érezzük, hogy ezt a rossz légkört módszeresen alakítják ki ellenünk. Olyan hangulatot keltenek, hogy nekünk érdekünk a lakosság megkopasztása — veti közbe Horváth Gyula. — Mégis csak furcsa, hogy egy országgyűlési képviselőt is vissza lehet hívni, de egy vizsgabiztos döntését a gyakorlatban nem lehet megkontrázni. Az elvek persze egészen mások, mutatósak, demokratikusak. De a gyakorlat hírből sem ilyen. A tanácsot egyszerűen lehetetlen és értelmetlen megkritizálni. Nekünk pedig nincs szükségünk olyan adminisztratív felső vezetésre. amely a számok bűvöletében él. * A szerkesztőség előtt valóságos kis tüntetés zajlott a napokban. Oktatókocsik hegyén-hátáo a parkolóban. Tizenvalahányan zsúfolódunk be a kis szobába, az autóklub oktatói is szeretnék élmor.dahi a magukét: — Ez a vezetési stílus, amit a tanácsnál tapasztalunk, nagyon nem tetszik. Ha valamiért szólunk, jön a retorzió, és egy-két napon belül minket is vizsgáztatnak. Mintha hülyék lennénk, és nem volnánk képesek a tesztlapot kitölteni. A közlekedési osztálytól elvárnánk, hogy menedzselje a munkákat. Ehelyett rajtunk, oktatókon csattan minden, mert mi vagyunk a sor végén — mondják szinte kórusban. — Évek óta sürgetjük, hogy felejtsék már el a százalékokat. A szakmai színvonalat nem lehet számokkal mérni — sérelmezi Márki Antal. — Mégis, negyedévente jelentenünk kell a bukási százalékot. Az apparátus az első sikeres vizsga arányúnak bűvöletében él. Holott egy sikertelen vizsga is szolgálhat tanulságokkal a résztvevőknek. Ezért azután inkább a pótórákra kényszerítjük a tanulót. Két-három ezres pluszköltséget nyomunk a nyakába, holott egy újabb vizsga csak háromszázba kerülne. — Ügy érezzük, hogy a tanácsi emberek puskával a kézben állnak a hátunk mögött. Így nem lehet oktatni, legfeljebb árkot ásatni — vág közbe valaki. — Mi mindenért kapunk a fejünkre föntről — mondja Kusz György. — Valóságos termelőüzemnek néznek minket. Ha egy vizsgáztató túl sok tanulót enged át, az is a mi hátunkon csattan. Ha túl keveset, az is. * — Az éremnek két oldala van — érvel Balló Zoltán megyei közlekedési főtanácsos. — A pandúrnak soha sem volt hálás szerepe, bár mi nem szerettünk volna azok lenni. Az érdekellentét az idejétmúlt jogi szabályozás és az élet között feszül, és az ütközőpontban a megyei tanács szakosztálya áll. Mi magunk is többször szorgalmaztuk: igazítsák jobban az élethez a képzést, a vizsgáztatást. Például ne rutinpályán, hanem, kinn a forgalomban oktassanak, vizsgáztassanak; a tesztlapok is igazításra szorulnak. Magunk is végeztünk kísérleteket a Közlekedési Főfelügyelet engedélyével, egy korszerűbb rendszer bevezetése érdekében. A piaci versenyt is szorgalmazzuk, ezt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az országban az elsők között engedélyeztük — Szegeden — a munkaközösségek megnyitását. Szerintünk az, hogy hét képzőintézmény van ma, biztosíthatja a piaci verseny alapjait. Azt hiba a szemünkre vetni, hogy nem menedzseljük az oktatást. Mi nem szakmai irányítók vagyunk, hanem törvényességi felügyeletet gyakorlunk. Az sem fedi a valóságot, hogy a vizsgabizottság bevétele — a buktatások miatt — nőtt volna; a közlekedési felügyelet kasszája vastagodott, amit a műszaki vizsgák számának növekedése okozott. Már napok óta hallgatom a sérelmeket, vagdalkozásokat, amikor úgy döntök: elég! A darázsfészek gondjait nem nekem kell megoldanom. S abban is egyre jobban hiszek, hogy a vita nem személyre szabott. Sokkal inkább a magát túlélt, de még ma is görcsösen erőlködő mechanizmus velejárója. Papíron persze minden rendben. A megyei tanács csak a felülről jövő rendeleteket hajtja végre úgy ahogy tudja. A törvény szövedéke azonban unos-untalan felfeslik valahol. Rafai Gábor — Kidúrnak a birtokomból! — Kik? — A