Délmagyarország, 1990. január (80. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-13 / 11. szám

93 1990. január 13., szombat ® magazin DM SZEGEDI FERENCES ÍRÓK (2) Kiss István szentföldi utazása Felzárkózni Európához? Vagy fordítva? Olvasom, hallgatom az új jelszavakat, programokat: zárkózzunk fel Európához. Aztán sokat beszélnek vezetőink az úgynevezett Európa-házról — legalább olyan hévvel, mint korábban a Szovjetunióról vagy a KGST-ról. Én persze zárkóznék is, meg költöznék is. mert az a bizonyos Európa-ház még akkor is vonzóbb, mint a mostani viskó, ha nem jut benne nekünk összkomfort. Nem is fog jutni, ne áltassuk magunkat. Európa peremvidékére szorultunk, a sokszor lenézett Balkán színvonalára. Balkáni lett gazdaságunk. úthálózatunk, telekommunikációnk, kereskedelmünk, kultúránk, egészségügyünk, hadd ne soroljam. Primitív emberek vezettek minket, erőszakkal — és mi magunk is primitívek lettünk. Hozzájuk hasonultunk, az alacsony homlokú, zsíros nyakú, de megbízható kiskirályokhoz. Politikusokhoz, akik csak a sarcot akarták, orvosokhoz, akik a hálapénzt, szolgáltatókhoz, akik á baksist, hivatalnokokhoz, akik a vesztegetést. Eladósodott, mogorva, egymást harapó, szomorú emberek országa lettünk. A demokrácia is úgy „ütött be", hogy égy párt helyett több párt nyújtja mohón kezét támogatásért, s a cenzúra nélküli irodalom is egyelőre csak az üzletet, a silány szenzációt keresi. Hát ilyen szomorú volna a helyzet? Ennyire távol volnánk Európától? Vigasztalnom kell magunkat. Az utóbbi két évben igazán sokat cselekedtünk, még ha közvetlen eredménye jólétünkben nem is látszik. Szinte észrevétlenül lezajlott egy (hála Istennek) vér nélküli forradalom, a magyar történelemben nem először, hiszen 1848 nagy példája ebben is utat mutatott. Most itt állunk tanácstalanul, kifosztva, használhatatlan eszmékkel és igazságokkal, de szabadabban, mint ahogyan remélni mertük. Mi hát Európa? Mihez kellene felzárkóznunk? Hol van az az Európaház, amely szívesen lát egy ilyen „egzotikusan" rendetlen, lepusztult és többszörösen vesztes kis népet? Vagy ha sikerül valamiképp bejutnunk, vajon nem mi leszünk a házmesterek, kukások ebben a gyönyörű házban, nem mi leszünk lenézett vendégmunkások, akiknek nyugati valutában a kinti fizetés fele. negyede is maga a sóvárgott nagy lehetőség? Vagy csodavárón reménykedjünk, hogy Európa zárkózik fel mihozzánk, megcsodál minket, mint valami történelmi kövületet, egy skanzent, ahol lám. valódi emberek élnek, és lám, milyen romantikus, hogy semmi sem működik, de országházuk tán még az angol parlamentnél is nagyobb... Én már annak is örülnék, ha önmagunkhoz felzárkóznánk, mondjuk 1938-hoz, amely a gazdasági statisztikákban mint az „utolsó békeév" szerepel viszonyításként. Ezért nem repes a lelkem a közelgő világkiállítás gondolatára. Vajon mit tudunk mutatni Európának? SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER Jászberényi Gáspár előbb volt szegedi gvárdián, azután kelt útra, s írta meg keserves emlékeit. Páter Kiss István meg éppen fordítva: jeruzsálemi utazása után került Szegedre, s egy évtizedes itteni lelkipásztorkodása idején vetette papírra élményeit. Az ikrek Érdekes, hogy ó is Jászberényben született, 1733. november 18-án. Ahogyan írta: „Szent Mihály havának 18. napján jöttem e csalárd világra, és egy fertály óra alatt egy anya kettősöket szült sok nyomorúságoknak megízlelésére." Ót