Délmagyarország, 1989. december (79. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-01 / 285. szám

1989. december 1., péntek 5 „Én már szógáltam öleget" Tóth Béla nyomába lépni, nyomdokain haladni nem könnyű. Tegnap mégis többen megtehettük — legalábbis jelképesen. A Somogyi Könyvtárban a bejárattól a társalgóig vittek a kőpadlóra festett lábnyomok, melyekre a könyvtár munkatársai az ünnepelt nevét is ráírták. Igazgatójukat ünnepelték a szegedi és a megyei könyvtárosok. Azért nem írom, hogy búcsúztatták, mert Tóth Béla nyugdíjba vonulása után is nyilván örökös munkatársa marad a Somogyi Könyvtárnak, s mindennapos látogatója annak a gyönyörű épületnek, melyért ő is annyit fáradozott. Érre biztatták munkatársai is, Hajdú Géza, a könyvtár jelenlegi vezetője, aki szép magyar beszéddel tisztelte meg a távozó igazgatót. Pusztai Ferenc államtitkár pedig a Magyar Köztársaság aranykoszorúval díszített Csillagrendje kitüntetést és a művelődési miniszter üdvözletét hozta Tóth Bélának. Szente Ferenc, a Széchényi Könyvtár főigazgató-helyettese, aki küzdötársa volt az iró-könyvtárosnak a Nékoszmozgalomban, így üdvözölte az ünnepeltet: „Fogjunk kezet, ahogy a vándorló iparoslegények szoktak, ha találkoznak:" Müller Józsejné ügyvezető tanácselnök-helyettes a város nevében köszönte meg Tóth Béla több mint 30 éves munkáját, átadván neki Szeged vgros ezüstplakettjét, majd hangsúlyozta; nagy dolog az egy igazgató életében, ha vezetése alatt intézményének dolgozói egy ilyen gyönyörű épületet vehetnek birtokba, mint amilyen a Somogyi Könyvtár. A könyvtár dolgozói szép, emelkedett hangulatú ünnepséget varázsoltak az igazgató köré, Gyuris György még versmondásra is vállalkozott. Tóth Béla — mikor végezetül mikrofonhoz lépett — beNagy László felvétele vallotta: ide jövet egy tápai nóta járt az eszében: „Könynyű a madárnak ..." Aztán elfogódott hangon többek között ilyeneket mondott kollégáinak: „Veletök értem el mindönt. Nem mindig a molnáron múlik, hogy milyen lisztöt őröl, az is fontos, milyen a gabona". Jólesett hallani a rögtönzött ízes beszédet, jólesett látni az őszinte ünneplést, a virágok özönét, s az ünnepeltet ölelgetőket. Legtöbben arra biztatták Tóth Bélát: írjon, írjon, írjon ... (pacsika) Záloglevél a pártvagyonra? Országmentő ötlet A kék szalagért indul versenybe a szocializmus és a kapitalizmus hajója. Az egyik kissé lemarad, de a gépházban nejn találnak, semmi hibát, Továhb nö a hátrány, újra leméhnek,-semmi. Harmadszorra, amikor már Szem elöl tévesztik az élen haladót, végre megtalálják a hibát. A göz nem a munkát végző dugattyúra, hanem a kürtre volt kötve. A gőz még ma sem a dugattyúkat mozgatja, csak a kürt változott többszólamúra — adja meg a beszélgetés alaphangját Molnár László, a Radius Hungaricus Rt. igazgatója, aki a Talent Kft. meghívására érkezett a hét elején Szegedre. A szombathelyiek nevét — jól eltalált reklámkampányuknak köszönhetően — a „köztársaságbébik" kapcsán ismerte meg az ország. Induló, 60 millió forintos tőkéjük rövid időn belül 1,7 milliárdra duzzadt úgy, hogy a részvények többségét magánszemélyek jegyezték. Tőzsde még nincs, a cég értékpapírjainak mégis valóságos árfolyamuk van. Az év elején vásárolt 10 ezer forint névértékű részvény ma éppen 15 ezer 800-at ér. Nem egészen egy év alatt ez szép teljesítmény. A közelmúltban alakult menedzserklub rendezvényére az igazgató egy Németh Miklósnak címzett levelet is magával hozott, vitára bocsátva azt: „Hogyan hozhatunk be 30 milliárd dollárt az 1995-ös világkiállításig a pártvagyon segítségével?" — címmel. Elmélete dióhéjban. Az MSZMP, a munkásőrség, a Demisz, valamint a kivonult szovjet csapatok épületeinek értéke-60 milliárd forint. Erre záloglevelet kibocsátva, nyugati bankkonzorcium adna egymilliárd dolláros hitelt. Ézt infrastruktúrába, a vidék fejlesztésébe, csúcstechnika importjába fektetve — a hozzáadott érték miatt — létrejön 2 milliárd dollárt érő új vagyon. Erre '91-ben már kibocsátható 1,7 milliárd dollárnyi záloglevél. Az összeget újra befektetve, '92-ben már 3 milliárd külön hitel vehető fel. Halmozottan, 1,7-es szorzóval 1995-re 33 milliárd dollárt lehetne tp1y befektetni. A végeredmény 2 millió új, hatékony munkahely és egy_si keres világkiállítás lehit. 