téesz. — Hogyhogy? — Odaadtam a földem Györfi Antaléknak. — Miért? — Ajándékba, hogy engem kijjebb szorítsanak. Már be is van karózva — mutat a faluszéli kiszögellésre Csűri István. A csengelei utcavég különben csendes, odébb fóliasátrak fénylenek, messzebb fúrótorony állványzata magaslik a korai tavaszban. Bálásszalmák halmaza takarja a tiszta képet, de két földbe vert léc valóban új mezsgyét jelöl. Innen pörgessük vissza a történetet. Csúri István, a Csengelei Aranyhomok Termelőszövetkezet nyugdíjasa igencsak zaklatottan adja elő sérelmesnek tartott földgalibáját. Eszerint: mindig beleestek földjei a nagy táblába. Az apró parcellak útban voltak, s ezért legvégül, ötödszörre, az utcai ház melletti lapost kapta cseréül a téesz tői s lám; ezt is elveszik. Mondásával a mostani vitatott sarokból épült a falu, s neki kellett behordania homokkal és teletömni trágyával, hogy haszonra fogható legyen. Korábban nem a faluszéli házban, hanem tanyán laktak s nyugdíjas éveiben is igényt tartott a háztáji földre. Mivel annak idején egy darabban nem tudták kimérni Csűri Istvánnak a háztájit, toldalékként ragasztották ahhoz az alig pár száz méterre lévő másik földdarabot. Használt még egy hold százvalahány négyszögöl földet Csűri István, odébb a Kókai-dülőtől — ahol éppen a beszélgetés zajlott. A kis Nem arattam le a felebarátom gabonáját tanya mögötti föld a mi történetünkben azért emlitödik, mert — augusztusban múlt egy éve — azt is átíratták Györfi Antaléknak. Onnét került a mostani „vitatott csücsökre" 150 mázsa trágya, A termelést, gazdasági megfontolásokra hivatkozva, úgymond ideiglenesen felfüggesztendő gyár dolgozói állják körül a riportert. Igen sok helyütt lehetnénk így az országban, megnevezni a vidéki települést ezért sem fontos. Az adást különben már levetítették, láthattuk, hallhattuk a Hét legutóbbi műsorában. A szocialista tervgazdálkodás újabb impozáns eredménye: az emberek egy blöff, egy ügyesen leplezett csődtömeg köré szervezték az életüket, felépültek az OTP-tartozásokkal megterhelt családi házak, a kiskertekben májustól virágzik a krumpli, már hamarabb az őszibarack, dagad a földben a répa, retek... etc. A blöff nyilvánvalóvá vált, a gyár leáll. Mondják, ideiglenesen. Pontosítsunk a fogalmazáson. szúrja közbe később az igazgató, hogy gazdaságtalan lenne, arról soha, sehol nem volt szó. Erről bizonyára nem. ámbátor e szelíd tényen mit sem változtat mindaz, hogy a munkás, s munkásasszony megtámaszthatja a kiskert végi kerítést, ekképp figyelve az előttük magasodó üzem szürke, hallgatag tömbjét. — Nem gondolják, hogy maguk IS hibásak — persze, ahogy én is, mi is? — kérdez tehát, s kompenzál még ugyanazzal a lélegzettel a riporter. De az ellenié tezés elkésett, s egy munkás ujjai, mint haragos madárka, máris ott röpködnék a rutinosan agresszív kérdező rezzenéstelen arca előtt Otromba szakmai provokáció? Vagy a történelem nemes penészével körbefuttatott évezredes emberi ostobaság egy újabb épületes megnyilvánulása? Mármost valóban megfontolandó, milyen jó, milyen problémamentes lenne, ha azt mondanák ezek a micisapkás, meg fejkendős munkásemberek, hogy: igen, kérem szépen, mi is hibásak vagyunk. Tudja mit riporter úr? Mi vagyunk a leghibásabbak. Látnunk kellett volna — és ekkor a gyárra mutatnak —, hogy ez hazugság. Tudnunk kellett volna már tíz évvel ezelőtt — és ekkor az igazgatóra mutatnak—, hogy ez itt hazudik. Fejünk a homokba dugtuk, kussoltunk, holott sztrájkolni kellett volna, meg asztalra csapni, meg Szolidaritást csinálni, meg szétütni közöttük — és ekkor a főváros felé mutatnak —. de nem tettük. Bocsássanak csak el bennünket, hol az az átkozott s érdemelt útilapu?" Nem tudhatom, hogy az imigyen elképzelt válasz kielégítette volna-e a riportert. Már csak azért, mert ha igen, akkor