Mátyásnak, ikertestvérét Jánosnak keresztelték. „Minthogy olly igen egy formájúak voltunk születésünktói fogva, hogy szüléink is különbözést közöttünk különben nem találhattak, hanem az én jobb kezemre veres pántlik köttetett megüsmerésre." Az ikrek pályája meglepően párhuzamos lett: együtt jártak iskolába, a pesti piaristákhoz is, és tizennyolc éves korukban, 1751-ben egyszerre léptek Szent Ferenc fiai közé a szécsényi kolostorban. Mátyásból szerzetesi nevén István, Jánosból László lett. Együtt szentelte óket pappá Migazi Kristóf váci megyés püspök 1757. április 9-én. Mezítláb Rómában Istvánnak az utazás iránti hajlama korán megmutatkozott. 1750 ún. szentév volt, különleges, jubileumi búcsú elnyerésének alkalma. István Rómába ment: „melly utazásomat Pestről indulván három hónapok alatt gyalog és többnyire mesztélláb szerencsés pályafutással oda és viszszatérve elvégzettem." P. Kiss István első állomáshelyén, Gyöngyösön procurator (számtartó, gondnok) lett. 1760-ban Jászárokszálláson, 1761-ben Gyöngyösön, 1763ban Kecskeméten; szentföldi útja után Szécsényben, Jászberényben,. Léván, Füleken, Egerben concionator (prédikátor, hitszónok. igehirdető). 1784—86-ban Szegeden gvárdián. Innen Nagyszőlősre került, majd 1792tól 1795-ig ismét Szegeden működött. Szülővárosában, Jászberényben hunyt el 1798. szeptember 21-én. Már 1764-ben kívánkozott a szent helyekre, de a rendfőnök elutasította, mert minden ott rendszeresített hely be volt töltve. Érdekes, hogy testvére, László atya azonban megkapta az engedélyt. Páter István 1765-ben megismételt kérvényében ezzel érvelt is, amint előadta óhaját: „hogy én is testvéremmel együtt a Szent Várasban az Úr Istennek neve dicséretére járulhassak." Tengelyen, hajón 1766 tavaszán végre megkapta az engedélyt, s így május 10-én a kecskeméti rendházból elindulhatott hosszú útjára. Ó is, akár Jászberényi Gáspárék. minden pénz nélkül, kis elemózsiával, hol gyalog, hol „alkalmatosságra" (kocsira) fölkéredzkedve, rendházról rendházra megszállva vagy a nép irgalmasságára szorulva tette meg útját. Valamelyik jóakarója csinált neki bádogból skatulyát, ebben vitte „mindenkéjét". Mennyire jellemző volt rá útipoggyásza: breviárium, imakönyv, nyolc „földabrosz" (térkép), egy pár zsebkendő és egy „téntás kalamáris". A térkép utazási szenvedélyének, földrajzi érdeklődésének. a tintásüveg írói terveinek jelképe. Páter Kiss István ugyanis latinul útinaplót írt. Szegeden ezt tette át magyarra, s bővítette ki emlékeivel, magyarázataival. Könyve három részből áll. Méltatói egyetértenek abban, hogy az első a legeredetibb és a legszebb: ez a napló, s benne a friss élményt újraidézve számolt be kalandjairól, kedvelt szavával: „szemeskedéseiról". Pozsony és Bécs bemutatása elöl kitért, azzal az ürüggyel, hogy tolla nem méltó e városok szépségéhez. De Pozsonyban elárulta magát, amikor így írt: „Én útnak eredek, Bécsnek sietek, mert nem historikus, hanem peregrinus utazó vagyok." S valóban, városleírásaiban, még a legszebbikben, a Velencéről szólóban is, kevesebb az egyéni él mény, megfigyelés, mint a korábbi útirajzokból átvett ismeret. Még in kább így van ez a szent helyeket (Jeru zsálemet, Betlehemet, Júdeát, Jordá niát, Názáretet) bemutató második részben. Ismét napló a harmadik rész, a hazatérésről szóló beszámoló, csakhogy ezt már rövidre, néhány lapra szabta. Kecskemétről előbb Jászberénybe, onnan