1995-re egy dolgozónak 10-15 ezer dollár értékű részvénye, ebből 1000-1500 dollár tőkejövedelme lehet. A módszerben a „pártvagyon" elzálogosításán kívül semmi kockázat sincs, a töke fokozatosan jönne be, mindig csak annyi, aminek a fedezete az előző évben már megtermelődött. A Radius Hungaricus Rt. ezt már végigjárta kicsiben. A történet két éve kezdődött, amikor telephelyet keresett az előd kisszövetkezet, pénz azonban nem volt rá. 600 ezer kölcsönből vettek egy közművesített szántóföldet 450-ért, a maradékból bekerítették a telket, és lealapoztak. Alz ingatlanközvetítő ezt 3 millióra értékelte, így ekkora összegű hitelt vehettek fel rá. Ebből építkeztek, majd a már nagyobb értékre 7 millió hitelt kaptak. Az új kölcsönből megvették a roggyant — a mi Hungáriánkhoz hasonló sorsú — Brenner-villát, amely felújítás után már jelentős tőkét képviselt. A folyamat titka, hogy semmit sem szabad megenni, mindent be kell fektetni, természetesen a lehető leghatékonyabban. Az elméletben és a saját történetben is minden bizonnyal vannak támadható pontok, példaértéke azonban nem lehet vitás. A kulcs valahol a fokozatosságban rejlik, hiszen ha ma zúdítanának a nyakunkba 30 milliárdot, nemigen tudnánk azt értelmesen felhasználni. Ott, Szombathelyen hisznek a világkiállítás sikerében, de nem Bécs—Budapest, hanem Bécs—Magyarország viszonylatban. Az már más kérdés, hőgy onnan könnyű Magyarországról beszélni, innen, délkeletről egy kicsit minden másként látszik. Kovács András II „szegedi eresztés 99 Kisebbfajta szabadcsapat érkezett Szegedről a pesti Operaházba. Zeneigazgatónak szerződött Oberfrank Géza, s magával vitt két énekest Gurbán Jánost és Kenesey Gábort is. Hajdani első karmesterünk, Cser Miklós valószínűleg tőlük némileg függetlenül kapta meg a teljes státust, hiszen az elmúlt évadokban félállásban számtalan produkcióban dirigált már „a Ház"ban. Szintén a Magyar Állami Operaháznál dolgozik immár Kerényi Miklós Gábor, aki ugyancsak meghatározó személyisége volt az elmúlt esztendők Tisza-parti zenés színházának. Hogy az új jövevények fellépése mennyire-, lesz forradalmi, azt egyelőre nehéz volna megjósolni, de az bizonyos, hogy nagy lendülettel láttak munkához. A közeli múltban jó néhány operaelőadáson megfordultam a fővárosban, de egy olyant se tudtam kifogni, hogy valamelyikükkel ne találkoztam volna. Oberfrank vezényelte a két Puccini egyfelvonásost, A köpeny és a Gianni Schicchi felújítását. Azaz helyesebb csak új betanulásról beszélni, hiszen a régebbi produkcióból megtartották a díszleteket, a jelmezeket, s a szereplök egy részét. A mostani előadás rendezőjeként a színlap Fehér Andrást tünteti föl, ám a színpadra állítás semmi lényeges dologban nem különbözik attól, ahogy Békés András annak idején kialakította. Miért nem őt kérték föl a mostani betanításra? (A volt főrendező az évad elején váratlanul elment nyugdíjba. Vagy talán nem is olyan váratlan az eset, illeszkedik a sorba: Miller Lajos, Kelen Péter, Bandi János és Gulyás Dénes után újabb tehetséges tagjától vált meg az Opera. Igaz, Kelen azóta visszatért.) Ha már a régi előadásra emlékeztem, arra is emlékszem, hogy akkor még három egyfelvonásost játszottak, a maga egészében adták elő Puccini Triptichonját, amely hármas oltárképet jelent. Giacomo mester úgy képzelte, három különböző jellegű, rövid darab szólal meg együtt, egy este: egy drámai, egy lírai, s egy víg. Ebből most a középső, az Angelica nővér kimaradt. Pedig a címszerepet annak idején Kincses Veronika és