innen csupán egyetlen logikai lépésre lenne az a következtetés, hogy akkor az egész munkásosztály hibás. A hibából pedig könnyen bűnt lehet fabrikálni. Jól van, elégedjünk meg ennyi okoskodással. Mert ugye minden csupa feltételes mód volt. Csupán a gyár nem, melybe ezentúl a szellemek járnak dolgozni. Az élők meg azt álmodják éjszakánként, hogy működnek a sötétség falai közt a gépek. Dal s az oly anr.yira bele lett kavarva a földekbe, hogy még a bírói pulpitus előtt sem született /elfogadható ítélkezés az időközbeni Csűri— Györfi összecsapáson. De haladjunk sorjában. — Miért adták oda Csuriék földjét Gyórfiéknek? — önkéntes földcsere miatt — veszi elő az aktaköteget dr. Farkas Miklós, az Aranyhomok Tsz jogtanácsosa. — A Győrfiék saját földje kint a határban utunkba esett. Helyette kellett adnunk másikat, itt a faluszélén. Mivel Csűri István háztájija két darabban volt, fölajánlottuk a hármas cserét. Csűri kap a meglévő parcellához közvetve kapcsolódó darabot, Györfi megkapja a sarki részt, amelyet eddig Csűri pótlásként használt, s mindenkinek egy táblában lesz a földje. A vezetőség ezt jóváhagyta két éve. Mindkét félben megvolt a megegyezés készsége, de végül is Csűri nem'ment bele a cserébe, hoEy a kettőből egy legyen. Biztos alapos oka volt rá... — Mindent megadtunk, ami törvényes — válaszol Auer Mihály elnök, ki egyik szenvedője az egész tortúrának—, mi ferrek voltunk A hereföldünkbe eső rész helyett adtunk másikat Előbb Somogyi Károlymí felvételed mindenbe belement Csűri István, azután meg letagadta még az eget is. — Elképzelhető, hogy a falu terjeszkedni fog, és a parcellázási lehetőség miatt ragaszkodik az utca folytatásához Csűri István? — vetem közbe, kívülállóként. — Nem, arra nem halad. Szerintem a kettejük személyes ügye, a téesznek nincs most már hozzá köze. — Csűri István nem fogadta el, mondása szerint, a felebarátja bevetett földjét, és még most is rajta a gabona. Olyan földet mégsem adhattak csereként, amelyet más használt, vagy mégis?! — Ennél jobb megoldást nem találhattunk — tárja karját dr. Farkas Miklós. — Ha nem jó az, hogy egymáshoz kapcsolódik az eddigi két darab háztáji, akkor nem tudom, mit kellene tennünk. Gazsovits József, Csengele korábbi téeszelnöke szerint a haragvó feleket egy tóba kellene ereszteni s mindaddig ki nem engedni, mig ki nem békülnek. Mivelhogy, ilyen fölhatalmazása egyetlen jogállamnak sem lehet, hallgassuk tovább Csűri Istvánt, miért fél a földcserétől. — Innen, az erdőből vittem a feleségem, tudom, hogy ez a föld, amelyiket rám akarnak sózni, sohasem látott trágyát. Adjam oda, amelyiket már rendbe hoztam ezért a hitványért? — kérdi a zörgő szárú, aszott februári rozsban caplatva. Tétlenségünkre szeme könynyel telik, s hárítjuk a meghallgatásból adódó hálálkodást. Igyekvőre fogjuk a dolgot, fotós kollégámmal. Nekünk itt már nincs helyünk. Megtettük dolgunk. Hallgattunk. Köszönnénk el hamarjában, mikor Csűri István még a házához kér bennünket maradásra. Valamit akar még mutatni —, gondolom, s toporgunk az ?utó mellett — biztos fontosnak tartja a megnyugváshoz. Ilyenkor, az ember általában türelmes, de nem bírva már cérnával a várakozást, sürgetőre indulok. Megrökönyödésemre Csűri István megviselt sorsú nyugdíjas, két ötszázast szorongatva közelit Ijedt hátrálásomra az autóba hajítja hanyagul a bankókat: „tudja ő, mi az elintézés módja a segítésnek" kijelentéssel. A legerélyesebb visszautasításra veszi csak vissza a „kerékkenésre" szánt pénzt Ekkor sajnáltuk meg igazán. Teljesen összekavarodott benne a jó meg a rossz. Belénknyilalt: találkozhatott ő egyáltalán ügyeinek intézése során tisztességes emberrel, ha már a számara vad idegentől is pénzért reméli az igazat?... Hát, ide jutott a mi világunk? Azt a mindenit...' Majoros Tibor 4