Gyöngyösön, Nyitrán, Galgócon át Bécsbe ment. Innen postakocsin (jólelkű útitársa fizette helyette az útiköltséget) Ljubljanán át Triesztbe. Háromvitorlás „gályácskán" jutott át Velencébe. Néhány nap után, július 19-én indult onnan a huszonhárom árbocos Caesarea Fregata födélzetén a görög partok mellett a Szentföldre. Augusztus 11-én kötöttek ki Alexandriában. Szeptember 7-én Jeruzsálem kapuja előtt a szamárhátról lekászálódva megcsókolta a földet. Másnap mept be a szent városba. Éppen egy esztendő múltán, 1767. szeptember 9-én indult haza, László testvérével és még két rendtársával. Cipruson át értek október 20-a táján Velencébe. Száz napot töltöttek ott, majd januárban rendalapítójuk szülővárosának, Assisinek megtekintése után Rómába mentek. Itt negyvenkét napot tartózkodtak, majd Firenze, Pádua érintésével, immár harmadszor, visszatértek Velencébe. Innen hajón Triesztbe, majd fuvaros szekéren Bécsbe. A pünkösdi ünnepeket Mariazellben töltötték, az űrnapi körmeneten Pozsonyban vettek részt. A Dunán hajóztak le Vácig. Ott elvált a két testvér: László Gyöngyösre tartott, István „a kecskeméti alkalmatosságon" Buda. Pest érintésével Szent Antal napja előtt, tehát 1768. június 12-én ért haza a kecskeméti rendházba. A „Jeruzsálemi utazás" P. Kiss István latin nyelvű naplójának sem kézirata, sem föltételezett kiadása nem maradt ránk. A Szegeden írott magyar változaté, akár Jászberényi Gáspáré, a gyöngyösi rendházban „Hál' Istennek, jól élek" „Én hál' Istennek, jól élek! Nem panaszkodom. Mit mondjak magának? Hát jól élek, na! Az idén léptem a 75. évembe, tapasztaltam egyet s mást, mi tagadás. Nem bántom én a kommunizmust, dehogv bántom! Nekem semmi bajom vele. A fenébe is, félek beszélni... no, csak megmondom őszintén: nem az eszmére, a végrehajtókra haragszom, de azokra nagyon. Csak a saját zsebükre gondoltak. Úgy ám! Tudja, én jártam Pallavicinihez is dolgozni. Akkor csak egy, a gróf szipolyozta a népet, a kommunizmusban meg minden léhűtő, aki hatalomhoz jutott, lenyúzta a bőrt a szegény emberről. Tartani kellett párttitkártól, téeszelnöktól, tanácselnöktől, kishivatalnokoktól, mindenkitől. Én azért elégedett vagyok... Tudja, lisztfómolnár az eredeti mesterségem. Annak idején Horgoson a malomban dolgoztam, amikor jöttek a katonák... Az elnök megparancsolta, menjek velük. Bűnös voltam, menekülnöm kellett. Otthagytam a házamat, mindenemet, és átléptem magyar földre. A MÁV-nál helyezkedtem el, 27 évig ott dolgoztam, onnan mentem nyugdíjba, 55 évesen. Azóta jól megvagyok. Kis híján 5000 forint a nyugdíjam, meg aztán én jól megalapoztam a jövőmet, amíg fiatalabb voltam. Megvettem ezt a kis kunyhót, volt kertem, árulfam a zöldséget, gyümölcsöt a piacon. Aztán, amikor az asszony beteg lett, eladtam a kertet, hogy legyen pénz, meg becsült*. Tudja, megtudtam, minden profnak van 2 — 3 ágy az osztályán, amivel ó rendelkezik. Hát az én feleségem 4 évig, haláláig akkor ment a kórházba, amikor akart. Ráment a kert ára, de volt becsület. Azóta a kunyhó körüli kertben kapálgatok, jól terem az a néhány gyümölcsfa is. Zöldségre, répára nem költök. Nyaranta kimagvazott meggyet teszek el nagy üvegekbe, és eladom egy cukrászdának. Ha hívnak, barackszedést vállalok, meg mindenféle házkörüli, alkalmi munkát, de ezzel lassan leállók. Tudja, félek a balesetektől, öreg csont nehezen forrad össze. Szóval, mondom, én jól élek, nem panaszkodom. Egyszer naponta főttet