Délmagyarország, 1990. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-20 / 43. szám

1990. február 16., péntek 73 A napi robotban meggyürődött ember áll megadón, sorsára várva. Még nem tudja teljes bizonyossággal, hogy ma is elszenvedi-e az átalakulást De amint körülnéz, sejtései nem ígérnek semmi jót. Jobbra és balra hasonlóan rojtosodott idegzetű délutáni szardíniajelöltek. A helvszín; egy trolimegálló, tetszőleges helyen és járatszámmal. A várakozó már érzi közelgő átváltozását, korábbi viszolygásával ellentétben szinte kívánja már, hogy bepréselődjön a többi átmeneti szardínia közé, amikor a meggypiros (korallszínű, zöld) elektromos csiga begördül elé. Odafönt Délutáni szardínia családias meghittség, intim testközel, a szempáron egybeolvadt sűrűségben pislognak ki az ablakon. És akkor ő is benyomul, eggyé válik a masszával, elhelyezkedik egy fél talpalatnyi területen, könyökét a tőle telhető legnagyobb gyöngédséggel helyezi el egy gyomorban. Az elektromosan zümmögő doboz ránt egy nagyot, az élő töltelék egyszerre löttyen. Ö kapaszkodni igyekszik, egy női kalapot az illető szardínia orrára lök, egy kisebb egyedet fejbeüt a könyökével. Az alulról befújó meleg levegő összefőzi az egyéni életüket föladó testeket, a hátakon ízzadságcseppek csorognak. A központi vezérlésű konzervnyitó időnként fölnyitja a dobozt, az ajtón kilökődnek néhányan, helyükre újak nyomakodnak. Végre, szardínialétének utolsó fölvonásaként, átgázol néhány útját álló társán, kinyomódik a dobozból, két lábra áll, embernek érzi magát megint, és elhatározza, mihelyt megjön a jó idő, előkeresi a régi biciklijét. (nyilas) Orosz helyett szlavisztikai tanszék Átmentés vagy átszervezés ? Falu végén kultúrkocsma... A fölháborító röviditalok esete Barackjairól híres vidék, de nem a kiskertek jelé száguldunk az eötösön. Szatymaz. Szeged környéki település. Csendes botrány (?) van készülőben. A kultúra és a. kocsma csak érintőlegesen találkozik egy „entellektüel" elméjében. Ezek az érintkezési pontok (Ady, Csáth Géza) azonban az alkoholos ihlet ellenére is valami maradandót alkottak. De Szatymazon egyelőre ez a veszély nem fenyeget. Az azonban igen, hogy a falu ez ideig egyetlen művelődési otthonából hangulatos (?) kocsma, illetőleg talponálló lesz. Első utunk a kultúrházba vezet. Az igazgatói irodában egy kedves hölgy elmeséli, hogy a kultúrházban üzemelő büfében az eredeti szerződéssel ellentétben tudomása szerint röviditalokat is árulnak. Márpedig a szerződés csak a sörre ós a borra terjed ki. Felháborító. Ez volt az előbbi riportalany utolsó szava. De mit szól mindehhez a tanácselnök? Nyilvánvaló, hogy az ó tudta nélkül ilyen „üzelmek" nem zajlódhatnak le. Az elnök úr kedvesen betessékel az irodájába, majd figyelmesen végighallgatva a témát, hátradől foteljában, és nyugodtan, kimérten válaszol. Mindenekelőtt visszautasítja azt a vádat, mely szerint ők szemet hunynának a „kultúrkocsma" felett, sőt éppen ellenkezőleg, ők forszírozzák ennek az áldatlan állapotnak a rendezését. Megmutatja az ügyben kétségtelenül leginkább érintett kultúrház-igazgató által írt levelet. Ez a papiros világítja meg legjobban az ügy igazi hátterét. A levélben egy szó sem esik arról, hogy ott kocsma vagy talponálló lenne, röviditalokkal. Egészen más körül csoportosulnak itt a gondok. Az az átkozott nyitva tartás a fő oka mindennek. Kedden, szerdán a ház zárva, a büfé nyitva van. így nem vállalhatnak erkölcsi felelősséget az otthonban történtekért. És a tanácselnök kordbársony zakóját megigazítva, a maga részérói lezártnak tekinti a nyilatkozatot. De ki a „BUFFÉ" (idézet) tulajdonosa? Szerződéses üzlet az áfész és egy szegedi hölgy (az üzemeltető) között. Nosza, telefonáljunk. Az üzletvezetőnő határozottan tagadja, hogy bárminemű, a