Tokody . Ilona énekelte... A középpontban ezúttal a Gianni Schicchi állt, ebben ünnepelte pályafutásának 40. évfordulóját Aíeíis György. Immár 66 éves a magyar operaszínpad legnagyobb énekes színésze. Hangja szinte töretlen, szerepjátszásában ezúttal a mértéktartás, a visszafogottság, nem a féktelen kedv dominált. Alakítása a címszerepben mérték és minta. Meg kell még említeni a színház fiatal üdvöskéjét, Rost Andreát, aki megejtő eszköztelenséggel is igen poétikus Laurettát énekelt. A művésznő anyai örömök elé néz, ezért mostanában csak ilyen kevéssé megerőltető feladatokra vállalkozik. A köpenyben, amely távolról sem azonos Gogol Köpönyegével, a főszerepeket tehetséges fiatalok kapták. Somogyi Eszter meleg hangú, szépen éneklő Georgette, aki színészi tálentummal is rendelkezik. Alakítása korrekt, de Puccini ezen különös nőalakja azért több lehetőséget tartalmaz. Végre egy igazi tenor, igazi hanggal! Wendler Attila néhány jelentős epizódfeladat (Beppo a Bajazzókban, Pásztor a Trisztánban) után most főszerepet kapott. A magyar mezőnyben valósággal üdvözítő hallani ezt a testes, magvas tenort a sok feminin hang között. Persze van még mit tenni a kiegyenlítés és a biztos magasságok érdekében, de ez a Henri a tehetséget egyértelműen jelzi. Gurbán János szép és tartalmas orgánuma jól érvényesül, az alakformálás is biztató, csak hát épp a szerep és az egész mű csúcspontján, a nagy Marcel-áriában fogy el a (kifejező)ereje. Oberfrank vezénylése az ismert erényeket vonultatta föl, s az ismert hiányérzeteket hagyta. A Schicchiben például a ritmus pregnáns, élénk, de a hangzás nem elég áttetsző, üde. Egykori főzeneigazgatónk ezen kívül dirigálja a Fideliót, Rossini és Mozart Figaróját. Gurbán beállt A bolygó hollandi címszerepébe, Pizzaro a Fidelióban és Amonasro az Aidában. Újult erőre kapott a színház néhány idősebb művésze. A köpenyben Déry Gabriella (56 éves) a 60-as, 70-es évek vezető drámai szopránja nyújt kivételesen plasztikus, élményszámba menő kabinetalakítást. Mint Szarka néni. Ennél is csodálatosabb azonban, hogy az immár 62 esztendős Ilosfalvy Róbert mekkora tűzzel, és milyen töretlen fényű hangon énekli a Manón Lescaut ifjú Des Grieux-jét. Senkinek eszébe nem jutna az életkorbeli meg nem felelés. Ilosfalvy titokzatos színű orgánuma, sorsszerű éneklése megéreztet valamit abból, milyenek lehettek a 60-as évek immár legendás Manon-előadásai Házy Erzsébettel és Lamberto Gardellivel. Ugyanöt hallottam Otellóként is. Ebben a szerepben is sok szép pillanatot szerez, lírai Otellója igen érdekes a szerep interpretációjának történetében, s a gyönyörű, fényes hang sokmindent megold, ám itt jelentós hiányok, sőt hibák, elrontott hangok vannak. Aki nem látja a Manonban, azt gondolhatná, a hang kopásáról van szó. Pedig csak a szerep jellege idegen ettől a gáláns tenortól. Az Otellót Cser Miklós dirigálta biztos . alaphangon, megfelelő kontúrokkal, de kevés finomsággal, korlátozott erővel. Dirigensekről szólva nem hagyhatom szó nélkül Medveczky Ádám mintaszerű Manon-vezénylését. Könnyedség és szenvedély természetes egyensúlya jellemzi ezt az előadást, amely teljes mértékig méltó a nagy, elődhöz, Gardellihez. Hosszabb idő óta Medveczky az Operaház egyetlen karmestere, aki ezt a színvonalat minden vezénylésében, a repertoárelőadásokon is képes tartani. Cser Miklós egyébként vezényelt egy új betanulást is: a Faustban minden poszton új szereplők mutatkoztak be. Kenesey Gábor az Otellóban Lodovicóként, s a Manonban Geronte-ként (s gondolom Daland vagy Rocco szerepében szintúgy) nagyon megbízható, profi teljesítményt nyújtott. Azt hiszem, az ilyen énekesekre szokták mondani: a repertoár oszlopa. A Szegedről „elereszteti" művészek tehát meglehető*sen hamar illeszkedtek a pesti műsorba, munkába. Míg el nem felejtem, Kerényi Gábor egy meglehetősen ismeretlen olasz szerző (Gal • vani) teljesen