eszem, előfizettem egy kisvendéglőbe, eddig 36 forintért. Keveset vásárolok a boltban: tejet, kenyeret leginkább, nem vagyok húsos. Van, hogy sütök magamnak krumplis pogácsát vagy megeszem egy süteményt a cukrászdában. Szóval, be tudom osztani. Kocsmás nem vagyok, nem is dohányzom. De a pálinkát megiszom. Nem kér egy kupicával? Jó édes, na! Azért, mert most ilyen kopott ruhában vagyok, ne higgye, hogy egy koldussal van dolga. Nézzen be a szekrényembe. Na, ne röstellje:*itt vannak az alsónadrágok, ingek, emitt az öltönyök, még bőrkabátom is van. Bevallom, némi készpénzt még meg is takarítottam. Két kis szobát kiadok albérletbe, ez is hoz pénzt a konyhára. Van itt gáz a lakásban, de spórolok vele, látja, most is inkább fával fűtök a kályhában. Ezen este megsütöm héjában a krumplit, és megvan a vacsora. Reggel leütök egy-két tojást; négy tyúk kapirgál az udvaron, erre se kell költenem. Szóval, összehúzom magam, így aztán nem panaszkodom. Még hogy asszonykéz nyoihait látja nálam? Én csinálok itt mindent... No, nem mondom, vannak néha látogatóim, ugye, mert az a vágyat ki kell elégíteni, de higgye eí, megvan az ember nó nélkül. Pedig egyik-másik, ha eljön ide, szétnéz, és látja, milyen egy helyre jött, hajjaj... Szóval, mind az öt ujjamra találnék egyet. De én nem adom föl a függetlenségemet. Ha leesek a lábamról, ezért, amit itt lát, majd ápol valaki. Vigyázok magamra. Rendesen étkezem, kilengések nélkül élek, és ami a fó, rendszeresen dolgozom és nem szórom a pénzt. Néha elmegyek például kukázni. Kiválogatom a szemétből az értéket, amit mások kidobtak. Itt van például a száraz kenyér. Összegyűjtöm és eladom annak, aki disznót hizlal. Van, aki szalonnával, zsírral, kóstolóval fizet érte. Erre se kell költenem. Látja, milyen kövérek a macskáim? Jól tartom óket is. Á tanyai vevőktől még krumplit is kapok cserébe, erre sincs gondom. Aztán itt vannak az üvegek. Most is épp indultam a boltba: ezekért a konténerekben talált pezsgős, pálinkás üvegekért kapok egy százast. Ha azt tudná, mennyi papír mindenfelé! Ezeket is összegyűjtöm, kerékpárra rakom és 20 kilónként elviszem a MÉH-be. De láthatja, én mindent: vasat, fahulladékot is gyűjtök, szép rendben összerakom, adandó alkalommal elhúzom kétkerekű kiskocsin, és pénzt csinálok belőle. Én mindig tetterős ember voltam. Óvtam az egészségemet és nem prédáltam el se az erőmet, se a pénzemet. Még ezekben a nehéz időkben sem siránkozom, mindenem megvan. Megalapőztam az öregkoromat. Mindenki előtt ott a lehetőség, de van, akinél elszáll, van, aki megfogja... Tudom, ez örök törvény: születünk és meghalunk. De mielőtt lehunynám a szemem, szívesen átadnám a tapasztalataimat, tanácsaimat másoknak. Lejegyezte: CHIKÁN ÁGNES maradt fönn. Ott tanulmányozta 1942ben Pásztor Lajos, majd 1958-ban Rómában kiadta. E szavakkal bocsátotta útjára: „A legszebb magyar nyelvű útleírások egyike." Meglepetést, kis túlzással szenzációt okozott a magyar irodalomtörténészek körében, amikor a Jeruzsálemi utazás néhány példánya hazakerült. Valamennyien egyetértettek Pásztor Lajos ítéletével. Klaniczay Tibor ezt írta róla: „Mikes, Faludi, Bethlen Kata és az irodalomtörténeti rangját csak nemrég elnyerő Hermányi Dienes mellé mint a késóbarokk próza számottevő képviselője csatlakozik most P. Kiss István." Majd kevéssel utóbb: „Faludi mellett megtaláltuk most már a barokk egyházi irodalom másik, ferences ágának