szerződéssel ellentétben álló röviditalt árusítana, de a kocsmajellegre nem tér ki. A nyáron lejáró szerződést szeretné meghosszabbítani, sót szeretne kiköltözni, de nem ilyen hangulatban. Fáj neki a körülötte, és főleg az üzlete körül kialakult helyzet, de mit tud tenni? Nagyon egyszerű. Nem árul semmilyen szeszt. De hát ez a profit, az üzlet. Most kocsma vagy kultúrház? A válaszadásra „a művház" igazgatóját kértem fel. — Rendeltetése szerint kultúrház, gyakorlatban: talponálló! Ez nem mehet így tovább! — kezdi mondandóját. — A fő veszély nem abban van, hogy a •munkából hazatérő emberek becsapnak egy-két sört, vagy két pohár bort, hanem abban, hogy a fiatalokat elriasztja ez a látvány és ez a hangulat. Az, hogy kártyáznak (nem csapd le csacsit!), szinte említésre sem érdemes. Ki fog esni egy korosztály (főleg az általános iskola nyolcadik osztályosai), és nem szerzik meg az általános műveltséghez elengedhetetlen, iskolán kívüli pluszt. Mert nemcsak diszkó, táncmulatságok és mozi megrendezése egy művelődési otthon feladata. Hanem érdekes szakkörök létrehozása, rendszeressé tétele. De kinek van kedve, kocsmai törzsvendégek között, magába szívni a kultúrát? Tervezünk szankciókat, esetleg a szerződés lejárta után átvenni a büfét. Pedig higgye el, minden szépen indult. Kezdetben csak üdítőt és meleg szendvicseket árultak, és tényleg vonzották a fiatalokat. De ez a nemes indítás nyereséghaj hászásba ment át, amire viszont a háznak nincs szüksége. Szép, tiszta gondolatok. Az utolsó állomás a helyi áfész kirendeltségvezetőjének szobája, ahol már előre kikészített iratok, szerződések várnak. A hangulatosan berendezett irodában az elnök frappánsan rávilágított a kultúrházból kapott levelek és az eredetileg kötött szerződések ellentmondásaira. Magabiztos, nyugodt, látszik, hogy véli, vagy valós igazának tudatában van. És hangsúlyozza a baráti viszonyt. No, ez az, amiben nem hiszek. Az egész nap alatt csak az egymásra mutogatások kerültek előtérbe, a konkrét viták és hibák ellenében. Mindenki megtalálta a szálkát a másik szemében, csak a gerenda tűnt el. Kinek jó ez? A történet, mely befejezetlen ez ideig, mégis megszívlelendő. Mert nyereség ide, veszteség oda, a fiatalokat erkölcsösen kell (kellene) nevelni. De egy kocsmában? Csűri Ákos Sohasem szerencsés, ha a politika beavatkozik a kultúrába, az oktatásba. Márpedig a nyelvi képzés körüli bizonytalankodásnak ez volt az oka az elmúlt évtizedekben. Egyértelműen politikai okok miatt tették kötelezővé 1949től az orosz nyelv oktatását, s az is a politikai változások következménye, hogy 40 év múltán megszüntették e nyelv kivételezett helyzetét. A döntés következményei messze gyűrűznek. Többek között felvetődik: mi legyen a sorsa a felsőoktatási intézmények orosz tanszékeinek. Erről beszélgettünk a JATE Orosz Nyelvi és Irodalmi Tanszékének két oktatójával, Fejér Ádám vanszékvezetö docenssel és H. Tóth Imre professzorral. — Aiz egyetem orosz tanszékén eddig 21 ontató 300450 hallgató képzésében vett részt. A többi idegennyelvi tanszéken ennél kpvesebb tanár jóval kevesebb diákkal foglalkozott. Most, mikor arra lehet számítani, hogy csökken az orosz szakra jelentkezők száma, m lyennzk lát_á'c a tan:zék jövőjét? F. Á.: — A magyarországi társadalmi és politikai változások meggyorsították azt a folyamatot, amit már jó tíz éve elkezdtünk: az egyetemen az orosz tanszéket fokozatosan átszervezzük szláv filológiai tanszékké. — Mi az előzménye áz átalakulásnak? H. T. I.: — Ez a gondolat Szent-Györgyi Alberttől, az egyetem egykori rektorától ered, s a realitásokat tükrözi. Gondoljunk arra, hogy mi, magyarok szláv nyelvet beszélő népek szomszédságában élünk, s az ország határain belül is számottevő a szláv kisebbség. A szegedi egyetem hagyományaihoz is