ismeretlen művét fogja rendezni az Operaházban. Hogy jelenlétük, szemléletük képes lesz-e meghatározóvá válni — ez még a jövő zenéje. Márok Tamás A gatya kiporolása lg Én nem olvastam Németh György Fagyöngyök címen megjelent verseskötetét, ezért semmiféle kritikát nem írhatok róla. Viszont egy z- 1. szignójú illető olvasta, és írt is róla egy akkora kritikát a Magyar Nemzet tegnapi számában, mint a fél tenyerem. ami igencsak nyúlfarknyi, lévén a tenyerem se nem nagy, se nem kicsi, amolyan közepes, szokványos tenyér. Ha már a tenyérnél tartunk, akkor engedtessék meg z. 1. kritikáját tenyérbe mászónak minősíteni. Hogy miért? Azonnal hozzálátok a kritika idézetek alapján'történő feldolgozásának, de nézzék el nekem azt a minimális cinizmust, amellyel beszélni fogok róla, mert az ilyen és hasonlóan fatális baikikat, illetve mellébeszélést csak a megmosolygós álláspontjáról tudom fogadni. Kezdődik a kritika azzal a kifejezéssel, hogy „magánéleti költészet", mely a „szerelemről, viszonyokról, családról, érzelmekről" szól. A tenyérnyi kritika írójának talán már feltűnhetett volna — ha itt-ott beleártja magát a költészetbe —. hogy bizony, a legtöbb költő magáról ír, a legmagánosabb magánéletéről. pontosabban: önmagáról, illetve a világhoz való gondolati, érzelmi viszonyáról; ez az alaphelyzet. Mert így az-tán minden költő „magánéleti költészet"-et produkálna, más-más ügyekről. És hogy egy kóltő érzelmekről, viszonyokról, szerelemről ír, hát ez „megiepő": üresen őról a szavak malma. Ám hogy mégis micsoda fenséges és óriási dolog ez, azt a következő idézet példázza, miszerint a könyv „a Kozmosz gondozásában" jelent megj A jó öreg Kozmosz, Világegyetem gondoz, ápol és betakar, mint New Yorkot a hó. A Kozmosznak mindenre van gondja — gondolná egy New Yorkból hazánkba érkező diák, aki a magyar nyelv elsajátítása végett, mondjuk, pont ezt a kritikát olvassa-fordítja. Az biztosan nem jut majd eszébe, hogy a Kozma-- nem a csillagos ég, hanem egy könyvkiadó. Aztán: „Mégsem csupán önmaga vívódásainak és emlékezéseinek érzékletesen szép rajza ez a költészet, mert ki-ki maga örömére és gyötrelmeire ismerhet bennük." Bizony, azóta nemcsak magáról be'"él az ember, mióta létezik azonosulás, igy -zokott ez mindig lenni; vagy magára ismer az ember, vagy nem. Az. viszont már hatalma." befogadói teljesítmény, hogy egyszerre eszméljen örömre és gyötrelemre; azt hiszem, ezt hívják a tudathasadás kezdeti stádiumának. Szóval, vagy gyötrelem, vagy öröm, a kettő együtt nem megy.' ' Még tovább: „Finoman szövi a szavakat a költó. zenéje van sorainak, s az érzéseket gondolatok ölelik ..." Ottan puszilgatják egymást. Meg mi mást csinálna a költó, minthogy szövi a szavakat, finoman, rágicsálva* De szövi ám a szavakat, betyárul, mert máshogy nemigen lesz belőle mondat, esetleg csatakiáltás. A sorok zenéje meg egy jó nagy pofon a levegőnek, mert ugye. ha van metrum és van rím, akkor ott már csenget ty űznek a hangok képei nemcsak érzékletesek, hanem eredetiek, harmonikusak és messzehatók". A kép ugye, attól kép. hogy érzékletes. Nemde? A harmónia szó meg olyasmi egy kritikus szájából, mintha a sebész motoros fűrészt emelne szike helyett a beteg fölé. És messzehatónak — bele a pusztába, a Világegyetembe, csak úgy cikázik a meteorok között. Még egy nekifutás: „Sokat ígérő, veretes költészet ez, klasszikusokon érlelődött, mégis velejéig mai." Aki sokat ígér, keveset fog A veretes költészetre van egy pontosabb kifejezés: az anakronizmus.) Azi szép, ha klasszikusokon érlelődik, az viszont gusztustalan, hogy a költészet veleje — lásd, étlap: velővel töltött költészet hasábburgonyával és. tartárral; 68 forint — kenyeret számolhatok? Szóval, ennyi fért egy fél tenyérnyi vakszövegbe. Ugye, mi féltjük és ápoljuk a kultúrát? Hát akkor féltsük és ápoljuk, és ne poroljuk ki a gatyáját, mint egy zöldfülű kölyöknek. Podmaniczky Szilárd