utolsó reprezentatív íróját is Kiss István személyében." Szauder József Kiss István jelentőségét e szavakkal summázta: „így lesz ó irodalmunknak Mikes és Faludi mögé állítandó, de szemléletben, írói stílusban velük rokonuló figurája, mindenképp számon tartandó értéke ." Kovács Sándor Iván szerint Kiss Istvánt „csillapíthatatlan emberi kíváncsiság, leíró kedv. mesélő hajlam (nem is hajlam: kiváló elbeszélő tehetség) jellemzi." Szegedi párhuzamok P. Kiss István nem keltezte művét, de megírásának időpontját Pásztor Lajos a tartalmából kikövetkeztette. A jakubinusokra, Ferenc császár megkoronázására való utalásából a post quem (ami előtt nem keletkezhetett) derült ki: csak 1792 után írhatta. S mivel művében több szegedi mozzanat szerepel, a megírás végső határideje (az ante quem, ami után már nem jöhetett létre) P. Kiss István innen való eltávozásának időpontja: tehát 1795 előtt be kellett fejeznie. Érdemes ezeket a szegedi megjegyzéseket önmagukban is szemügyre vennünk. A Dráva láttán a Tisza jut eszébe: „Széles, mint a Tisza..." „A Dráva melléke sokkal kiesebb föld a Tisza környékén kiterjedt homokos, buckás mezőségnél: mert ezek majd mindenekkel bővelkednek." Ám mielőtt még ezt az összehasonlítást Szeged javára könyvelnénk el, föl kell hívnom a figyelmet, hogy a kies akkor nem azt jelentette, mint ma (félreeső, elhagyatott helyet), hanem az ellenkezőjét: kellemes látványt nyújtó, vonzó tájat. Alexandriában Nagyboldogasszony napján, augusztus 15-én a misén megelégedéssel állapítja meg, hogy tele a templom, és „minnyájan térden állva, mint a megtestesült angyalok, imádkoztak, énekeltek; nem olyan kanászossan. mint itt alsó Magyarországon." A betlehemi istálló fölé emelt templom szépségén álmélkodva szükségesnek tartja följegyezni: „A templom igen dücsóséges, az is megmutattya, mert szinte [szintén!] 44 világos nagy ablakok vannak oldalain, hasonlók a szegedi Havi Boldogasszony templomának ablakjaihoz, csakhogy az betlehemiek még szélessebbek." Egyaránt jellemzi már ismert utazási kedvét, ábrándozásait és szegedi helyismeretét, amikor a világatlasz tanulmányozásából arra a következtetésre jut, hogy kereskedőink búzával, dohánnyal, borral, vassal olcsó vízi úton kijuthatnak a tengerekre. Az utazás szeretete árad soraiból: „Például tészem: ha megindulnék Szegedről a Tisza vizén, akkor a szárazföld tapodása nélkül is elmehetek Alexandriába mindenkor vizén. Innét pedig egész Amerikában, Afrikában, sőtt Indiákban is, és ügy intézhetném az utazást, hogy négy esztendők alatt egész a földnek kerekségét megkerülhetném Szegedről mindenütt a vizén, és ismét Szegeden ugranék ki az vár alatt való Nepumucénos Sz. János képénél, vagy ahol tetzene, ha mingyárt a Boszorkányok Szigetinél is. Aki ezt nem hiszi, próbállya, és amint írom, úgy tapasztallya; ha az Úr Isten egésséget adna néki annyi utazásokban, és költsége is igen bőven lenne, mert nem a szegedi csónakon, hanem biztos fregáta gálylyákon, okos vezérekkel kellenék utazni." Amikor ezt írta, annyi idős lehetett, mint most én: de aki a hatvanat csak néhány évvel is túlhaladta, akkor már nagyon öregnek számított. így ábrándozott az öreg páter a földabroszt nézegetve s visszamerengve a fiatalon, harminchárom éves korában megtett szentföldi utazására. S megteremtve az alsóvárosi kolostor csöndjében irodalmunk egyik legszebb útleírását. PÉTER LÁSZLÓ Jövő szombaton: Takáts Ráfael, a szótáríró