kötődünk a szlavisztikai tanszék létrehozásával, mert itt már 1945 előtt neves délszláv kutatók oktattak. Példaként említem Pável Ágoston néprajzkutatót, aki a szlovén irodalomról és folklórról tartott előadásokat, vagy az orosz szótár szerkesztőjét, az akadémikus Hadovics Lászlót, aki a háború előtt szerbhorvátot és ószlávot tanított. Szó volt arról, hogy 1946-ban szláv intézetet hoznak létre Szegeden, de végül 1949-ben orosz tanszéket alakítottak ki. Ez felelt meg az akkori politikai érdekeknek. Ettől függetlenül ószlávot — a ,-szlávok latinját" — kezdettől fogva, ukránt és szerbhorvátot időnként, bolgárt és lengyelt 1980 óta oktatunk tanszékünkön. F. A.: — A tanszék átszervezéséhez az első konkrét lépést már megtettük: tavaly szeptembertől beindítottuk a szlavisztika Bszakot. — Mi motiválta a múltban, s mi ösztönzi ma arra az egyetemi hallgatókat, hogy az oroszon kívül más szláv nyelvekkel is foglalkozzanak? H. T. I.: — A többi szláv nyelvhez való kötődést a nyelvtörténeti, kultúrtörténeti érdeklődés hozza magával. Tulajdonképpen azt tekinthetjük természetesnek, ha nem csak egy politikai okból kivételezett nyelvet, az oroszt, hanem a többi szláv nyelvet is meg akarják ismerni a hallgatók. Ez jellemzi a nyugateurópai egyetemeken folyó szláv filológiai képzést is. A szláv nemzetiségű diákok motiváltsága egyértelmű. — A tanszék átszervezéséhez milyen támogatásra számíthatunk? Ügy tudom, az MTA Soros-alapítványához is pályázatot nyújtottak be. F. A.: — A kar és az egyetem vezetése eddig támogatta minden kezdeményezésünket. A tanszék átalakításához azonban körülbelül egymillió forintra lenne szükség. Az anyagi háttér megteremtésében segíthetne • a Soros-alapítvány. A pénzt elsősorban a szerbhorvát, lengyel, cseh, szlovák és szlovén lektor szerződtetésére, a környező szláv országokból vendégelőadók meghívására, a hallgatók nyári nyelvtanfolyamaira, az oktatók tanulmányútjaira, a könyvállomány bővítésére, a képzést segítő számítástechnikai eszközök és programok beszerzésére fordítanánk. — Mivel indokolják a Szláv Filológiai Tanszék létrehozásának szükségességét? F. A.. — Elsősorban a délszláv filológia, illetve a szláv filológia magyar nézőpontú müvelése révén segíthetnénk olyan szakemberek képzésében, akik a szlavisztika területének önálló műveléséhez szükséges alapismeretek birtokában alkalmasak szláv filológiai ismereteket igénylő munka végzésére, s ezáltal a híd szerepét tölthetik be a magyar és a környező szláv kultúrák között. — Hallottam olyan véleményt, hogy az orosz tanszék oktatói így „mentik át" magukat az új politikai rendszerbe. F. A.: — Ez a vélemény is jelzi: nagy a bizonytalanság annak következtében, hogy megszüntették az orosz nyelv kötelező oktatását. Ha csökken is a hallgatók száma, szükség van a jelenlegi oktatógárdára, mert így kisebb, ideális létszámú csoportokban folyhat a képzés. Ezenkívül az itt dolgozók jó része alkalmas arra, hogy más szláv nyelvek oktatásában is részt vegyen. Továbbá: mi szerencsésnek tartjuk, hogy végre megszületett a politikai döntés, s megszüntették az orosznyelv kivételezett helyzetét, mert kialakulhat egy egészséges állapot: tömegszakból színvonalas nyelvi szakká bálhatna a szlavisztika. H. T. I.: — Hangsúlyozni szeretném: a szlavisztika oktatása nem luxus. Lássuk be: a magyar történelem, irodalom és kultúrtörténet alapkérdéseit szlavisztikai ismeretek nélkül nem lehet megoldani. Űjszászi Ilona Fényből szőtt mítoszok Felkai Béla fotóiról Április: szeszélyes hónap, így tartja a közhiedelem. De mit mondjunk akkor a mostani februárra? Másfél hete még gyönyörű, napsütéses napokra ébredtünk. Szinte ízelítőt kaptunk a tavaszból. Aztán újra beköszöntött a zimankó, az orrtörölgetések fanyar időszaka. Most vi„Ha megéheztek, majd kell a föld!" Két öregember ül egymás mellett a kisteleki „féltetős" hátsó fertályon, nem messze a mocskos üvegű ablaktól, melyen át úgy ut be a téívégi bágyadt nap rézsút fekvő nyalábja, hogy a cigarettafüstöt gomolygó történelmi köddé varázsolja; különös jelentést kapnak e filmszerű fényben a mélyen barázdált arcok. öregemberek, túl a nyolcvanon, isszák a sörüket, most már ritkábban szólalnak meg, a mozdulatok kimértek, mert takarékoskodni kell az élettel, mégha nincs is már kinek elszámolni, mert hideg az otthoni dunyha és a füstölő tűzhely, és megdermed a híg főzelék a kislábosban. s ha korábban a tehetetlenség s a napi alázat űzte ide őket, ebbe a szeszfelhökkel átitatott földszagú, nyomorszagú agórába, akkor most az öregség leggonoszabb társa: a magány. így barátkozik össze az egykori kommunista, ki hitt a téeszesítésben, s a darutollas csendőr, az idő mindkettőjüket meghurcolta. Az idő? No jó, mondhatjuk így is. A halk mondatokat mégsem issza fel a kocsma jótékony zsongása. „A földet szeretni kell, erre neveltem fiaimat is. Ma mindenki csak a meggazdagodást látja benne, adnák-véünék, de a földhöz türelem és hozzáértés kell. izzadság nélkül nem terem. Törődés nélkül mit sem ér. Ugyan ki menne ki ma tanyásnak? ...Már a fiam se. Mikor elvették, jószág és eszköz volt rajíd. Negyven évig használták, kifosztották, kimerítették ... A földet még vissza lehet adni, de a becsületet?" Kortyol a habját vesztett sörből. Lassan teszi le a korsót. Ujjait ottfelejti az üvegen. Dal szont megint csak kitágulta világ, újra csak tobzódnak a fények. Lám, a népi bölcsességeknek is lassan befellegzik. Ennél szeszélyesebb időt már ki sem tudnánk találni. Játszik velünk a fény, mint felnőtt az apró gyerekével. Felkai Béla fotói között meg pont a fordítottját érzi az ember (Horváth Mihály Utcai Képtár, földszinti terem). Igaz, először az eleven tüzű és pasztelles színek bársonyos ragyogása fogja meg tekintetünket. Később azonban a dinamikus, tünékeny formákat is felfedezzük a felületeken. Míg az egyik képsornál egy vöröslő égitest változataival szembesülünk, addig a következő lapokon már a víz sejtelmes fodrozódása lép előtérbe. Látszólag köznapi látványokkal van dolgunk:a művek hatásfoka mégsem mindennapi. Hiányzik belőlük a konkrétság, a megállapodottság és a befejezettség. Minden egyes képelem törékeny, átmeneti állapotban van. Szinte félálombeli, misztikus és sugárzó stációban. Felkai ugyanis befogta, megzabolázta a csintalan fényhatásokat. Rajtuk keresztül mutatja be megkapó erejű valóságanalíziseit. Pedig az alkotó a szintézisre, az egész emberre hivatkozik vallomásában. Ami érthető is, elvégre Felkai Bélának a fotózás amolyan kiegészítő tevékenység. Eredeti foglalkozása szerint tudniillik doktorral, orvosprofesszorral állunk szemben. Akit nemigen ismerhet még a művészetszerető közönség. Jóllehet, a közelmúltban Gyulán már bemutatta műveit, ám ilyenformán is egy pályakezdő fotóst kell üdvözölnünk. Persze csínján kell bánnom a pályakezdés fogalmával! És korántsem csak azért, mert Felkai. már nem egészen fiatal ember. De azért is, mivel elég gyakran amolyan megengedő mellékzöngéje van ennek a kategóriának. Ámde, jelen esetben szó sincs erről. Amikor a múlt esztendőben az alkotó lakásán megnézhettem e fotókat, alig tudtam szóhoz jutni. Noha, véleményt kelleti volna mondanom. Csakhogy, mit mondhat az ember, ha minden különösebb előzmény nélkül feltűnően érett, színvonalas képek kerülnek a szeme elé? A szegedi fotósok szakmai, művészi eredményei országosan is elismertek. Így van ez akkor is, ha az itteni alkotók munkásságát jobbára csak az objektívebb, tárgyilagosabb valóságlátás élteti. Felkai Béla szemléletével mindenesetre újszerű, tágasabb dimenziót kapott a helybeli fotózás horizontja. Szuromi Pál